A tévedhetetlenség jól körülhatárolt feltételek teljesülése esetén, s csupán a hitbeli és erkölcsi tanításra vonatkozik, vagyis a pápa akkor nem tévedhet, hogyha valamiről hivatalosan és ünnepélyesen, dogma formájában kijelenti, hogy az a kinyilatkoztatott hitletéteményhez (azaz: hitünk alapvető, Jézustól átvett tartalmához) tartozik.
Az, hogy Szent Péter székében időnként morálisan kifogásolható életvitelű főpapok ültek, nem függ össze a pápai tévedhetetlenség dogmájával. Hiszen nem a pápa egyéni életszentsége vagy okossága az alap, amelynél fogva rá hallgatnunk kell, hanem Krisztus parancsa és a Szentlélek ama támogatása, amely nem engedheti őt tévedni, valahányszor mint az apostolfejedelem utóda az egész Egyház nevében (tehát: nem a saját nevében) beszél.
Felmerül persze a kérdés: Szent Péter székében olykor hivatásukhoz méltatlan főpapok ültek. Általában két korszakkal kapcsolatban szokták ezt felvetni: a „sötét évszázadnak” (saeculum obscurum) nevezett X. század az egyik, a reneszánsz pápaság néhány évtizede a másik ilyen időszak.
A IX. század végén s a X. században a pápaság tekintélye a mélypontra süllyedt, a pápai szék egymással vetélkedő római arisztokrata családok játékszerévé vált, maguk a pápák pedig – akik közül többen gyilkosság áldozatai lettek – erkölcsileg kifogásolható módon jutottak tisztségükhöz. A reneszánsz pápaságnak 1450-től 1527-ig tartó időszaka úgy jellemezhető, hogy a pápák ekkor inkább világi uralkodóként viselkedtek, mint jámbor főpapként, s ez kihatott a bíborosi testületre, a pápai udvarra és a püspökökre is. Politikai ambícióik miatt nemigen foglalkoztak teológiai kérdésekkel.
Különbséget kell tenni – és a középkori felfogás is különbséget tett – a tisztséghez kötődő szentség, valamint a tisztséget betöltő személy erkölcsi magatartása, életszentsége között. Az egyéni bűnösség semmiképp sincs ellentétben a hivatal és a krisztusi rendelés szentségével; a csalatkozhatatlanság pedig nem jelent egyéni bűntelenséget.