Minden emberi közösségnek van feje, vezetője – egy államnak, egy városnak, de még egy családnak is. Az Egyház feje Jézus – amint ezt a Szentírás tanítja –, őt képviseli a pápa, Róma püspöke.
Jézus az Atyától érkezett, s elküldte nekünk Szentlelkét, hogy Egyházzá formáljon bennünket. A keresztények közösségének a szíve és forrása maga Jézus.
Azonban Jézus már földi élete során meghívott apostolokat, hogy mellette álljanak a szolgálatban. Így született meg az apostolok „testülete”, amit persze Jézus korában még senki nem hívott testületnek, de azt tudjuk róluk, hogy a legszűkebb körben tizenketten voltak. Ugyanakkor a Szentírásból az is kiderül, hogy volt a tanítványoknak tágabb köre is, ahová – a Biblia tanúsága szerint – hetvenketten tartoztak. Amikor Jézus eltávozott, Pétert jelölte ki vezetőül, sőt, az utolsó vacsorán külön is imádkozott érte, hogy megtérve megerősítse testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32).
Péter apostol a római közösséget vezette vértanúhaláláig, ezért a keresztények már a kezdetekben is úgy tekintettek Róma mindenkori püspökére, mint Péter utódára.
Az első századok pápái komolyan vették elődjük példáját, és hitbeli elkötelezettségüket a konstantini fordulatig szinte kivétel nélkül vértanúhalálukkal is bizonyították.
A római pápa Péter utódaként az apostolutódok (püspökök) között az első. Ez nem azt jelenti, hogy teljhatalmú ura lenne az Egyháznak, hisz annak feje maga Krisztus. A pápa a látható egyházfő, alávetve a láthatatlannak. Szolgál, hogy hitével – mint Péter – megerősítse testvéreit. Amennyiben pedig az Egyházban mint emberi közösségben dönteni kell, választ kell keresni, felelős lépéseket kell tenni, akkor – a püspökökkel együtt – ő teszi ezt meg.