Nagy Szent Bazil Rend

A rend alapítása Nagy Szent Bazil (329-379) nevéhez fűződik. A gazdag családból származó Baszileiosz Egyiptom, Szíria, Palesztina szerzetestelepein ismerkedett meg az aszketikus életet élő remetékkel. Szülőhelyén, a kappadókiai Neocaserea mellett ő is remeteéletet kezdett. Több százan csatlakoztak hozzá, így anachoréta (remete) magányát a cenobita (közösségi) élet váltotta fel. Nazianzi Szent Gergely közreműködésével két Regulát szerkesztett, egy hosszabbat és egy rövidebbet. A hosszabb, a szerzetesi élet alapelveit kifejtő szabályzat az alapja mindmáig a keleti szerzetességnek. Az aszkézis célját az ember megszentelődésében látta. A szerzetestől mindenek előtt engedelmességet kívánt, de hangsúlyozta a szegénység és a tisztaság követelményét is. Még nem ismert meghatározott időtartamú újoncidőt, a szerzeteseket a kezdők, közepesek és a tökéletesek osztályába sorolta. Előírta a közös liturgikus imát. Nem ismerte még a fogadalomtételt, de megkövetelte a világról való teljes lemondást. Később ebből alakult ki az ünnepélyes fogadalom. Földművelő és kézműves munkából éltek. A Regula megengedte, hogy a monostorban gyermekeket, főképp árvákat neveljenek. Előkelő helyet biztosított a szegények és a betegek iránti gondoskodó szeretet gyakorlásának. Nagy Szent Bazil rendjének terjedését az iszlám előretörése állította meg.

Magyar földön már Szent István előtt megjelentek a bizánci rítusú szerzetesek. A XI-XII. században számos görög szertartású monostor működött hazánkban. Hanyatlásuk a XIII. században, a latin szertartás térhódításával következett be. Az utolsó bazilita monostorokat a tatárjárás pusztította el. Korjátovics Tódor herceg, Podolia fejedelme telepítette le ismét őket a Munkács melletti Csernekhegy monostorában, 1360-ban. A bazilita rend modern megújítása XIII. Leó pápa nevéhez fűződik.

Baziliták a XVIII. század első felében kerültek Máriapócsra, ahol 1731-ben megkezdték a kegytemplom és vele párhuzamosan a monostort építését. Bazilita szerzetesek 1950-ig szolgálták a könnyező Szűz Anyához érkező zarándokokat, a környék lakosságát, és az egyházközségi iskola mellett 1777-től középfokú iskolát is vezettek. Lelkipásztori munkájukban a bazilita nővérek voltak elsőszámú munkatársaik. Nagy Szent Bazil Regulája szellemében a magyar bazilita szerzetesek legfőbb feladata volt az életszentségre, vagyis az Isten és emberszeretetre való kitartó törekvés. A Rend mindvégig őrizte a hagyományos aszkétikus gyakorlatokat: vezeklés, böjt, virrasztás. A közös zsolozsmavégzés mellett mindig készen álltak a lelkipásztori szolgálatra, számos népmissziót és lelkigyakorlatot tartottak Magyarországon és külföldön egyaránt. Szolgálatuk kiterjedt a szociális élet területére: rendszeresen gondoskodtak a környék szegényeiről. Az első világháború után földet adtak a nincsteleneknek. A történelmi Magyarország területén fennálló magyar tartomány kilenc monostort foglalt magába a következő helyeken: Munkács, Máriapócs, Ungvár, Krasznibród, Bukóchegy, Bikszád, Misztics, Kisberezna és Husztboronya. Trianon után mindössze Máriapócs maradt meg.

A magyar bazilita szerzetesek 1933-ban Hajdúdorogon, 1946-ban Makón és 1948-ban Kispesten nyitott házat. Az Apostoli Szentszék 1947-ben állította fel az önálló magyar Szent István tartományt.
1950-ben a magyar bazilita rendet, amelynek akkor 39 tagja volt, feloszlatták.
1989 után a rend Magyarországon is újjászerveződött.
Ma a közösség elsődleges célja és feladata a máriapócsi búcsújáróhely és a kegytemplom ellátása, lelkipásztori szolgálata. Mindemellett a bazilita hagyományt folytatva a nevelő-oktató munkába is szeretnének bekapcsolódni. A rend sajátos karizmája a katolikus egyházban a bizánci rítus szerinti imaélet. Lelkipásztori, apostoli, szemlélődő közösség a görög szertartás szellemisége alapján.

Egyházjogi státusza:
pápai jogú férfi szerzetes intézmény (papi). A közösség jogi személy.