Jézus Krisztust azért küldte Isten a világba, hogy beteljesítse mindazt, amit az Ószövetség tartalmaz, végbevigye a megváltás művét, s megnyissa az üdvösség útját az emberek előtt. Ám a kereszténység nem egyszerűen emlékezés arra, ami kétezer évvel ezelőtt történt. Az élet a hitben azt jelenti, hogy itt és most találkozom Jézussal, az ő működésével, az ő erejével.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az ő küldetése és szolgálata ma is jelen van, folytatódik az egyházban. Ez azt is jelenti, hogy vannak olyan emberek, akik teljes életüket arra szánják, hogy Krisztus nevében, az ő megbízásából, az ő kiválasztásával, az ő szeretetével szolgálják az egyházat és az egész emberiséget. Az ilyen embereknek a hivatása az, hogy életük által Krisztus élete, szolgálatuk által Krisztus szolgálata legyen minden korban és minden földrajzi helyen jelenvaló. A Katolikus Egyházban őket hívjuk az egyházi rend tagjainak: püspököknek, papoknak és diakónusoknak.
Az egyházi rend szentsége – akárcsak a szentségi házasság – egész életre szóló és feltételekhez nem kötött, szeretetből fakadó döntés által kapcsolja össze a kiválasztott férfit Jézussal, s rajta keresztül az egyházzal, az egész világgal. Talán azt gondolhatjuk, túl nehéz dolog az ilyen elköteleződés. Ezért fontos megértenünk, hogy itt szentségről van szó: a látható emberi életben láthatatlanul maga Isten cselekszik.
Pap
Ki a pap? Mágus, guru, bölcs tanító, babonaságok terjesztője, közösségvezető manager, varázsló, kedves idős bácsi?
Ahány embert megkérdezünk, valószínűleg annyiféle választ kapunk. Így voltak a korabeli emberek Jézussal is: nézték őt Illésnek, Keresztelő Jánosnak vagy valamelyik prófétának. Ahány élethelyzet, annyiféle módon közelíthetjük meg, ki is a pap. Ahány konkrét ember, papi életpálya, annyiféle választ kaphatunk a kezdő kérdésre.
Egynek kell mindegyikben közösnek lennie: a pap olyan ember, aki „folytatja egészen az idők végezetéig Jézus üdvözítő küldetését az emberek javára” (II. János Pál: Pastores dabo vobis, apostoli buzdítás a papságról, nr. 14).
Ajánlott olvasmány: Elbeszélem minden csodádat!, JEL Kiadó, Budapest 2010.
Hogy lesz valaki pap?
A papság válasz az Úr hívására. A pap annak szenteli életét, hogy hirdesse az evangélium igazságát. A papságra szóló meghívásban az embereket szerető Isten a kezdeményező. Ő érinti meg az ember szívét adottságain, vágyain, szeretetén keresztül.
Ő kelti fel a vágyat az ember szívében Isten népének és minden embertestvérnek a szolgálatára. Az ember Tőle kapja azokat a képességeket, amelyeket embertársai szolgálatára használ – hogy Isten szeretete mindenkit elérjen.
Mik a hivatás jelei?
szeretsz a templomban lenniszívesen ministrálszaz imádságban mély vágyat, keresést tapasztalsz más módon, a lelket is megérintve szeretnél segíteni az emberekenel tudod magadat papként képzelnimásokban felmerül a gondolat: tudnál papként szolgálniMit tegyél, ha úgy érzed, papi hivatásod van?
beszélj erről a vágyadról a gyóntatóddal, lelki vezetőddel, plébánosoddalérettségizz leha végleges döntésre jutottál, akkor a plébánosod ajánlásával jelentkezz az egyházmegyei papnevelő intézetbeMind az egyén vágyakozásának, mind meglévő képességeinek megítélése az Egyház feladata és joga. A jelölt abba az egyházmegyébe jelentkezik, ahol később el szeretné látni a szolgálatát. Jelentkezésének elfogadása után, több éves felkészülés alatt sajátítja el a papi szolgálathoz szükséges ismereteket, hogy alkalmassá váljon erre a szolgálatra. Ezeket az éveket a szemináriumban (papnöveldében) tölti.
Az Egyház kijelölt elöljárói felelősséggel biztosítják a felkészülés feltételeit, a hívek pedig imáikkal támogatják a papnövendékeket. Az adott egyházmegye főpásztora, valamint munkatársai az Egyházi Törvénykönyv szerint megvizsgálják és megítélik a jelölt alkalmasságát.
Ebben a felkészülési folyamatban a jelölt számára világossá és egyértelművé kell válnia, hogy szabadon, minden kényszertől mentesen az Egyház által bemutatott papi szolgálatot akarja vállalni, s önmagát ennek a szolgálatnak alárendeli. Ugyanennek megállapítása fontos az elöljárók részéről is, akik javaslatot tesznek a főpásztornak a jelölt fölszentelésére vonatkozóan.
A papszentelésben a jelölt végérvényesen – eltörölhetetlen jeggyel – az Egyház papjává lesz, s megkapja azokat az isteni kegyelmeket, amelyek segítik őt ígéreteinek megtartásában és az örömteli szolgálatban.
Mit ígér szentelésekor?
A szenteléskor minden pap vállalja, hogy az életét Jézus evangéliuma szerint éli, a rábízottakat segíti annak mélyebb megértésében és megvalósításában, kiemelt küldetése és felelőssége a hit továbbadása.
Ugyanakkor ígéretet tesz az Isten népének, vagyis a rábízott embereknek a szolgálatára: megpróbálja őket az emberség és a hit útján Isten felé vezetni. Vállalja a rábízottakért felajánlott rendszeres imádság (zsolozsma) kötelezettségét.
Szenteléskor ígéretet tesz a rendszeres misézésre, valamint a többi szentség kiszolgáltatására. Mindezt az Istenért vállalt papi nőtlenségben és a püspöke iránti engedelmességben valósítja meg, egyszerűségben élve, a fölösleges luxustól tartózkodva. Ezt jelenti a tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsa, melyre a szerzetesek még külön fogadalmat is tesznek.
A szentelendő megígéri, hogy szolgálatát az Egyház törvényei szerint a mindenkori püspökének engedelmesen végzi – papként, lelki vezetőként, hitoktatóként. Ez annyit jelent: bárhol, bármilyen munkaterületet jelöl is ki számára a főpásztor, a papnak azt el kell vállalnia és szolgálatát az evangélium szellemében, az Egyház gyakorlatának megfelelően, legjobb tudása szerint kell végeznie.
Egy pap szolgálata akkor igazán meggyőző és hiteles, ha magát Istennek szenteli és látszik rajta, hogy saját érdekein, kényelmén túl a rábízottakat szolgálja.
A szenteléskor minden pap vállalja, hogy az életét Jézus evangéliuma szerint éli, a rábízottakat segíti annak mélyebb megértésében és megvalósításában, kiemelt küldetése és felelőssége a hit továbbadása.
Ugyanakkor ígéretet tesz az Isten népének, vagyis a rábízott embereknek a szolgálatára: megpróbálja őket az emberség és a hit útján Isten felé vezetni. Vállalja a rábízottakért felajánlott rendszeres imádság (zsolozsma) kötelezettségét.
Szenteléskor ígéretet tesz a rendszeres misézésre, valamint a többi szentség kiszolgáltatására. Mindezt az Istenért vállalt papi nőtlenségben és a püspöke iránti engedelmességben valósítja meg, egyszerűségben élve, a fölösleges luxustól tartózkodva. Ezt jelenti a tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsa, melyre a szerzetesek még külön fogadalmat is tesznek.
A szentelendő megígéri, hogy szolgálatát az Egyház törvényei szerint a mindenkori püspökének engedelmesen végzi – papként, lelki vezetőként, hitoktatóként. Ez annyit jelent: bárhol, bármilyen munkaterületet jelöl is ki számára a főpásztor, a papnak azt el kell vállalnia és szolgálatát az evangélium szellemében, az Egyház gyakorlatának megfelelően, legjobb tudása szerint kell végeznie.
Egy pap szolgálata akkor igazán meggyőző és hiteles, ha magát Istennek szenteli és látszik rajta, hogy saját érdekein, kényelmén túl a rábízottakat szolgálja.
Mik a feladatai?
A pap sajátos feladata, hogy Isten kegyelmének közvetítője, megjelenítője legyen, melyhez a papszentelésben kap erőt és felhatalmazást. Jézus mint az Egyház Feje és Pásztora a papok személyében akar jelen lenni és cselekedni.
A pap hármas feladata lényegében a feltámadt Krisztus szolgálata:
tanít (prédikál, hitoktat, felkészít aszentségekre, plébániai csoportokat tanít stb.),megszentel (szentmisét mutat be, végzi a zsolozsmát, kiszolgáltatja aszentségeket, vezeti a közös imákat),vezet (kormányozza a plébániát, koordinálja annak életét, adott esetben magasabb, egyházmegyei szinten is vezető funkciót tölt be).Vannak papok, akik valamilyen speciális szolgálatot látnak el az Egyházban.
Hogy telik egy napja?
Pillantsunk be egy városi plébános hétköznapjaiba!
„Minden reggel imádsággal kezdjük a napot, azután, ha csak tehetjük, közösen megreggelizünk a káplán atyával. 8 órakor van szentmise, utána pedig a laudest imádkozzuk a hívekkel.
Délelőtt a napnak megfelelő feladatok következnek: iskolai hittanóra, irodai ügyelet, beteglátogatás a beteg otthonában vagy a kórházban, különböző tárgyalások (aktuális programjainkról, vagy az éppen esedékes fölújítási munkálatokról stb.).
Az ebédet a munkatársakkal közösen költjük el.
Délután szintén folytatódnak a programok a plébánián: hittanórák, különböző közösségek összejövetelei… ez gyakorlatilag eltart az esti órákig, amikor a felnőtt csoportok érkeznek.
Mindeközben a kevés szabadidőt az imádságnak, elmélkedésnek, olvasásnak szenteljük, személyes lelki beszélgetésre, gyóntatásra fordítjuk, illetve egyéb – nem szorosan a plébániához kötődő – egyházmegyei szolgálataink ellátására használjuk (pl. egyházmegyei bíróságon betöltött, ifjúsági, hitoktatási referensi feladatok stb.).
A napot imádsággal zárjuk, és pihenéssel készülünk a következő napra.”
Honnan merít erőt?
Minden embernek szüksége van töltekezésre, regenerálódásra, hogy erőt gyűjtsön mindennapi feladataihoz.
A pap számára az elsődleges forrás az Istennel való személyes kapcsolata: a szentmise, a napi imádság (breviárium), az elmélkedés stb.
A katolikus papnak is van szabadnapja: minden héten egy hétköznap. Fontos, hogy valóban pihenésre, töltekezésre tudja fordítani ezt az időt (rokonaival, barátaival töltött idő, kirándulás, sport, kulturális rendezvények, zarándoklat, elmélkedés, ima…). Tartsuk tiszteletben ezt a napot!
A közösségben megélt idő, találkozások, közös ima szintén erőt adó alkalmak. Feltöltődést jelenthet egy családlátogatás is, amikor saját otthonukban látják vendégül a lelkipásztort.
Nagy segítség a közös papi találkozókon, rekollekciókon való részvétel. Fontos kapocs a papi közösség ápolása, ahol megérezhetik, hogy nincsenek egyedül – sem az örömeikkel, sem a gondjaikkal. Egy plébános saját bevallása szerint: „Mindenből tudunk valamit meríteni.”
Mit ér a pap, ha gyenge…?
Isten a papot – a maga jó és rossz tulajdonságaival, értékes képességeivel és gyengeségeivel együtt – az emberek közül választja ki. A meghívottnak azonban törekednie kell arra, hogy emberségében is alkalmas eszköze legyen Istennek.
A papszentelésben Krisztus Szentlelke teljes egészében lefoglalja szeretetével a kiválasztott személyt, meghagyva azonban szabadságát és személyes döntéseinek lehetőségét. A pap személyében Krisztus cselekszik, ezért mondjuk, hogy ő „alter Christus”, azaz „másik, második Krisztus”.
Amikor a pap kiszolgáltatja a szentségeket, akkor maga Krisztus cselekszik általa. Ebből következik, hogy a szentségek ereje, hatékonysága nem függ a pap tudásától, ügyességétől, vagy éppen élet szentségétől – és ez számunkra biztonságot ad. Isten azt választotta ki, ami a világ szemében oktalan, gyönge, alacsonyrendű és lenézett, vagyis épp a semminek látszókat hívta szolgálatra (vö. 1Kor 1,27–29).
A pap emberi gyöngeségei nem akadályozhatják meg azt, hogy Krisztus valóságosan jelen legyen Egyházában. Ugyanakkor, mivel a pap keresztségből és a pappá szentelésből fakadó alaphivatása is az élet szentségre szól, így törekednie kell arra, hogy bűneit, gyengeségeit beismerje, és Jézus elé vigye a szentgyónásában.
Jézussal való élő kapcsolatának egyre jobban ki kell bontakoznia a pap szent életre való törekvésében. Ez pedig növelni fogja lelkipásztori hatékonyságát is.
Jézus tehát hús-vér embereket választ magának, de azt várja tőlük, hogy egészen adják oda magukat neki, mert egyedül Jézus képes szent pappá formálni őket. A pap a gyönge nyájból származik, de az erős Pásztor nevében cselekszik. Ezért egyedül az Ő erejére támaszkodhat.
Milyen ügyekben forduljak paphoz?
Sokszor kérdés, hogy milyen ügyekkel forduljunk a paphoz, s melyekkel nem kell feltétlenül őt megtalálnunk, elég egy világi munkatárssal beszélnünk. Ugyan plébánosa válogatja, hogy mit szeret az adott pap személyesen megbeszélni, s mit bíz rá a munkatársaira, alapvetően mégis meghatározhatunk pár világos és egyértelmű esetet.
Keresztelés, esküvő, temetés, első áldozás, bérmálás ügyében általában a paphoz forduljunk. A templomoknak megvan a mise- és gyóntatási rendje, az adott időkben megtaláljuk. Ám ezekben az időpontokban más jellegű ügyekkel ne keressük meg, mert gyóntatás vagy szentmise előtt, alatt, után nem biztos, hogy a legjobb más jellegű kérdésekkel fordulni hozzá.
Szertartások, szentmisék, egyéb alkalmak előjegyzése kapcsán jusson eszünkbe, hogy a megbeszéléshez szükség van a naplóra is, amelyben minden időpontot rögzítenek. Épp ezért érdemes a hivatali időben az irodán (vagy adott esetben a sekrestyében, ha ott szokott lenni a napló) érdeklődni.
Személyes jellegű kérdésekkel (lelki nehézségek, beszélgetés, tanácskérés) nyugodtan fordulhatunk a paphoz, azonban célszerű ilyenkor telefonon előre időpontot egyeztetni. A templomi szolgálatok előtt-után nem feltétlenül adott a kellő idő egy személyes kérdés átbeszélésére. A sietős, határidők közé préselt gyors szóváltások nem biztos, hogy segítenek a tanácsot kérőnek.
Adminisztratív ügyekkel (keresztlevél, dokumentumok kiállítása stb.) először az irodához, a plébániahivatalhoz forduljunk. A papírmunka zöméhez nincs szükség a papra. Ha mégis kiderülne, hogy beszélni kell az ügyben a plébánossal, akkor a hivatalvezető bizonnyal segít időpontot egyeztetni.
Hogyan szólítsam meg, tegezzem vagy magázzam?
Utcán, sekrestyében, levélben vagy szóban, talán nehéz lehet elsőre megszólítani vagy levelet címezni egy papnak. Pedig nem is nehéz, ha ismerünk néhány egyszerű szabályt.
Pap megszólítása írásban:
• Főtisztelendő Plébános Úr/Atya!
• Főtisztelendő Káplán Úr/Atya!
szóban:
• Plébános úr/atya!
• Káplán úr/atya!
• [vezeték- v. keresztnév] atya!
Bíboros, érsek, püspök megszólítása írásban:
• Eminenciás és Főtisztelendő Bíboros Úr!
• Excellenciás és Főtisztelendő Érsek Úr!
• Excellenciás és Főtisztelendő Püspök Úr!
szóban:
• Bíboros úr/atya!
• Érsek úr/atya!
• Püspök úr/atya!
A pápáé:
• Szentséges Atya
• Őszentsége
A keleti egyházak pátriárkáié:
• Őboldogsága.
A tegeződéssel kapcsolatban tartsuk be az illemszabályokat! Vegyük tekintetbe, hogy a pap az egyházközség vezetőjeként sajátos helyzetben van, és nem tegeződhet mindenkivel. Akkor se tegezzük, ha fiatalabbnak vagy velünk egykorúnak látszik, hanem várjuk meg, hogy felajánlja-e a kölcsönös tegeződést.
Miről ismerem föl?
A papok hagyományosan megkülönböztető ruházatot viselnek. Közismert a reverenda, vagyis a fekete talár. Ez adott esetben (szegélye, gombjai vagy anyaga színe alapján) alkalmas az egyházi hierarchiában betöltött pozíció jelzésére is.
Napjainkban elterjedtebb az ún. papi civil ing, vagyis egy olyan ing, amelynek gallérja sajátos kiképzésű, hasonlít a reverenda gallérjához: közepén kis fehér téglalap alakú anyag látszik (kolláré).
A szerzetespapok öltözködését az adott rend határozza meg (pl. barna vagy fekete csuha).
A pap megjelenhet világi eseményeken teljesen civil öltözetben is, minden megkülönböztető jel nélkül. Ilyenkor természetes, hogy aki nem ismeri személyesen, nem veszi észre, hogy pap. Hiszen ő is ugyanolyan ember, mint bárki más – beszélhetünk ezért vele ugyanúgy, mint bármelyik emberrel.
Miből él?
Országról országra változik, hogyan biztosítják a papok megélhetését. Vannak államok, ahol a papok az állami bér mellett egyházi fizetést, illetve fizetés-kiegészítést is kapnak (pl. Horvátország, Szlovákia), máshol semmilyen formában nem jutnak állami bérhez (pl. Franciaország).
Magyarországon a pap sem állami, sem egyházmegyei fizetést nem kap. Három forrásból jut illetményhez:
Rendelkezik alapfizetéssel, amelyet a plébániától kap, a plébánia pedig a hívek adományaiból (perselypénz, egyházközségi hozzájárulás) gazdálkodja ezt ki. Ennek összege egyházmegyéről egyházmegyére, de akár plébániáról plébániára is változhat. Vannak egyházmegyék, amelyek épp a nagy eltérések miatt központilag szabályozták (a szolgálati évek függvényében) a pap alapfizetését. Ebből levonják a plébánia által biztosított lakás, vagy akár a teljes ellátás költségét.
Az egyházi szolgáltatások után is kap a pap illetményt (miseadomány, stóladíj). Ezek mértékét az érvényben lévő egyházi díjszabás határozza meg, amely egyházmegyénként eltérő lehet.
Amennyiben hitoktatást is végez, azért az állammal fennálló szerződések szerinti óradíjat kapja meg (ugyanúgy, mint a világi hitoktatók). A plébániai közösségek, csoportok, szentségi felkészítők nem tartoznak ebbe a körbe, csak az iskolai hittanórák, illetve a plébániai iskolás hittanok.
Ki a pap felettese?
Az Egyház hierarchiájában senki sincs, aki ne tartozna felelősséggel, aki mindenkitől függetlenül tehetné, amit akar. Hiszen az Egyház feje maga Jézus Krisztus, s még a pápa is neki alávetve végzi szolgálatát.
A püspök az egyházmegye kormányzásában Isten és a pápa előtt egyaránt felelősséggel tartozik. Az adott egyházmegye papjai pedig neki, a püspöknek adnak számot szolgálatukról.
A gyakorlat terén ez úgy valósul meg, hogy az egyházmegyék espereskerületekre (több plébániát egyesítő régiókba) vannak osztva, amelynek élére az egyik plébános van esperesként kinevezve. Ő ellenőrzi az anyakönyveket, látogatja a papokat, tartja a kapcsolatot a püspökség és a plébániák között. Utasítani, rendelkezni, nem tud, hiszen erre csak a püspöknek van joga. Övé a koordináció, tanácsadás, támogatás, akár testvéri feddés szolgálata.
A plébános ily módon rendszeres kapcsolatban áll esperesével, ám természetesen a püspöknek van alávetve. A püspök azonban a plébánia konkrét ügyeibe (pl. miserend, hitoktatás menete) nem szokott beleszólni, hiszen érvényesül a szubszidiaritás elve: a felsőbb fórum csak akkor rendelkezik, ha az alsóbb fórum egy adott problémát a maga szintjén nem tud kezelni.
A káplán közvetlen felettese a plébános, tőle kapja meg beosztását, szolgálati rendjét.
Mi a különbség a püspök, a plébános és a káplán között?
A katolikus egyházban hierarchia uralkodik (hierarchia – görög szó, jelentése szent vagy papi uralom). Ez azt jelenti, hogy az eltérő egyházi szolgálatban lévők között engedelmességi viszony áll fenn. Az ősminta Krisztus, aki engedelmes volt a mennyei Atyának, és éppen az engedelmessége által váltotta meg az embereket. Ahogy tehát Krisztus életének, úgy az Egyház mindennapjainak is rendező elve az engedelmesség.
A helyi egyház (egyházmegye) élén a püspök áll, mint az apostolok utóda. A rábízott részegyház kormányzásának teljes felelőssége őt illeti. Mindenben és mindenkor a római pápa iránti engedelmességgel, a többi püspökkel való közösségben kell eljárnia. Nem teljhatalmú egyeduralkodó tehát, hanem a püspöki kollégium tagja, aki valóban szolgáló lélekkel kell, hogy vezesse a rábízottakat.
Az egyházmegye kisebb egységekre tagolódik. A konkrét, helyi közösség a plébánia. Ezt a plébános vezeti, ő a felelős lelkipásztor. A püspök nevezi ki, s addig marad helyén, amíg át nem helyezik máshová, nyugdíjba nem megy, vagy el nem mozdítják. A plébánia főbb döntéseit ő hozza meg, nem feledve azonban, hogy számadással tartozik a püspöknek. Munkájában tanácsadóként segíti őt a plébániai képviselőtestület.
A káplánt szintén a püspök nevezi ki az adott plébániára, hogy segítse a plébános munkáját. Mivel a plébános a felelős vezető, ezért a káplán vele összhangban kell, hogy működjön. Segíti a plébánost, igyekszik szolgálata által előmozdítani Krisztus ügyét az adott közösségben. Mivel a káplánok általában fiatalabbak, s mivel ők a plébánost segítik, de nem ők a plébánia felelős vezetői, ezért gyakrabban helyezik át őket, hogy így minél több plébánosi modellt láthassanak, közösségben gyűjthessenek tapasztalatot, s ha már kellően felkészültek, maguk is plébánossá legyenek valahol.
Atya, mennyivel tartozom?
Amikor Jézus kiküldi a falvakba, a nép közé tanítványait, két alapelvet fogalmaz meg, amelyek látszólag ellentmondanak egymásnak. Először ezt mondja: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8). Majd kicsit később hozzáteszi: „Méltó a munkás a maga bérére” (Mt 10,11).
Mindez azt jelenti, hogy az isteni áldás, a kegyelem, a szolgálat ingyenes, ugyanakkor a jézusi szolgálatban állók megélhetésének, mindennapi kiadásainak biztosítottnak kell lenni.
A gyakorlat szintjén ez azt jelenti, hogy a szentségek, szentelmények, áldások kiszolgáltatása alapvetően ingyen történik – így van ez a keresztelésnél, a szentáldozásnál, a bérmálásnál, a szentgyónásnál, a betegek keneténél, s így tovább. A szentségek Isten kegyelmét közvetítik, s ez megfizethetetlen.
Ugyanakkor vannak olyan szolgálatok (adott esetben akár szentségekhez kapcsolódóan is), amelyeknek költségeit, a felmerülő kiadásokat vállalni kell: ilyen például az esküvő (templomdíszítés, világítás, világi munkatársak szolgálata, zene), a temetés (az utazás költségei, szintén a világi munkatársak szolgálata, éneke), a szentmisékre felvehető szándékok (a sekrestye, a templom költségei, a kántor juttatása). Természetesen ilyenkor a befizetett összegekből a szolgálatot végző pap is részesedik.
Vannak olyan szolgálatok (anyakönyvi ügyek, dokumentumok kiállítása, családfakutatás stb.), amelyek nem kapcsolódnak a szentségi szolgálathoz, amely esetekben a plébánia mint hivatal, mint intézmény végez el valamilyen szolgálatot. Ennek a költségeit természetesen az ügyet kezdeményezőnek kell állnia.
Az egyes szolgálatok díjait (miseszándék után stipendium, adomány; egyéb szolgálat után stóladíj) nem az egyes papok állapítják meg szabadon, hanem a területileg illetékes megyésfőpásztor rendeli el. Ezért ezek a díjak egyházmegyéről egyházmegyére változhatnak. Az aktuális díjszabásokat általában az adott január 1-vel léptetik életbe.
Természetesen van lehetőség arra, hogy az érintettek adományt tegyenek a templomnak, a plébániának – ezt minden esetben köszönettel fogadják, hiszen ezek a támogatások segítik a lelkipásztori munka jobb körülmények között való végzését.
Természetellenes-e a nőtlenség?
Napjainkban furcsa jelenséget tapasztalhatunk: egyrészt terjednek az olyan gondolatok, miszerint a böjt, az önmegtagadás egészséges és szükséges ahhoz, hogy teljes értékű életet éljünk (fitnesz, diéták, egészséges életmód stb.). Ám míg az ételről, italról, élvezeti cikkekről való lemondásnak divatja van, addig a nemiség terén gyakorolt önmegtartóztatást mintha nem értékelnék az emberek, sőt akár nevetségesnek is tartják azt.
Holott a legtöbb világvallásban kialakult a valamiféle nőtlenség gyakorlata. A buddhizmus csúcsát a szerzetesi életállapot jelöli, ahol szigorú rendben élnek a kiválasztottak, hogy minden szenvedélytől megszabadulva a megvilágosodás ösvényére léphessenek. Az iszlám lelkiségi hagyománya is ismeri a nőtlenségben élő „remetéket”, illetve a „szerzetesi” csoportokat, ahol Allah ismerete és követése a legtökéletesebben megvalósul. A nőtlen, teljes létüket Istennek szentelő próféták példáit felleljük az Ószövetségben is.
Ezek alapján tehát elmondhatjuk, hogy kultúrától, vallástól független közös tapasztalatunk, hogy – miként testi létünk minden vetületében – a nemiség terén nem csak lehetséges, de a hittel, az istenkereséssel, az isteni misztériumban való elmélyedéssel különösen is összeegyeztethető a nőtlen életállapot. Ilyenkor a férfi mindazt az érzelmi, pszichés, testi energiát, emberi gazdagságot, amely egy párkapcsolatban bontakozna ki, istenkapcsolatába emeli be, s sajátos életállapota szerinti szolgálatában igyekszik gyümölcsözővé tenni azt.
Nehéz ez a döntés, mert valóban meg kell haladni az emberi élet természetes rendjét. Ezért is mondja Jézus, hogy ezt nem értheti és élheti meg mindenki, csak az, akinek az Isten megadja (vö. Mt 19,13), vagyis akit az Isten erre kiválaszt.
A katolikus papok vizet prédikálnak és bort isznak
Tegyük fel egy pillanatra, hogy ez így van. Mi következik ebből? Semmi esetre sem az, hogy az Isten szava, amelyet a papok Krisztus parancsa szerint hirdetnek, nem igaz és nem kell komolyan venni. Tegyük fel, hogy az orvosok jó része dohányzik s alkoholt fogyaszt, holott elméletben minden komoly orvos méregnek tartja az alkoholt is, a nikotint is. Mi következik ebből? Hogy ne törődjünk az egész orvostudománnyal és az egészségünkkel?
Mindenki felelős a maga lelkéért; a pap is! Ha a pap nem tartja meg, amit prédikál, azzal neki kell majd elszámolnia. Amit én nem tartok meg, az nekem fog bajt okozni.
Maga Jézus is találkozott ilyen emberi magatartással, ezért így intette tanítványait:
„Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják” (Mt 23,2–3).
Valóban igaz lenne, hogy a papok maguk sem hiszik vagy gyakorolják, amit hirdetnek?
A papok közt csakugyan vannak gyenge, vétkes emberek, de nem mondhatjuk, hogy a papok nagy része egyáltalán nem él a vallás parancsai szerint. Talán hibáz ebben vagy abban a kérdésben, de olyan papot nemigen találni, aki ne meggyőződésből hirdetné Krisztus igazságait. A papság túlnyomó többsége elhivatottan végzi szolgálatát, és igyekszik hite szerint élni.
Természetesen vannak, akik tudatosan rágalmaznak meg egy-egy papot. Sokan azonban inkább egy-egy negatív élményt általánosítanak. Olyanok is vannak, akik csak pletykák alapján tájékozódnak.