Az világegyház életének alapvető egységei az egyházmegyék. A görög nyelvből a latinba is átvett kifejezés ismerős volt az ókori államigazgatásban, kerületet jelölt. Egy-egy országnyi, országrésznyi tartomány kerületekből épült fel. A kerületek egy nagyobb várost és annak környékét, a közelebbi kisebb-nagyobb településeket jelentették. Amikor felbukkant a kereszténység, akkor az igehirdetésre először mindig a városokban került sor. Természetesen ez azt is jelentette, hogy az első keresztény közösségek a kerületek fővárosaiban születtek meg, s azután ezek térítették apránként keresztény hitre a vidék, a környező területek lakosságát. Ez az oka annak, hogy a falvak népe maradt meg legtovább a pogány vallásban. (A görög paganosz szó ’vidéki’-t jelent.)
A városi egyházak élén egy felügyelő (görög szóval episzkoposz) állt, aki összehangolta a vének testületének (görög szóval preszbütérion) és a diakónusoknak a munkáját, vezette a közösség életét és gondoskodott arról, hogy mind többen ismerjék meg a krisztusi hitet. Ezeket az episzkoposzokat – magyarul püspököket – a legelső időkben az apostolok választották ki, és kézrátétellel ők hívták le rájuk a Szentlelket, hogy szolgálatukat be tudják tölteni.
Egyházmegye alatt tehát „a keresztények olyan közösségét értjük, mely a hitben és a szentségekben egységben van az apostoli jogfolytonosságban álló püspökével” (Christus Dominus, 11).
Minden egyházmegye a teljes Egyház közösségében él. Helyi egyházként odafigyel az adott országrész, az adott terület sajátos igényeire, szükségleteire, gondosan fáradozik az ott élő emberek szolgálatán. Mindazonáltal nem felejti, hogy része egy nagyobb egésznek. Püspöke által kapcsolódik a világegyházhoz, az azt kormányzó püspöki kollégiumhoz, amelynek feje a római pápa.