„Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48). Jézus felszólítása emberileg lehetetlen feladat elé állít minket: hogyan is lehetne bárki olyan tökéletes, mint Isten?
Amikor a tökéletes vagy a szent szót halljuk, elsőre talán olyan erkölcsi hibátlanság jut eszünkbe, amely számunkra reménytelenül elérhetetlen. Előfordulhat, hogy a szenteket is valamiféle különleges képességekkel rendelkező, életidegen csodalényként képzeljük magunk elé. Jézustól azonban nagyon messze áll a szentség ilyen megközelítése. Tökéletességre vonatkozó felszólítása közvetlenül az ellenségszeretetről adott tanítása után hangzik el: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is.” (Mt 5,43–44). Eszerint az a tökéletesség, amiről Ő beszél, nem rendkívüli képességeket vagy különleges teljesítményt jelent, hanem feltétel nélküli szeretetet. A Jézustól tanulható tökéletesség útja Isten, az Atya és az embertárs szeretetében áll: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!’ Ez az első parancsolat. A második pedig ez: ‘Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!’ Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” (vö. Mk 12,30–31).
A szentség utáni vágyunk tehát azonos a tökéletes szeretetre való meghívásunkkal. A szeretetben való élet áldozatot kíván: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Erre a tökéletességre kaptunk mindannyian meghívást.
..