Amnon meggyalázza húgát, Támárt.

¹Ezután a következők történtek: Dávid fiának, Absalomnak volt egy szép húga, Támárnak hívták. Dávidnak a fia, Amnon beleszeretett.

²S Amnon annyira epekedett húgáért, Támárért, hogy egészen belebetegedett. Érintetlen lány volt ugyanis, így Amnon lehetetlennek találta, hogy hozzá közeledjék.

³De Amnonnak volt egy barátja. Jonadabnak hívták, s Dávid testvérének, Simeának volt a fia. Ez a Jonadab nagyon ravasz ember volt.

⁴Azt mondta neki: „Hogy van az, király fia, hogy minden reggel olyan bágyadt vagy? Nem mondanád el?” Amnon így válaszolt: „Szerelmes vagyok Támárba, testvéremnek, Absalomnak a húgába.”

⁵Erre Jonadab azt mondta: „Feküdj le az ágyba, és tettesd magad betegnek. Ha aztán eljön apád meglátogatni, hát mondd neki: Engedd meg, hadd jöjjön el a húgom, Támár, s ő adjon nekem enni. Ha itt készíti el az ételt a szemem láttára, akkor elfogadom a kezéből.”

⁶Amnon tehát lefeküdt az ágyba és betegnek tetette magát. Amikor a király elment meglátogatni, Amnon így szólt a királyhoz: „Engedd meg, hadd jöjjön el a húgom, Támár, s hadd csináljon a szemem láttára néhány lepényt. Az ő kezéből megenném.”

⁷Erre Dávid üzent Támárnak a palotába: „Menj el bátyád, Amnon házába, és készíts neki valami ételt.”

⁸Támár tehát elment bátyja, Amnon házába. Az ágyban feküdt. Fogta a tésztát, kidagasztotta, s a szeme láttára lepényt csinált belőle, aztán megsütötte a lepényt.

⁹Akkor fogta a serpenyőt és kiborította előtte. De ő nem akart enni, hanem azt mondta: „Menjetek ki innét, mindnyájan!” Erre mindannyian elmentek.

¹⁰Most azt mondta Amnon Támárnak: „Hozd be nekem az ételt a belső szobába, hogy a kezedből ehessek.” Támár fogta a lepényt, amelyet csinált, és bevitte bátyjának, Amnonnak a belső szobába.

¹¹De amikor odanyújtotta neki, az elkapta őt és azt mondta neki: „Gyere, húgom, feküdj mellém!”

¹²Azt felelte neki: „Hagyd ezt, bátyám, ne becsteleníts meg! Ilyesmit nem szokás Izraelben tenni. Ne kövess el ilyen gyalázatos dolgot!

¹³Hova mehetnék szégyenemmel? S te magad is egyike vagy Izrael főembereinek. Beszélj inkább a királlyal, biztosan nem tagad meg tőled.”

¹⁴De nem hallgatott szavára, erőszakot követett el rajta, meggyalázta, együtt hált vele.

¹⁵Utóbb Amnont nagy utálat töltötte el tőle, úgyhogy az utálat, amely eltöltötte tőle, nagyobb volt, mint szerelme, amelyet előzőleg érzett iránta. Ezért azt mondta neki Amnon: „Fogd magad és menj innét!”

¹⁶De ő így felelt neki: „Nem, bátyám! Ha most elkergetsz, még nagyobb igazságtalanságot követsz el ellenem, mint amilyet már elkövettél.” Csakhogy nem hallgatott rá,

¹⁷beszólította a legényt, aki a szolgálatára volt, és megparancsolta neki: „Lökd ki nekem ezt az utcára, és reteszeld be mögötte az ajtót!”

¹⁸[Hosszú ujjú tunikát viselt, ilyet hordtak ugyanis a királylányok, amíg szüzek voltak.] Erre a legény kituszkolta az utcára és bereteszelte az ajtót.

¹⁹Támár hamut szórt a fejére és megszaggatta hosszú ujjú tunikáját, amelyet viselt, és ahogy ment, jajgatott.

²⁰Bátyja, Absalom így szólt hozzá: „Bátyád, Amnon volt együtt veled? Akkor hallgass, húgom, hiszen a bátyád. Ne vedd szívedre a dolgot!” Így Támár magányosan élt bátyja, Absalom házában.

²¹Amikor Dávid király meghallotta a dolgot, haragra lobbant. De nem vette el fiának, Amnonnak a kedvét, mert szerette, hiszen elsőszülött volt.

²²Absalom azonban egyetlen szót sem váltott Amnonnal, sem rosszban, sem jóban. Absalom ugyanis gyűlölte Amnont, amiért meggyalázta húgát, Támárt.

Absalom megöleti Amnont és menekül.

²³Két esztendővel később történt, hogy Absalom birkanyírást tartott Efraim közelében, Baal-Hacorban, s meghívta a király valamennyi fiát.

²⁴Elment a királyhoz, és így szólt hozzá: „Szolgád birkanyírást tart. Kísérje el a király udvari embereivel szolgáját!”

²⁵De a király azt mondta Absalomnak: „Nem, fiam! Nem megyünk el mindnyájan, mert hisz terhedre lennénk.” Absalom tovább unszolta, de (Dávid) mégsem akart menni, hanem áldásával útra bocsátotta.

²⁶Erre Absalom azt mondta: „Ha nem, hát akkor hadd jöjjön velünk legalább testvérem, Amnon.” A király megkérdezte: „Miért menjen veled?”

²⁷Mégis, mivel Absalom erőltette, hát elengedte vele Amnont és a király fiait, mind. Absalom királyi lakomát csapott,

²⁸s megparancsolta szolgáinak: „Ügyeljetek! Ha Amnon már jó hangulatban lesz a bortól, azt fogom nektek mondani: Ragadjátok meg Amnont! Akkor öljétek meg! Ne féljetek, hisz magam adok rá nektek parancsot. Szedjétek össze bátorságotokat és legyetek derék emberek!”

²⁹Absalom szolgái úgy tettek Amnonnal, amint Absalom parancsolta. Erre a király fiai felugrottak, ki-ki öszvérére kapott és menekült.

³⁰Még úton voltak, amikor a hír már Dávid fülébe jutott: „Absalom mind megölte a király fiait, nem hagyott közülük élve egyetlen egyet sem!”

³¹Erre a király felállt, megszaggatta ruháját és a földre vetette magát. Udvari emberei is mind úgy álltak ott, megszaggatott ruhában.

³²De akkor Dávid testvérének, Simeának a fia, Jonadab megszólalt és azt mondta: „Ne gondolja uram, hogy mind megölték az ifjakat, a király fiait. Nem, hanem csak Amnon halt meg. Mert Absalom attól a naptól fogva, hogy Amnon meggyalázta húgát, Támárt, jelét adta annak, hogy gonoszságot forral.

³³Ne vegye hát, uram királyom szívére a dolgot, és ne gondolja, hogy mind meghaltak a királyfiak. Nem, hanem csak Amnon halott.”

³⁴Maga Absalom elmenekült. Amikor az őrségen levő szolga kinézett, látta, hogy sok nép jött a háta mögötti irányból, a hegyoldal felől.

³⁵Erre Jonadab így szólt a királyhoz: „Lám, megjöttek a királyfiak. Úgy történt minden, amint mondtam.”

³⁶Alighogy befejezte szavait, megérkeztek a királyfiak és elkezdtek hangosan sírni. A király és udvari emberei szintén nagy jajgatásba fogtak.

³⁷Maga Absalom azonban elmenekült és Ammihud fiához, Gesur királyához, Talmaihoz ment. A király egész idő alatt gyászolta fiát.

³⁸Miután Absalom elmenekült és Gesurba jutott, három esztendeig maradt ott.

Joáb sürgeti Absalom hazatértét.

³⁹A király belenyugodott Amnon halálába, s így nem neheztelt tovább Absalomra.