Az ember keresi a boldogulását: érvényesülni akar a világban, keresi ennek eszközeit. Mit tanuljak, mit dolgozzam, hogyan legyen lakásom, miből éljek, kivel házasodjam, legyen-e gyerekem és hány, mi lesz az ő jövője, mi lesz velem, ha megöregszem stb.? A boldogulás mellett azonban előkerül a boldogság keresése is, ennek egyre mélyebb kérdéseivel. Végül a legfontosabb kérdések, amelyeket megfogalmazunk életünkben: Miért élünk? Van-e Isten?
A kereső, kérdező ember
Az ember csak akkor érezheti magát boldognak, ha választ nyer kérdéseire, a világ eredetére, emberlétére, a világ értelmére, a szeretetre és a szerelemre, a rosszra, az életre és a halálra: végső soron önmagára. Amiről azonban semmit sem tud, arra nem is tud rákérdezni. Már a kérdéseiben és a kérdezésben ott lappang valamiféle homályos tudás: sosem kérdezne, ha nem tudna valamit a teljességről, ha nem tudná, hogy van értelme kérdezni. Ezt a teljességet nevezi minden vallás Istennek. Isten a teljes Igazság, a tökéletes Válasz, a reményteli Cél.
Az ember nem „csak úgy” nyitott a végtelenre, akinek csak kérdései vannak. Az a meggyőződés vezet bennünket, hogy úton vagyunk vágyaink beteljesedése felé, és azok elérhetőek. Az ember transzcendens lény, Isten felé van úton, az ember eleve vallásos lény. Már nem csak kínzó kérdéseink vannak, hanem közel vannak a megnyugtató, életadó válaszok is. Csodálatos remény és biztatás ez az ember számára: kérdései nem akármerre haladnak, hanem az Igazság vezeti őket. Az Igazságot pedig nem az ember állítja elő, hanem „rátalál”. Olyan ez, mint a Pitagorasz-tétel: nem Pitagorasz találta ki, csak rájött. Az Igazság megelőzi és tereli a kérdezést. Aki fölteszi a nagy kérdéseket, már találkozott Krisztussal, már együtt ment Vele az emmauszi úton, még ha nem gondolja is magát vallásosnak vagy kereszténynek. „Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk” (Lk 24,15).
Krisztus igazsága egyetemes. Tudva vagy nem tudva, de mindannyian feléje igyekszünk.
KEK 68, 282