Szerzetesek

Az Egyház kezdeteitől fogva mindig voltak olyan férfiak és nők, akik elhatározták, hogy osztatlan szívvel Istennek szentelik az életüket. Természetesen erre vállalkoznak azok a férfiak is, akik a szolgálati papság hivatására igent mondanak; mindazonáltal nem ez az egyetlen módja, hogy egy ember osztatlan szívvel Istenért éljen. Voltak, akik a házasságról, voltak, akik a vagyonról mondtak le azért, hogy imádságban, szolgálatban, alázatban éljék életüket. Ennek konkrét módja is kibontakozott Jézus tanácsaiból, amelyeket az evangéliumban adott: a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség felvállalása által az ember átadhatja magát az Úrnak.

Ezen önátadás intézményesülő formái közül kiemelkednek az egyiptomi remeték, Remete Szent Pál és Szent Antal, akik visszavonultan éltek a pusztában. Lelki bölcsességük okán mind többen keresték fel őket lelki vezetésért, tanácsért, és számos fiatal is nyomukba lépett. Így született meg a sivatagi atyák hagyománya. Ők idővel az egyéni remeteélet mellett megteremtették a közösségi élet formáit is: így született meg a szerzetesség. „Ajándék ez, melyet az Egyház Urától kap, és az Istentől meghívott hívőnek ajánlja állandó életállapotként az evangéliumi tanácsokra tett fogadalomban. [...] A szerzetesi élet arra hivatott, hogy különböző formákban jelezze Isten szeretetét korunk nyelvén” (KEK 926).

A nyugati szerzetesség atyja Szent Benedek, aki az első rendet, a bencéseket alapította. Testvére, Szent Skolasztika a női szerzetesség alapítójának számít. A középkorban ez az első rend reformok, változatok révén szétágazott, ekkor született meg pl. a ciszterci rend. A XIII. század két nagyszerű férfi, Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos révén a szerzetesség megújulását hozta magával. Az újkorban feltűntek azok a rendek, amelyek az új kihívásokra válaszoltak: tanító rendek, betegápoló rendek, karitatív munkát végző rendek. Különös aktivitást mutatnak fel a szerzetesek a világmisszió terén, a harmadik világ országainak egyházaiban. A nyugati világban pedig radikális módon képviselik és valósítják meg a krisztusi ideált, így állandó jelként állnak embertársaik előtt.