A betegségben emberi erőnk végességét éljük át: vannak dolgok, amiket nem áll módunkban megváltoztatni, meggyógyítani. Ennek a tehetetlenségnek a felismerése nagyon megterhelő. A betegek szentsége a betegség elesettségében köt össze bennünket Jézussal, akinek nagylelkű szeretete, amivel önként vállalta értünk a szenvedést és a halált, valamiképpen átalakítja bennünk ezt a nagy terhet: megkönnyebbít és lelki erőt ad.
Betegek kenete
A szentség kiszolgáltatása úgy történik, hogy a pap a beteg fölé terjeszti kezét, imádkozik érte, majd megkeni a homlokát és a két tenyerét szent olajjal. Ez a gesztus közvetíti Jézus szerető jelenlétét, erejét, aki megsegíti és megerősíti a szenvedő embert.
Széles körben elterjedt az „utolsó kenet” elnevezés. Ez abból adódik, hogy a középkorban csak a haldoklókhoz hívtak papot. A beteg ekkor gyónt, áldozott, majd felvette a kenetet. Emiatt a hit kérdéseiben járatlanok között kialakult és mindmáig erősen hat az az elképzelés, miszerint az „utolsó kenetet” követően a beteg rövidesen meghal - ezt pedig úgy lehet késleltetni, hogy minél később (vagy egyáltalán nem) hívnak hozzá papot.
Valójában többször megfigyelhető, hogy a betegek szentségét felvevő haldoklók lelkileg megkönnyebbülnek, s míg korábban szorongással és aggodalommal tekintettek közelgő halálukra, most megnyugodva és megbékélve engedik el az életet. Más esetekben azonban a szentség felvételét követően lelki és fizikai állapotuk javul.
Mindezek fényében bátorítunk mindenkit, hogy amennyiben beteg hozzátartozója igényli, ne féljen hozzá mielőbb papot hívni.
Az Egyházi Törvénykönyv kapcsolódó kánonjai: CIC 998-1007.
Temetés
Az élet vége ugyanolyan fontos, mint az eleje: megérdemli a figyelmet. Az alábbi lapokon nemcsak a temetési szertartásról, hanem az élet végéhez kapcsolódó kérdésekről olvashatunk. A betegség, haldoklás, szenvedés útjának állomása a halál, amelyet az örök élet folytat. A hozzátartozó számára is út: a kórházlátogatások, gondoskodás, bátorítás után az elengedve-segítés következik, majd a halál utáni intézkedések már a gyász egyre nehezedő időszaka alatt történnek.
Hogyan segít Isten?
A beteg ember sokszor nyomorultnak, elhagyatottnak érzi magát, megkérdőjelezi saját értékességét, életének értelmét. Jézus azonban – jelenléte által, ahogy ott volt a beteg, a leprás ember mellett is – megmutatta, hogy az Istennek különös gondja van a betegekre. Hogyan segít Isten? Ma is küldi papjait és az Egyház minden tagját a betegekhez – „Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében!” (Jak 5,14–15) –, hogy ezáltal megtapasztalhassák Jézus szeretetét. Ez a pap és mindannyiunk különösen fontos küldetése.
Mi lesz azzal, aki meghal?
Aki meghal, annak biológiai élete véget ért, de az emberi létünknek ez csak egy része. Isten a teremtéskor lelket lehelt az emberbe, mely által minden ember az örök életre hivatott. Ha meghalunk, ez a lélek visszatér Istenhez. Ő pedig különleges módon fedi fel magát a hozzá térő ember előtt: mint Szeretet és Irgalom. Ekkor minden hamis istenképünk szertefoszlik. Mi lesz azzal, aki meghal? Ebből már valamit itt a földön is megélünk, de ezzel együtt titkot is hordoz számunkra, mi lesz a halál után: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (Iz 64,3; 1Kor 2,9). A halálban személyesen találkozunk Istennel, s ez a találkozás egyben életünk, emberségünk mérlegre tétele is lesz. Akik hittek, akik életüket az igazságot és jóságot keresve élték, követve a lelkiismeret szavát, Istennél lehetnek. Várják a feltámadás napját, de addig sem tétlenek. Közbenjárnak értünk, akik még a földön élünk; kérve számunkra Isten kegyelmét, világosságát, segítségét, hogy a jó úton tudjunk járni. Mi magunk, a földön élő emberek sem szakadunk el elhunytjainktól: imádkozhatunk értük, tudva, hogy a halál után még tisztulásra, engesztelésre szorulhatnak szeretteink. Ebben az imádságban együtt várjuk velük a feltámadás napját – miként azt a hiszekegyben is valljuk. A feltámadásban győzzük le végleg a halált: a lélek s a megújult test egységében teljes emberségünk belép Isten országába. Azok számára, akik Krisztus kegyelmében halnak meg, a halál részesedés az Úr halálában, hogy föltámadásában is részesülhessenek. (KEK 1006)
Gyász
Mit nevezünk gyásznak?
Életünk során igen sok veszteség ér bennünket. Nem könnyű egy szóval meghatározni, mit is értünk a gyász fogalma alatt: lelki folyamat, negatív érzések sorozata, fájdalmas tapasztalat megélése, új élethelyzet elfogadása vagy az elengedés iskolája. Feltehető a kérdés: „Kit is gyászolok valójában; az elhunytat vagy saját magamat?” Gyász Mindannyian nehéz személyes utat járunk be a halálhír vételétől az elengedésig. Az első lépcsőfok a megdöbbenés, a megrázkódtatás, a halál tényéről való értesülés, ehhez kapcsolódóan akár a tagadás. Ezt követi a tudatosulás, az ebből fakadó belső némaság, nagy-nagy ürességérzet, depresszió. Nagyon változó, ki mikor jut tovább ezen a szakaszon, és kezd bele élethelyzetének helyreállításába, amelyet a gyász okozta bánat szelídülése, oldódása követ. A gyászt kísérő lelkiállapotban a keresztény ember is szenved, és felmerül benne a kérdés: „Gyászolhatok én egyáltalán, aki hiszek a feltámadásban?” Így találjuk a Szentírásban is a Prédikátor könyvében: „Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. … Ideje van a születésnek és a halálnak, … ideje van a sírásnak … ideje a [gyásznak] és ideje a táncnak…” (Préd 3,1–4).
Nem tudom földolgozni.
Hova fordulhatok? Illik-e ma még gyászolni, és ha igen, meddig, hogyan? Valóban az idő fog mindent megoldani? A veszteséggel való szembenézés eleven időszaka a temetés után kezdődik, amikor a sok intézni való után ritkulnak a megkeresések, a telefonhívások, és visszatérnek a hétköznapok. Nem tudom földolgozni. Hova fordulhatok? Bizony nagyon fájdalmas egyedül maradni a gyászban, szembesülni az eltávolodással, miközben várnánk a segítséget. Környezetünk gyakran esetlen az együttérzés kifejezésében, kimutatásában. Mindannyian tudjuk, hogy a halál és a gyász az élet velejárója, mégsem vagyunk felkészülve arra, hogy erről beszélgessünk. Ilyenkor érdemes megkeresni, hogy ki, illetve mi az, ami segíthet gyászunkban. A fekete ruha viselete, a temető látogatása, személyes emlékek felidézése, fényképek nézegetése, csendes, gyertyafényben eltöltött imádságos óra vagy szentmise felajánlása mind segíthet. Komoly támogatást adhat a sorstárssal való megosztás, aki maga is sok mindent megtapasztalt már. Tőle jobban el tudjuk fogadni, hogy a gyász miatt nem kell eltűnnie életünkből az örömnek, a mosolynak, a boldogságnak. Nem véletlen a gyászév fogalma, mely során minden ünnepet, évfordulót, jeles napot megélünk az elvesztett személy nélkül, az elengedés lelkületével. Az elengedés nem azonos a felejtéssel, mert nem felejteni szeretnénk, hanem emlékezetünkben megőrizni a másikat, méghozzá a feltámadás hitében, annak reményében, hogy találkozunk. „Atyám házában sok hely van” (Jn 14,2).
Hová fordulhatok lelki támaszért?
Megosztott fájdalom „Aligha van életünknek még egy olyan területe, ahol annyira nyomasztó lenne tehetetlenségünk, mint amikor egy gyászolónak vigaszt kellene nyújtanunk” (R. Antholzer). Ahogyan nincs két egyforma veszteség, úgy nincs két egyforma gyász sem. Lehet, hogy ami az egyik embernek segítség, az a másiknak nem. A katolikus gyászoló számára az első találkozás helye a plébánia, az ott szolgálatot tevő atyákkal, világi munkatársakkal, hívek közösségével. Akár már itt, akár később a katolikus médiából szerezhetnek tudomást a gyászolók azokról a lehetőségekről, ahol sorstársaikkal és képzett kísérőkkel találkozhatnak. Az elmúlt években több ilyen kezdeményezés is indult.
Meddig tart a gyászidő?
Ahogyan nincs két egyforma halál, úgy nincs két egyforma gyász sem. Ezért nincs egyetlen jó válasz: van, aki hagyományosan egy évig feketében jár; van, aki fekete szalaggal jelzi a ruháján gyászát, mások belső ügyüknek tekintik, és nem viselnek külső gyászjelet. A különféle kultúrák gyászszokásai mind segítenek, hogy a meg nem osztható belső gyász végbemehessen, megtörténhessen. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a házastársukat elvesztettek nem szívesen, vagy egyáltalán nem akarják használni nevük előtt az özvegy jelzőt. De amint ez nem, úgy a halált követően hordott ruha színe sem von le semmit a gyász mélységének megéléséből. Van, akinek segít, ha egy adott ideig – az ún. gyászév idején – fekete vagy sötétebb színű ruhában jár. Más esetben pedig esetleg éppen az elhunyt kérésének tesz eleget, amikor nem ezzel a külső formával fejezi ki a fájdalmát. Mint tudjuk, a világ különböző részein más és más a gyász színe. Európában is csak néhány száz éve váltotta föl a fehéret a fekete. Amint oly sok mindenben másként történik a veszteségünk feldolgozása, szerettünk elengedése, a gyászunkat is úgy élhetjük meg, ahogyan az a leginkább segít bennünket a mindennapokban.
Hol van a hozzátartozóm lelke?
Hogy ki és hogyan kerül a mennybe, nem tudjuk. Halálunk az Istennel való személyes találkozás pillanata. Ekkor életünket megítéli az Úr, és három helyre kerülhetünk: a mennybe, a tisztítóhelyre vagy a pokolba. Az Egyház azt tanítja, hogy a tisztulás az Isten szeretetével való találkozás, bűneinkkel és a velük okozott károkkal való szembesülés „tüze” lesz. A tisztuló lelkeknek segíthetünk imával, szentmise felajánlásával és búcsúval. XVI. Benedek pápa a 2007-ben kiadott „Spe Salvi” enciklikájában a következőképpen magyarázza a tisztítótüzet: „… az égető s ugyanakkor megmentő tűz maga Krisztus, a Bíró és Üdvözítő. A vele való találkozás égető tüze átalakít és megszabadít, hogy valóban önmagunkká váljunk. Ám a megmenekülés e találkozás fájdalmában történik, melynek során létünk tisztátalansága és betegsége nyilvánvalóvá válik. Az ő tekintete, az ő szívének érintése meggyógyít bizonyos fájdalmas átváltoztatásban, mintegy »tűz által«. De ez a fájdalom boldog, amelyben az ő szeretetének szent hatalma lángként átjár bennünket, úgy, hogy végre teljesen önmagunk, s ezáltal teljesen Istenéi leszünk. Így válik láthatóvá az igazságosság és a kegyelem egymásban léte is: életünk nem közömbös, de szennyezettségünk nem piszkít be minket örökre, föltéve, hogy legalább megmaradtunk Krisztus, az igazság és a szeretet felé való törekvésben. Szennyezettségünk Krisztus szenvedésében végső soron már elégett. Az ítélet pillanatában megtapasztaljuk és megkapjuk szeretetének ezt a győzelmét minden, a világban és a bennünk lévő rossz fölött. A szeretet fájdalma lesz megmenekülésünk és alakul át örömünkké.” (Spe Salvi 47).
Mi az a teljes búcsú?
Mit jelent, hogy teljes búcsút nyerhetek elhunytak számára? A Római Katolikus Egyház azt tanítja, hogy az élőknek a cselekedetei (szentmise-felajánlás, imádság, alamizsna stb.) hatással lehetnek azoknak a sorsára, akik a tisztítóhelyen vannak. Ennek az a szeretet-közösség az alapja, amely minden egyes hívő – legyen akár élő, akár elhunyt – között fennáll. Ugyanebben az összefüggésben említhető meg a búcsúk gyakorlata. A búcsú katolikus bűnbánati vallásgyakorlat, amely annak az ideig tartó büntetésnek az elengedése, amely a gyónás szentségében már föloldozást nyert bűnért jár. Egyházunk tanítása szerint a bűnbánat, illetve a gyónás visszavezet a kegyelem állapotába, az isteni életbe, viszont a bűn „nyomai”, pl. a kialakult rossz szokások, a vétek negatív következményei, kihatásai megmaradnak bennünk és a minket körülvevő világban. Ezért szükségünk van vezeklésre ezen a földön, a halál után pedig az úgynevezett ideig tartó büntetésre, vagyis a „tisztítótűzre” is. Búcsút lehet nyerni mind magunk, mind elhunyt keresztények számára. A magyar „búcsú” kifejezés arra utal, hogy az ember búcsút vesz a rá váró büntetéstől, Jézusnak az Egyház révén közvetített kegyelme által. A búcsú elnyerésének feltételei: a lélek kegyelmi állapota (ha súlyos bűnünk van, akkor szentgyónás), szentáldozás és imádság a pápa szándékára (pl. miatyánk, üdvözlégy, vagy bármely más imádság). Emellett igen fontos, hogy a búcsú elnyerésére törekvő emberben meg kell lennie a megtérés komoly szándékának, annak a mély elhatározásnak, hogy szakítani akar a bűnnel. E nélkül a búcsú csak formalitás lenne.
Álmaink és a gyász
Mit jelent, ha álmodom vele? Az álom lényünk mélyébe nyíló kis ablak; alvás közben megjelenő kép, esemény; híd a tudattalan és a tudatos között. A mai lelki vezetés a mélylélektan eredményeire építve az álmot az istenélmény egyik lehetséges eszközének tekinti. Álmaink és a gyász A halottal kapcsolatos álmok gyakran jelennek meg a gyász folyamán, különösen, ha a veszteség súlyos, váratlan; bármilyen korú is az, akit elvesztettünk. Mivel az álmok segíthetik a gyász feldolgozását, az elhunyttal való kapcsolat lezárását, az elengedést, érdemes velük foglalkozni. Egyet azonban nagyon fontos szem előtt tartani: „se le ne becsüljük, de túl se becsüljük az álmot – hanem becsüljük meg, mint lényünk mélyéről jövő sajátos jelbeszédet” (Gyökössy Endre). Hisszük, hogy az álmokon keresztül is fölismerhetjük Isten szándékát, megnyílhat elménk az Ő gyógyító ereje előtt. Lehet velük mondanivalója számunkra – ahogy egy találkozás vagy hallott mondat, dallam útján is. Kikényszeríteni nem lehet, de várakozhatunk az álmokra, és fogadhatjuk ajándékként, kegyelemként. Az álom önismerethez segíthet, jelzést ad arról, hogy tudatalattinkat mi foglalkoztatja. Elsősorban Istennel kell megbeszélni álmainkat, de lehet beszélni róla lelki vezetőnkkel, szükség esetén képzett szakemberrel.