Szervezeti felépítés

Hogyan épül fel a Katolikus Egyház?

Az Egyház Isten akaratából születik, de látható formájában emberekből épül fel. Az Egyház Isten művét szolgálja és hordozza a világban, de emberi módon is működik, emberi intézményként is megjelenik szemünk előtt.

Ez okozza, hogy az idők során kialakult egy tagolt s egybehangolt hierarchia (a görög kifejezés szó szerinti értelme: ’papi uralom’), amelynek alapjait, alkotmányát a Szentírás fekteti le, s amelyben feltűntek emberi elemek is. Ezeknek a létjogosultságát az adja, hogy emberekhez szóló küldetését minden korban, minden kultúrában és társadalomban a lehető legjobban szeretné az Egyház szolgálni.

Az Egyház alapvető rendjéhez tartozik, hogy vannak püspökök, papok és diakónusok – vagyis olyanok, akik teljes életüket a szolgálatra teszik fel; és vannak úgynevezett világi hívők, akik az emberi élet megannyi területén adottságaikhoz és lehetőségeikhez mérten megélik, s ezáltal tanúsítják és hirdetik az evangéliumot.

Bár az Egyház tagjai között hierarchia, engedelmességi kapcsolat áll fenn, mégis mindent a szeretet hat át, hisz ez egyetlen család, Isten háza népe. A fegyelem és a rend nélkülözhetetlen, ugyanakkor azt mindig a kölcsönös szeretet élteti. A hagyomány őriz egy mondást, amely így fogalmaz: „lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, mindenben szeretet”.

***

Az Egyház olyan közösség, amely öt kontinens több százmillió katolikusát fogja össze.

Küldetésének betöltéséhez szüksége van arra, hogy a világban élő híveket egységes, rendezett szervezetbe fogja össze. Ezt hívjuk világegyháznak, amelynek vezetője a római pápa.

Az Egyház irányításában ősi és összetett intézményhálózat segíti őt, amelynek központja Róma Vatikán-dombján található, innen a közismert neve: Vatikán. Hivatalos neve pedig: Szentszék.

 Az apostolok utódai, a püspökök egy-egy területen fogják össze és vezetik a híveket. Ezt az egységet nevezzük egyházmegyének. Az egyházmegyéhez tartoznak a területén szolgáló papok, ott élő hívek, ott álló plébániák, katolikus iskolák, idősek otthonai stb.

 Az egyház legkisebb egysége, amellyel a leggyakrabban találkozunk, a plébánia. Ez is területi egység, amelynek középpontja a templom, lelkipásztora pedig a plébános.

Világegyház


Az első időkben azt látjuk, hogy egyes városokban, egyes országrészekben jelennek meg a kis keresztény közösségek, akik szoros összetartozásukról, egymás iránti szeretetükről és Jézus Krisztus melletti elkötelezettségükről voltak felismerhetőek. Ezeket a helyi gyülekezeteket nevezte Szent Pál egyháznak (a görög „ekklészia” kifejezés szó szerint ’gyülekezetet’ jelent, ezzel jelöli az apostol a keresztény közösségeket).

Mindazonáltal a kezdetektől fogva egyértelmű volt: egyik kis közösség sem önálló sziget a világ népeinek hatalmas tengerében. A földrajzilag, kulturálisan, etnikailag oly távol lévő keresztény csoportokat láthatatlanul egybefűzte a közös hit. Ez jelent meg a keresztségben, a kenyértörés közösségében – és az egymásért való szolidaritásban, az egymás javára ajánlott gyűjtésekben. Ez a nagy egység megmutatkozott akkor is, amikor egy-egy keresztény útra kelt: minden városban, ahová betért, az ott élő keresztények fogadták, gondoskodtak róla. Bár különböző közösségek, gyülekezetek tagjai voltak, mégis tudták, érezték: egyetlen, nagybetűs Egyház tagjai ők.

Ez az Egyház pedig túlnő minden emberi nemzeten, nyelven, szokásrenden vagy határon. Minden keresztényt magába foglal. Ősképe ennek pünkösd, amikor a Szentlélek leszáll az apostolokra, s ők elkezdik hirdetni az Evangéliumot a sok eltérő anyanyelvű zarándoknak: „Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. [...] Csodálkoztak, és ezt kérdezgették egymástól: »Mi lehet ez?«” (ApCsel 2,6.12). A világegyház első pillanata volt ez, amikor valóra vált az, amit Szent Pál így fogalmazott meg: „Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben” (Kol 3,11).

Vatikán


Csodálatos tapasztalat a világegyházhoz tartozni, mindazonáltal egy ilyen hatalmas közösségnek szüksége van arra, hogy életét koordinálják, szolgálatát, munkáját, misszióját közös szabályokkal tartsák kézben, s a megannyi külön-külön tett erőfeszítést egyetlen egészbe fogják össze. A hierarchia minden szintjén erre történik kísérlet, a legkisebb plébániától egy-egy ország helyi egyházáig. A legfőbb feladat azonban azé, akinek az egész világegyházzal törődnie kell: a római pápáé, aki az apostolok fejének, Péternek az utódaként viseli ezt a nehéz szolgálatot.

Magától értetődő, hogy a pápa nem tud egy személyben foglalkozni a világegyház minden ügyével: hittani és erkölcsi kérdések, püspöki kinevezések, a világszintű oktatási, szociális és karitatív hálózatok működtetése – a sort még sokáig folytathatnánk. Már az ókorban segítőket vett maga mellé, akikkel megosztotta ezt a nehéz feladatot. A középkorban a segítők rendszere egyre inkább letisztázódott, mind kiforrottabb intézményes kereteket nyert. Számos reform után született meg az a legfőbb vezető testület, amelyet hivatalosan a Római Kúriának (vagyis a pápa udvarának) neveznek, a köznyelv azonban csak egyszerűen Vatikánként ismer.

Az elnevezés arra utal, hogy az Egyház központi hivatalai a pápai rezidencia körül találhatók.

Az Egyház központja működésének zavartalanságát biztosítja az 1929-es Lateráni Egyezmény, amellyel az Olasz Királyság önálló államként ismerte el Vatikán Városállamot. Így a pápa a nemzetközi jog által is biztosított szabadsággal és függetlenséggel szolgálhatja az Egyházat.

Egyházmegyék

Az világegyház életének alapvető egységei az egyházmegyék. A görög nyelvből a latinba is átvett kifejezés ismerős volt az ókori államigazgatásban, kerületet jelölt. Egy-egy országnyi, országrésznyi tartomány kerületekből épült fel. A kerületek egy nagyobb várost és annak környékét, a közelebbi kisebb-nagyobb településeket jelentették. Amikor felbukkant a kereszténység, akkor az igehirdetésre először mindig a városokban került sor. Természetesen ez azt is jelentette, hogy az első keresztény közösségek a kerületek fővárosaiban születtek meg, s azután ezek térítették apránként keresztény hitre a vidék, a környező területek lakosságát. Ez az oka annak, hogy a falvak népe maradt meg legtovább a pogány vallásban. (A görög paganosz szó ’vidéki’-t jelent.)

A városi egyházak élén egy felügyelő (görög szóval episzkoposz) állt, aki összehangolta a vének testületének (görög szóval preszbütérion) és a diakónusoknak a munkáját, vezette a közösség életét és gondoskodott arról, hogy mind többen ismerjék meg a krisztusi hitet. Ezeket az episzkoposzokat – magyarul püspököket – a legelső időkben az apostolok választották ki, és kézrátétellel ők hívták le rájuk a Szentlelket, hogy szolgálatukat be tudják tölteni.

Egyházmegye alatt tehát „a keresztények olyan közösségét értjük, mely a hitben és a szentségekben egységben van az apostoli jogfolytonosságban álló püspökével” (Christus Dominus, 11).

Minden egyházmegye a teljes Egyház közösségében él. Helyi egyházként odafigyel az adott országrész, az adott terület sajátos igényeire, szükségleteire, gondosan fáradozik az ott élő emberek szolgálatán. Mindazonáltal nem felejti, hogy része egy nagyobb egésznek. Püspöke által kapcsolódik a világegyházhoz, az azt kormányzó püspöki kollégiumhoz, amelynek feje a római pápa.

Plébániák


Egy egyházmegye Isten helyi közössége, egyháza, amely a püspök vezetése alatt él. Mindazonáltal több tízezer, sőt százezer ember nehezen tudja megélni a valós közösséget a hétköznapokban. Ráadásul az egyházmegyék sokszor országrésznyi, a polgári közigazgatás megyéinél is nagyobb egységeket képeznek. A hívő személyek, családok mindennapi valósága a legkisebb helyi szinten, a falu, a város, a városrész közösségében válik kézzelfoghatóvá. Az egyházi élet ezen legkisebb egységét nevezzük plébániának (a latin plebs szó azt jelenti: ’nép’).

Intézményes szempontból a plébánia az egyházmegyének olyan állandó jelleggel létrehozott, „formába öntött” egysége, amelynek élére egy felszentelt papot neveznek ki plébánosnak. A püspök megbízásából ő látja el a lelkipásztori szolgálatot, és gondoskodik mindazon ügyekről, amelyek a közösségre tartoznak.

Az emberek – hívők, nem hívők egyaránt – először a plébániával találkoznak: a helyi templommal, a plébániaépülettel, az ott összegyűlő közösséggel, a plébánia területén megszervezett hitoktatással, a helyi közösség egyházi programjaival. Itt kezd el bontakozni-növekedni az egyén hite is. „Ez az a hely, ahol minden hívő összegyűlhet az Eucharisztia vasárnapi megünneplésére. A plébánia vezeti be a keresztényeket a liturgikus élet rendes menetébe és gyűjti össze őket az ünneplésre; tanítja Krisztus üdvözítő tanítását; testvéri jócselekedetekben gyakorolja az Úr szeretetét” (KEK 2179).

Joggal mondja Aranyszájú Szent János: „Imádkozni otthon is tudsz; de úgy imádkozni, mint a templomban, nem tudsz [...]. Itt valami több van jelen, nevezetesen az összhang és az egyetértés, a szeretet köteléke, a papok könyörgései.”

Kik és hogyan szolgálnak az Egyházban?

Jézus mondja Máté evangéliumában: "Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért." (Mt 20,28)

Az emberré lett Isten az Atya iránti engedelmességben és a szolgálatban élte földi életét, ezáltal teljesítette be megváltói küldetését. Ennek legmegrendítőbb kifejezése az a gesztus, amelyet az utolsó vacsora kezdetén tett:

„Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. [...] Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: »Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek«” (Jn 13,1–5.12–17).

Éppen ezért az Egyház életének is alaptörvénye a szolgálat. Mindenki, aki tisztséget tölt be az Egyházban, valójában szolgál, mert Krisztus követi, aki „szerette övéit”, ezért szolgált nekik.

A római pápa

Ki a pápa? Miért ő az Egyház látható feje?

Jézus Krisztus az Egyház feje, az Egyház az övé. Ám mint emberi közösségnek, az Egyháznak is szüksége van a látható vezetés struktúráira, arra, amit hierarchiának nevezünk. Ennek a hierarchiának az élén Róma város püspöke, a pápa áll (a szó jelentése: ’atya’).

Róma közösségének első vezetője Péter apostol volt. Sajátos szerepet töltött be az apostolok testületében: a tizenkettő nevének felsorolásakor mindig ő áll az első helyen; Jánossal és Jakabbal együtt Jézus „belső köréhez” tartozik; több alkalommal pedig az apostolok „szóvivőjeként” lép fel. Pünkösd után egyértelműen ő vezeti a keresztény közösség életét, ő az első és legfőbb apostoli tekintély.

A leglényegesebb azonban az az esemény, amelyről Máté apostol számol be. Jézus megkérdezte apostolait: „»Hát ti mit mondtok, ki vagyok?« Simon Péter válaszolt: »Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.« Erre Jézus azt mondta neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.«” (Mt 16,15–19).

Innen fakad Péter apostol sajátos hivatása, amelyet Jézus így foglal össze: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,31–32).

A római pápa Péter apostol utódaként ezt a szolgálatot látja el az Egyházban: megerősíti testvéreit, őrzi és tanítja a Jézus Krisztusba vetett hitet.

Ferenc a 266. pápa, ő az első latin-amerikai és az első jezsuita Szent Péter utódainak sorában. 1936. december 17-én született Buenos Airesben, olasz bevándorló munkáscsaládban Jorge Mario Bergoglio néven. Vegyésznek készült, de végül a papi hivatást választotta. A szeminárium elvégzése után, 1958-ban lépett be a jezsuita rendbe. A filozófiai doktorátus megszerzése után irodalmat, pszichológiát és filozófiát tanított. 1969-ben szentelték pappá.

A kiváló vezetői képességekkel megáldott Bergoglio 1973-tól hat éven keresztül volt a jezsuita rend argentin tartományának vezetője. 1998-ban lett Buenos Aires érseke, 2001-ben II. János Pál pápa bíborossá kreálta. A XVI. Benedek pápa lemondását követően összehívott konklávé második napján, 2013. március 13-án választották pápává.

Bíborosok, érsekek, püspökök

Kik a főpapok?

A püspökök egy-egy egyházmegye főpásztorai, akik szolgálatuk révén elősegítik a keresztény hit terjesztését és tanítását, ellátják az egyházmegye kormányzati feladatait és a liturgia ünneplése révén fáradoznak a rájuk bízott papság és világi hívők megszentelésén.

A jelentősebb városok püspökei idővel a kitüntető érsek címet vették fel, amely a görögben és a latinban ’fő-püspököt’ (archi-episcopus) jelent. Arra utal ez, hogy jelentősebb, nagyobb súlyú egyházmegyét kormányoznak.

Több egyházmegye együttesen alkot egy egyháztartományt. Ennek élén egy metropolita áll (a görög metropolisz, nagyváros kifejezésből, utalva arra, hogy a tartományi székhelyek egyben mindig a legnépesebb városok is voltak). Ő a saját egyházmegyéjének főpásztora, de emellett meghatározott módon gondot visel az egyháztartomány minden egyházmegyéjére is. Minden metropolita viseli az érseki rangot, de nem minden érsek alá tartozik egyháztartomány (pl. az erdélyi Gyulafehérvár főpásztora az egyházmegye ősisége és méltósága okán érsek, de nem metropolita, míg az esztergom-budapesti főpásztor egyszerre érsek és metropolita).

A pápai udvar kiemelt hivatalait vezető egyháziakat régi időktől fogva bíborosnak nevezik. A latin cardinalis szó feladatuk fontosságára utal (a cardo jelentése ’tengely’, ’sarokvas’). A középkortól kezdve a bíborosok választják a pápát zárt ülésükön (konlávé). Az aktuális szabályozás értelmében 80. életévük betöltéséig vehetnek részt a bíborosok a konklávén, a választókorú bíborosok legfeljebb 120-an lehetnek.

Papok és diakónusok

A legfőbb és egyetlen Pap az Egyházban maga Krisztus. Minden emberi szolgálattevő az ő papságából részesedik a felszentelés által. A papi élet lényege éppen ezért az, hogy a krisztusi küldetést folytassa az Egyházban és a világban.

A helyi közösség vezetésére már a legelső időkben „véneket” (gör. preszbüteroi, magyarosan: presbiterek, azaz a Katolikus Egyházban a felszentelt papok) választottak segítőül a püspök mellé. „A papok a papi méltóságban kapcsolódnak a püspökökhöz, ugyanakkor tőlük függenek lelkipásztori hivataluk gyakorlásában; arra hivatottak, hogy a püspökök gondos munkatársai legyenek; püspökük körül presbitériumot alkotnak, mely vele együtt felelős a részegyházért. A püspöktől kapják a plébániai közösség hivatalát vagy a konkrét egyházi feladatot” (KEK 1595). A magyar népnyelv áldozópapnak is nevezi őket.

Az apostolok nagyon hamar észlelték, hogy a közösség igényeinek növekedése, a feladatok sokasodása elvonja őket a lényegtől: az igehirdetéstől, a közös ima vezetésétől. Ezért segítőket, szolgákat (gör. diakonosz) választottak maguk mellé: „Ezeket megbízzuk a munka irányításával, mi meg majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat” – mondja Péter (ApCsel 6,3–4). „A diakónusok az Egyház szolgálatának feladataira szentelt szolgák; nem kapják meg a szolgálati papságot (vagyis például nem mutathatnak be szentmisét és nem szolgáltathatják ki a bűnbocsánat szentségét – a szerk.), hanem a szentelésük nagyon fontos feladatokat bíz rájuk az Ige szolgálatában, az istentiszteletben, a lelkipásztori vezetésben és a szeretet szolgálataiban, mely feladatokat püspökük lelkipásztori tekintélye alatt kell megoldaniuk” (KEK 1596). A magyar népnyelv szerpapnak is nevezi őket.

Szerzetesek

Az Egyház kezdeteitől fogva mindig voltak olyan férfiak és nők, akik elhatározták, hogy osztatlan szívvel Istennek szentelik az életüket. Természetesen erre vállalkoznak azok a férfiak is, akik a szolgálati papság hivatására igent mondanak; mindazonáltal nem ez az egyetlen módja, hogy egy ember osztatlan szívvel Istenért éljen. Voltak, akik a házasságról, voltak, akik a vagyonról mondtak le azért, hogy imádságban, szolgálatban, alázatban éljék életüket. Ennek konkrét módja is kibontakozott Jézus tanácsaiból, amelyeket az evangéliumban adott: a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség felvállalása által az ember átadhatja magát az Úrnak.

Ezen önátadás intézményesülő formái közül kiemelkednek az egyiptomi remeték, Remete Szent Pál és Szent Antal, akik visszavonultan éltek a pusztában. Lelki bölcsességük okán mind többen keresték fel őket lelki vezetésért, tanácsért, és számos fiatal is nyomukba lépett. Így született meg a sivatagi atyák hagyománya. Ők idővel az egyéni remeteélet mellett megteremtették a közösségi élet formáit is: így született meg a szerzetesség. „Ajándék ez, melyet az Egyház Urától kap, és az Istentől meghívott hívőnek ajánlja állandó életállapotként az evangéliumi tanácsokra tett fogadalomban. [...] A szerzetesi élet arra hivatott, hogy különböző formákban jelezze Isten szeretetét korunk nyelvén” (KEK 926).

A nyugati szerzetesség atyja Szent Benedek, aki az első rendet, a bencéseket alapította. Testvére, Szent Skolasztika a női szerzetesség alapítójának számít. A középkorban ez az első rend reformok, változatok révén szétágazott, ekkor született meg pl. a ciszterci rend. A XIII. század két nagyszerű férfi, Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos révén a szerzetesség megújulását hozta magával. Az újkorban feltűntek azok a rendek, amelyek az új kihívásokra válaszoltak: tanító rendek, betegápoló rendek, karitatív munkát végző rendek. Különös aktivitást mutatnak fel a szerzetesek a világmisszió terén, a harmadik világ országainak egyházaiban. A nyugati világban pedig radikális módon képviselik és valósítják meg a krisztusi ideált, így állandó jelként állnak embertársaik előtt.

Világi hívek

Az Egyház életében a papság és a szerzetesség fontos szerepet tölt be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház a papokról és a szerzetesekről szól. Azokat, akik nem a fenti hivatásokban élve valósítják meg a keresztény életvitelt a mindennapokban, világi hívőknek nevezzük. A keresztség közös kapocs, amely mindenkit összefűz az Egyházban. Részt ad minden kereszténynek a közös küldetésből. „A Krisztus-hívők, pontosabban a világi hívők az Egyház életében az első csatasorban vannak; az Egyház általuk az emberi társadalom éltető elve. Ezért nekik, mégpedig elsősorban nekik egyre inkább tudatában kell lenniük, hogy nem csupán az Egyházhoz tartoznak, hanem ők az Egyház, azaz a Krisztus-hívők közössége a földön a közös fő, nevezetesen a római pápa és a vele közösségben lévő püspökök vezetése alatt. Ők az Egyház.” (XII. Piusz pápa)

„Sajátos hivatásuk alapján a világi hívők dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. [...] Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és a Megváltó dicséretére szolgáljanak” (II. Vatikáni Zsinat, LG 31).

Egyházi 1%

Támogassa a Katolikus Egyházat adója 1 százalékával

Technikai szám 0011