Hit Istenben, az Atyában
Olyan az Atyaisten, amilyennek a templomok komor képein látjuk? Mire gondol Jézus, amikor Atyának szólítja őt, s minket is erre bátorít?
A katolikus templomokban gyakran találkozunk egy jellegzetes ábrázolásmóddal: idős, szakállas férfit látunk a felhők között, aki előtt mindenki meghajol, akinek mindenki szolgál. A képek nyelvén így próbálták megmutatni azt, hogy ki is az Atyaisten: a világ teremtője és ura, az, akinek hatalma van mindenki fölött.
A kép a szíveinkben is ott él, úgy jelenik meg, mint az a szüntelenül jelenlévő, mindent látó bíró, aki elől nem lehet elrejtőzni, s aki egykor mindent számon kér majd rajtunk.
Nem csoda, hogy sokszor kialakul egy ki nem mondott félelem ezzel az atyaképpel szemben. Mintha a szigorú apa, a kemény tanár és a kérlelhetetlen ítélőbíró ötvözete lenne az a „felsőbb én”, akivel szemben mi mindig bizonytalanul, kételyekkel a szívünkben állhatunk csak meg.
Jézus az evangéliumokban egészen másképpen rajzolja meg az Atya alakját. Bár igaz, hogy Ő mindenek teremtője, ura és ítélője, ám a hatalma mégsem ebben mutatkozik meg a leginkább. Ereje a szeretetében rejlik, mindenhatósága azt jelenti, hogy képes mindent megbocsátani, mindig új kezdettel megajándékozni az embert. Királysága annyit tesz, hogy gondoskodik rólunk. Nem azért lát szüntelenül minket, hogy meglesse gyöngeségeinket, hanem azért, hogy jelenlétével bátorítson és erősítsen mindannyiunkat.
A keresztények legkedvesebb, magától Jézustól tanult imádsága ezért ezekkel a szavakkal kezdődik: „Mi Atyánk”. Számunkra ebben a megszólításban ott rejtezik a bizalom, a kötődés és a szeretet. Ő a szent, a hatalmas, akinek akarata teljesül. De ugyanakkor ő az is, aki mindennapi kenyeret ad nekünk és megbocsátja minden vétkünket.