Milyen a keresztények viszonya a nem keresztény vallásokhoz?

Amióta ember él a földön, létezik a vallás is. Az ember ugyanis szünet nélkül keresi a válaszokat élete legnagyobb kérdéseire, próbálja felfejteni azt a rejtélyt, ami ő maga. Ám eközben ráébred, hogy nem tud önmaga számára kielégítő választ találni – valami saját magán túlira van igénye. Így hát elkezd keresni, kutatni az ég felé. Megteremti ennek a keresésnek az intézményes formáit, vagyis a világ nagy vallásait.

A kereszténység hitének alapja, hogy itt nem pusztán az ember istenkereséséről van szó, hanem alapvetően arról, hogy Isten keresett meg minket; nem mi találtuk ki Őt, hanem Ő mondta el magát nekünk. Ennek fényében nem feledkezik meg arról, amit Jézus mond: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Ez azt jelenti, hogy Jézus az emberi nem tökéletes útja Isten felé, Ő az Igazság teljessége, és csak Ő tud a végső válasza, élete lenni.

Ezzel együtt a hívő ember tiszteletben tartja a többi vallást. „Az Egyház a többi vallásokban elismeri, hogy »árnyékban és képekben« ugyan, de Istent keresik. Még nem ismerik Őt, de közel van hozzájuk, hiszen Ő ad mindenkinek életet […], és azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Így az Egyház mindent, ami a vallásokban igaz és jó, úgy tekint, »mint előkészületet az evangéliumra, és mint annak ajándékát, […] aki megvilágosít minden embert, hogy élete legyen«” (KEK 843).

A kereszténység és a zsidóság

Nincs még egy olyan vallás, amellyel annyi szál fűzné egybe a kereszténységet, mint a zsidóság. Isten nagy terve, amelynek célja az ember megváltása volt, a zsidóságban bontakozott ki. Ő választja ki Ábrahámot, a pátriárkákat, Mózest, Ő köti meg a szövetséget a választott néppel, és Ő adja a zsidóságnak azokat a hatalmas, az egész világ sorsát meghatározó ígéreteket, amelyek hitünk szerint Jézus Krisztusban teljesültek be.

Mindazonáltal a zsidó nép nem fogadta el Jézust az Istentől megígért Messiásnak. Lukács evangélistánál ezért olvassuk, hogy Jeruzsálem nem ismerte fel látogatásának idejét (Lk 19,44). Ugyanígy sokan visszautasították a megváltás örömhírét is.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy nemcsak Mária, József és Jézus, hanem az első apostolok és az első keresztények is a zsidóság köréből kerültek ki. Szent Pál képletes hasonlatban a zsidóságot nevezi az olajfa gyökérzetének és törzsének, a más népekből, nemzetekből megtért keresztényeket pedig az ősi törzsbe beoltott új ágaknak. Figyelmeztet: „Ha letört is némely ág, s te vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének, ne kérkedj az ágak rovására. Ha mégis kérkednél, tudd meg: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged” (Róm 11,17–18). Ez a kép megvilágítja az Ószövetség és az Újszövetség, a zsidóság és a kereszténység közötti kapcsolatot.

Ezért buzdít a II. Vatikáni Zsinat a Nostra aetate kezdetű nyilatkozatban: „Mivel tehát ily nagy a keresztények és a zsidók közös lelki öröksége, e Szent Zsinat ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és megbecsülést, melyet főleg a Szentírás tanulmányozásával, s teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni” (NA 4).

A kereszténység és az iszlám

A kereszténységet és az iszlámot rengeteg szál fűzi egybe. A történelem útjain számos ponton találkozott a két vallás. Mohamed tágabb családjában, ismeretségi körében voltak keresztények, akiktől megismerte az evangéliumokat és Jézust. A Korán maga is szól Jézusról, kivételes prófétaként ismeri el őt, s tisztelettel adózik Szűz Mária és Keresztelő János előtt is. Bár mindkét vallás tisztában van a tanbeli és gyakorlati eltérésekkel, a számos közös kapocs okán mégis kölcsönös tiszteletet érez egymás iránt.

„Az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám – kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik – engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet, és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik.

Bár a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot” (NA 3).

A kereszténység és a hinduizmus

A nagy ázsiai vallási hagyományok közül a legősibb a hinduizmus. Ezzel a vallással rögtön az első nemzedékei során találkozott a kereszténység. A hagyomány szerint Tamás apostol vitte el a keresztény hitet Indiába, s alapított helyi egyházat (malabárok). Történeti bizonyosság, hogy már az ókorban éltek Indiában keresztények, akik ott hatalmas bennszülött kultúrával találkoztak. Ennek lényegi meghatározója a hinduizmus, amely nem a nyugati értelemben vett vallás, hanem általános világnézet, életmód, rendszer: meghatározza az egyén és a közösség életét. Éppen ezért az indiai keresztények mindig mélyreható és dinamikus viszonyban voltak ezzel a hagyománnyal.

„A hinduizmusban az emberek az isteni misztériumot kutatják, s kimeríthetetlen gazdagságú mítoszokkal és a bölcselet mélyreható törekvéseivel fejezik azt ki, szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból aszketikus gyakorlatokkal, elmélyült meditációval, vagy szerető bizalommal Istenhez menekülve” (NA 2).

Ezek a vonások adnak lényegi közös pontokat a párbeszédhez. Ugyanakkor nagy kihívást jelent, hogy ez ne váljon az eltérő vallási elemek összemosásává, téves és felszínes „vallási szinkretizmussá”. Az egymás iránti tiszteletnek a saját identitás őrzése is részét képezi.

A kereszténység és a buddhizmus

Ázsia egyik nagy hatású, immár szerte a világon elterjedt vallásbölcseleti rendszere a buddhizmus. Történetileg a hinduizmus köréből bontakozott ki. Alapítója, Gautama Sziddharta neve Buddha lett, vagyis „a megvilágosodott”. A fiatal előkelő herceg belső útját három kép váltotta ki, amelyek révén az emberi valóság legnagyobb kérdéseivel nézett szembe: a betegség, az öregedés és a halál, a szenvedés. Tanítása szerint csak az tud eljutni a teljes megvilágosodásra, aki ezekkel mind szembe tud nézni – ehhez azonban le kell győznie a látszatokat, a szenvedélyeket. Ennek okán a buddhista hagyomány az aszkézisnek, a meditációnak és a szerzetesi életideálnak kimagasló példáit hozta létre.

„A buddhizmus különféle formáiban fölismerik e mulandó világ radikális elégtelenségét, s olyan utat tanítanak, melyen az emberek áhítatos és bizakodó lelkülettel elérhetik a tökéletes szabadság állapotát, vagy a saját törekvésükkel, illetve felsőbb segítséggel a megvilágosodás legfelső fokára juthatnak” (NA 2).

Buddha tanítása és Jézus evangéliumi szavai között számos párhuzamot találunk, ám helytelen lenne ebből magának a két rendszernek az egyezését vagy párhuzamát feltételezni. Az ember- és világkép (a valóság szemlélete), a létezés oka és végső célja terén a két vallás radikálisan eltérő nézeteket fogalmaz meg. Mindazonáltal a közös pontok lehetővé teszik a párbeszédet és a közös értékek képviseletét a világban.