KEK 199-298

HARMADIK FEJEZET
HISZEK A SZENTLÉLEKBEN

683. „Nem mondhatja senki: »Úr Jézus«, csak a Szentlélekben” (1Kor 12,3). „Isten elküldte Fiának Lelkét a szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!«”(Gal 4,6). Ez a hívő megismerés csak a Szentlélekben lehetséges. Hogy valaki közösségben lehessen Krisztussal, annak első föltétele, hogy megérintse a Szentlélek. Ő megelőz minket és fölébreszti bennünk a hitet. Keresztségünk, a hit első szentsége által az életet, melynek forrása az Atyában van és a Fiúban kínáltatik föl, bensőségesen és személyesen a Szentlélek közli az Egyházban:

A keresztség „adja nekünk az új születés kegyelmét az Atya Istenben, Fia által a Szentlélekben. Azokat ugyanis, akik Isten Lelkét hordozzák, Ő odavezeti az Igéhez, azaz a Fiúhoz; a Fiú pedig bemutatja őket az Atyának, és az Atya romolhatatlanná teszi őket. A lélek nélkül tehát lehetetlen látni az Isten Fiát, és a Fiú nélkül senki sem közeledhet az Atyához, mert az Atya ismerete a Fiú, és Isten Fiának megismerése a Szentlélek által történik.[1]

684. A Szentlélek az első a maga kegyelmével hitünk ébresztésében és abban az új életben, amely nem más, mint megismerni az egyedüli Atyát, és akit Ő küldött, Jézus Krisztust.[2] De Ő az utolsó a Szentháromság személyeinek kinyilatkoztatásában. Nazianzi Szent Gergely, a „Teológus” ezt a kibontakozást az isteni „közös leereszkedés” pedagógiája által magyarázza:

Az Ószövetség az Atyát nyíltan hirdette, a Fiút homályosabban. Az Újszövetség világosan megmutatja nekünk a Fiút, és a Szentlélek istenségét bizonyos értelemben homályosan. Most pedig maga a Lélek velünk van és nyíltabban mutatja meg magát. Ugyanis nem volt biztonságos nyíltan hirdetni a Fiút akkor, amikor az Atya istenségét még nem vallották: sem a Szentlelket – hogy úgy mondjam – súlyosabb teherként ránk helyezni, amikor a Fiú istenségét még nem ismertük: (...) tanácsosabb volt az, hogy fokozatosan (...), hallgatagon fölfelé haladva és „világosságból világosságba” jutva ragyogjon ránk a Szentháromság világossága. [3]

685. A Szentlélekben hinni ezért annak megvallását jelenti, hogy a Szentlélek egy a Szentháromság személyei közül, az Atyával és a Fiúval egylényegű, „akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút”.[4] Ezért a Szentlélek isteni misztériumáról a Szentháromság teológiájában volt szó. Most tehát a Szentlélekről csak az isteni „üdvrendben” beszélünk.

686. A Szentlélek üdvösségünk tervének kezdetétől a beteljesedésig együtt munkálkodik az Atyával és a Fiúval. De mint Személynek kinyilatkoztatása és ajándékozása, fölismerése és elfogadása csak a Fiú megváltó megtestesülésével elkezdődött „végső időkben” történik. Ezek után a Krisztusban, az új teremtés „Elsőszülöttjében” és Fejében beteljesült isteni terv a kiárasztott Szentlélek által testet – Egyházat, szentek közösségét, bűnök bocsánatát, test föltámadását, örök életet - ölthet az emberi nemben.

8. Cikkely
„HISZEK A SZENTLÉLEKBEN” 

687. „Isten dolgait senki nem ismeri, csak Isten Lelke” (1Kor 2,11). Most pedig a Lélek, aki kinyilatkoztatja Őt, megismerteti velünk Krisztust, az Ő Élő Igéjét, de önmagát nem tárja föl. „Aki szólt a próféták által”, [5] hallatja velünk az Atya Szavát. De Őt nem halljuk. Őt csak abban a folyamatban ismerjük meg, amellyel az Igét kinyilatkoztatja nekünk, és fölkészít minket, hogy hittel befogadjuk. Az Igazság Lelke, aki „föltárja” nekünk Krisztust, nem beszél önmagáról.[6] Ez a sajátosan isteni rejtőzködés magyarázza, hogy „a világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri”, miközben azok, akik Krisztusban hisznek, megismerik Őt, mert velük marad (Jn 14,17).

688. Az Egyház, az apostolok továbbadott hitében élő közösség a hely, ahol megismerjük a Szentlelket:

  • az Írásokban, melyeket Ő sugalmazott;
  • a Hagyományban, melynek az egyházatyák mindig aktuális tanúi;
  • az egyházi Tanítóhivatalban, melyet a Szentlélek segít;
  • a szentségi liturgiában, annak szavai és szimbólumai által, melyekben a Szentlélek közösségbe visz Krisztussal;
  • az imádságban, melyben közbenjár érettünk;
  • a karizmákban és szolgálatokban, melyek által az Egyház épül:
  • az apostoli és hittérítő élet jeleiben;
  • a szentek tanúságtételében, melyben Ő maga teszi nyilvánvalóvá az életszentséget és folytatja az üdvösség művét.

I. A Fiú és a Szentlélek összefüggő küldetése

689. Az, akit az Atya a szívünkbe elküldött, Fiának Lelke,[7] valóban Isten. Ő, az Atyával és a Fiúval egylényegű, elválaszthatatlan tőlük mind a Szentháromság belső életében, mind az Ő világnak szóló szeretet-ajándékában. De az Egyház hite, mely imádja az elevenítő, egylényegű és elválaszthatatlan Szentháromságot, vallja a személyek megkülönböztetését is. Amikor az Atya Igéjét küldi, a Lelkét is mindig küldi: összekapcsolt küldés ez, melyben a Fiú és a Szentlélek különbözőek ugyan, de elválaszthatatlanok. Krisztus az, aki megjelenik, Ő a láthatatlan Isten látható Képmása, de a Szentlélek az, aki kinyilatkoztatja Őt.

690. Jézus „Krisztus”, „fölkent”, mert az Ő kenete a Lélek, és mindaz, ami a Megtestesülés óta történt, ebből a teljességből következett.[8] Miután pedig Krisztus megdicsőült[9] az Atyánál, a maga részéről küldheti a Lelket azoknak, akik hisznek benne: Ő maga közli velük dicsőségét,[10] azaz a Szentlelket, aki megdicsőíti Őt. [11] Az összefüggő küldetés ezek után kiterjed azokra, akiket az Atya Fiának Testében gyermekeivé fogadott: a fogadott fiúság Lelkének küldetése lesz, hogy Krisztussal összekösse és Őbenne éltesse őket.

A kenet (...) jelentése az, hogy ne gondoljunk semmiféle távolállást a Fiú és a Szentlélek között; mert miként a test bőre és az olaj kenete között sem az értelem, sem az érzékek semmiféle köztes dolgot nem ismernek, így elválaszthatatlan a Fiú kapcsolata a Szentlélekkel, annyira, hogy annak, aki Krisztust hittel meg akarja érinteni, előbb a kenettel kell kapcsolatba kerülnie: nincs ugyanis olyan tag, amit ne borítana a Szentlélek. Ezért a Fiú uralmának megvallása azokban születik meg, akik a Szentlélekben fogadják be Őt, akikkel – amikor a hit által közelednek – mindenfelől szembesiet a Szentlélek.[12]

II. A Szentlélek neve, elnevezései és szimbólumai

A SZENTLÉLEK TULAJDONNEVE

691. „Szentlélek”a tulajdonneve Annak, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk. Az Egyház ezt a nevet az Úrtól kapta, és új gyermekeinek keresztségében vallja meg.[13]

A „Lélek” (latinul Spiritus) szó a héber ruah szót fordítja, ami eredeti értelmében fuvallatot, levegőt, szelet jelent. Jézus pontosan a szél érzékletes képét használja, hogy Nikodémusnak elmagyarázza annak transzcendens újdonságát, aki személy szerint Isten Lehelete, isteni Lélek.[14] Másrészt a Lélek és a Szent a Három isteni Személy közös attribútuma is. De a Szentírás, a liturgia és a teológiai nyelv e két szó összekapcsolásával a Szentlélek kimondhatatlan Személyét jelöli, anélkül, hogy ezt össze lehetne téveszteni a „lélek” és a „szent” más használatával.

A SZENTLÉLEK ELNEVEZÉSEI

692. Amikor Jézus a Szentlélek eljövetelét meghirdeti és ígéri, Paraklétosznak, azaz szó szerint „maga mellé szólított”-nak, latinul advocatus-nak nevezi (Jn 14,16.26; 16,7). A Paraklétoszt rendszerint „Vigasztalónak” fordítják, mivel Jézus az első vigasztaló.[15] Maga az Úr a Szentlelket az „Igazság Lelkének” nevezi.[16]

693. A Szentlélek tulajdonnevén kívül, amit az Apostolok Cselekedetei és a Levelek leginkább használnak, Szent Pálnál a következő megnevezések fordulnak elő: az Ígéret Lelke (Ef 1,13; Gal 3,14); a fogadott fiúság Lelke (Róm 8,15; Gal 4,6); Krisztus Lelke (Róm 8,11); az Úr Lelke (2Kor 3,17); Isten Lelke (Róm 8,9.14; 15,19; 1Kor 6,11; 7,40); Szent Péternél pedig: a Dicsőség Lelke (1Pt 4,14).

A SZENTLÉLEK SZIMBÓLUMAI

694. A víz. A víz szimbóluma a Szentlélek működését jelzi a keresztségben, mivel a Szentlélek segítségül hívása után az új születés hatékony szentségi jelévé válik: miként első születésünk magzati állapotát víz tartja fenn, úgy a keresztvíz valóságosan jelzi, hogy isteni életre születésünket a Szentlélekben kapjuk ajándékba. Sőt az „egy Lélekben (...) megkeresztelkedve”, „mindannyiunkat egy Lélek itatott át” (1Kor 12,13): a Lélek tehát személyesen is élő Víz, amely a megfeszített Krisztusból ered[17] mint forrásából, és bennünk az örök életre szökell. [18]

695. A kenet. Az olaj kenetének szimbóluma a Szentlelket is jelenti, olyannyira, hogy szinonimája lett.[19] A keresztény beavatásban a kenet szentségi jele a bérmálásnak, amit éppen ezért a Keleti Egyházak „krizmálásnak” neveznek. De hogy teljes jelentését megértsük, vissza kell mennünk a Szentlélek által végbevitt első fölkenéshez: Jézuséhoz. A Krisztus név (a héber „Messiás”) Isten Lelkének „fölkentjét” jelenti. Az Ószövetségben egyesek az Úr „fölkentjei” voltak, [20] kiemelkedő módon Dávid király.[21] Jézus azonban egyedülálló módon Isten Fölkentje: az emberség, melyet a Fiú magára vett, teljesen a „Szentlélek fölkentje”. Jézust a Szentlélek tette „Krisztussá”.[22] Szűz Mária a Szentlélektől foganja Krisztust, és a Szentlélek hirdeti a gyermeket mint Krisztust születésekor,[23] és arra indítja Simeont, hogy a templomba menjen látni az Úr Krisztusát;[24] Ő maga tölti be Krisztust [25] és az Ő ereje árad ki Krisztusból gyógyításai alkalmával. [26] Végül Ő támasztja föl Krisztust a halálból. [27] Ezután Jézus a maga halált legyőzött emberségében teljesen „Krisztussá” válva [28] bőségesen árasztja a Szentlelket, hogy a „szentek” Isten Fiának emberségével való egységükben elérjék „az érett férfikort Krisztus nagykorúságának mértéke szerint” (Ef 4,13): „a teljes Krisztust” Szent Ágoston szavai szerint.[29]

696. Tűz. Míg a víz a Szentlélekben adott élet születését és termékenységét jelezte, a tűz a Szentlélek cselekedeteinek átalakító erejét szimbolizálja. Illés próféta, aki „mint tűzvész jött, és szava lángolt, mint az égő kemence” (Sir 48,1), imádsága által tüzet hozott le az égből a Kármel-hegyi áldozatra[30] mint a Szentlélek tüzének előképét, mely átalakít mindent, amit megérint. Keresztelő János, „aki Illés erejében és »lelkében«” (Lk 1,17) jár az Úr előtt, úgy hirdeti Krisztust, mint „aki Szentlélekben és tűzben fog keresztelni” (Lk 3,16), abban a Szentlélekben, akiről Jézus mondja később: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon.” (Lk 12,49) A Szentlélek „lángnyelvek alakjában” száll a tanítványokra pünkösd reggelén, és tölti el őket.[31] A lelki hagyomány megtartja a tűz szimbolikáját, mint ami a legjobban kifejezi a Szentlélek működését: [32] „Ne oltsátok ki a Lelket” (1Tesz 5,19).

697. A felhő és a fényesség. E két szimbólum elválaszthatatlan a Szentlélek megjelenésétől. Az ószövetségi teofániától kezdve a sötét vagy a fényes felhő nyilatkoztatja ki az élő és szabadító Istent, eltakarván dicsőségének transzcendenciáját; Mózesnek a Sinai-hegyen,[33] a találkozás sátrában[34] és a pusztai vándorlásban;[35] Salamonnak a templomszentelés alkalmával.[36] Ezeket az előképeket tehát Krisztus beteljesíti a Szentlélekben. A Szentlélek száll Szűz Máriára és „beárnyékozza őt”, hogy Jézust foganja és világra szülje. [37] A Színeváltozás hegyén a Szentlélek jön a felhőben, mely Jézust, Mózest és Illést, nemkülönben Pétert, Jakabot és Jánost beárnyékolja, „és a felhőből szózat hallatszott: »Ez az én választott fiam, őt hallgassátok«” (Lk 9,34-35). Végül ugyanez a „felhő fogadta be Jézust” a tanítványok szeme elől a mennybemenetel napján,[38] és fogja kinyilatkoztatni az Emberfiát dicsőségben eljövetelének napján.[39]

698. A pecsét a kenethez hasonló jelentésű szimbólum. Krisztus az, akit „az Atya Isten pecsételt meg” (Jn 6,26); és Benne az Atya minket is megpecsétel.[40] A pecsét (szphragidosz) képét, mivel a Szentlélek kenetének letörölhetetlen hatását jelzi a keresztség, a bérmálás és a papság szentségében, egyes teológiai hagyományokban e három, megismételhetetlen szentség belénk nyomott, eltörölhetetlen „karakterének” jelzésére használják.

699. A kéz. Jézus a kezét rájuk téve gyógyított betegeket[41] és áldotta meg a gyermekeket. [42] Az Apostolok Jézus nevében ugyanezt teszik.[43] Sőt a Szentlélek az Apostolok kézrátétele által adatott. [44] A Zsidókhoz írt levél a kézrátételt tanításának „alapvető igazságai” közé sorolja. [45] Az Egyház a Szentlélek mindenható kiáradásának e jelét megtartotta szentségi lélekhívásaiban (epikléziseiben).

700. Az ujj. Jézus az Isten ujjával űzi ki a gonosz lelkeket.[46] Ha Isten törvényét a kőtáblákra „Isten ujja” írta (Kiv 31,18), „Krisztus levele”, mely az Apostolok gondjára van bízva, „az élő Isten Lelkével, nem kőtáblákra, hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3,3) van írva. A „Veni, Creator Spiritus” himnusz a Szentlelket „Te, ujj az Isten jobb kezén” formában hívja segítségül. [47]

701. A galamb. A vízözön végén (mely a keresztség szimbóluma) a Noé által kibocsátott galamb a csőrében zöldellő olajággal tér vissza annak jeléül, hogy a föld ismét lakható.[48] Amikor Krisztus kiemelkedik keresztségének vízéből, a Szentlélek galamb formájában száll le rá és marad rajta.[49] A Lélek a megkereszteltek megtisztított szívébe leszáll, és ott megnyugszik. Egyes egyházakban a szent Eucharisztiát az oltár fölé függesztett, galamb formájú fémedényben (columbarium) őrzik. A galamb-szimbólum a Szentlélek jelzésére a keresztény ikonográfiában hagyományos.

III. A Szentlélek és Isten Igéje az ígéretek idején

702. Az Atya Igéjének és Lelkének összekapcsolt küldetése kezdettől az „idők teljességéig” [50] rejtve marad, de működik. Isten Lelke készíti elő a Messiás idejét, és mindkettő – anélkül, hogy teljes kinyilatkoztatást kapnának – ott van az ígéretekben, hogy várják és elfogadják őket, amikor megjelennek. Ezért amikor az Egyház olvassa az Ószövetséget, [51] azt vizsgálja,[52] amit a Lélek, „aki szólt a próféták által”,[53] Krisztusról akar nekünk mondani.

Az Egyház hite a „Próféták” alatt itt mindazokat érti, akiket a Szentlélek sugalmazott az élő prédikációban, illetve mind az Ó-, mind az Újszövetség szent könyveinek szerkesztésében. A zsidó hagyomány különbséget tesz a Törvény (az első öt könyv, vagyis a Pentateuchus), a Próféták (az általunk történetinek és prófétainak nevezett könyvek) és az Írások (főként a bölcsességi könyvek és a zsoltárok) között.[54]

A TEREMTÉSBEN

703. Isten Igéje és az Ő Lehelete ott van minden teremtmény léte és élete eredeténél:[55]

A Szentlelket megilleti, hogy éltesse és megszentelje a teremtést, és uralkodjék rajta, mert Ő az Atyával és az Igével egylényegű Isten (...). Mivel Isten az Atyában és a Fiúban ad erőt minden teremtménynek, és őrzi őket.[56]

704. „Ami az embert illeti, őt Isten tulajdon kezeivel (azaz a Fiúval és a Szentlélekkel) alkotta (...), és a megalkotott testre ráöntötte a saját formáját, úgyhogy az is, ami látható, isteni formát hordozzon.” [57]

AZ ÍGÉRET LELKE

705. A bűntől és a haláltól eltorzított ember megmarad „Isten képmására”, a Fiú képmására teremtettnek, de mivel meg van fosztva a „hasonlóságtól”, „nélkülözi Isten dicsőségét”.[58] Az Ábrahámnak tett ígéret megnyitja az üdvrendet, melynek végén maga a Fiú ölti magára a „képmást”,[59] és visszaállítja az Atyával való „hasonlóságba” azáltal, hogy visszaadja neki a dicsőséget, az „éltető” Lelket.

706. Minden emberi remény ellenére Isten utódot ígér Ábrahámnak, mint a hit és a Szentlélek erejének gyümölcsét.[60] Ebben az utódban áldást fog nyerni a föld minden nemzetsége.[61] Ez az utód Krisztus lesz,[62] akiben a Szentlélek kiáradása végre fogja hajtani „Isten szétszórt fiainak összegyűjtését”.[63] Amikor Isten esküvel kötelezi magát [64] szeretett Fiának ajándékára vállal kötelezettséget,[65] ugyanígy az Ígéret Lelkének ajándékára, aki előkészíti annak a népnek a megváltását, melyet Isten szerez magának.[66]

AZ ISTENJELENÉSEKBEN ÉS A TÖRVÉNYBEN

707. Az istenjelenések (teofániák) – a Pátriárkáktól Mózesig és Józsuétól a nagy Próféták küldetését bevezető látomásokig – az Ígéret útját világítják meg. A keresztény hagyomány mindig fölismerte, hogy ezekben az istenjelenésekben Istennek a Szentlélek Felhőjében egyszerre kinyilatkoztatott és „beárnyékolt” Igéje láttatta és hallatta magát.

708. Ez az isteni pedagógia főként a Törvény ajándékában mutatkozik meg. [67] A Törvény pedagógusként adatott, hogy népet Krisztushoz vezesse.[68] De képtelensége arra, hogy az „istenhasonlóságtól” megfosztott embert üdvözítse és a világosabb ismeret, amit a bűnről ad,[69] a Szentlélek utáni vágyakozást ébreszti. Erről tanúskodnak a Zsoltárok sóhajtozásai.

AZ ORSZÁGBAN ÉS A SZÁMKIVETÉSBEN

709. A Törvénynek, az Ígéret és Szövetség jelének kellett volna irányítania az Ábrahám hitéből fakadt nép szívét és intézményeit: „Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor (...) papi királyságom és szent népem lesztek” (Kiv 19,5-6).[70] Dávid után azonban Izrael engedett a kísértésnek, hogy ugyanolyan országot rendezzen be, mint a környező nemzetek. Az ország azonban, ami a Dávidnak adott Ígéret tárgya,[71] a Szentlélek műve lesz; a Lélek szerint szegényeké lesz.

710. A Törvény feledése és a Szövetség iránti hűtlenség halálhoz vezet: a számkivetés látszólag az ígéretek megsemmisülése, valójában pedig az üdvözítő Isten titokzatos hűsége és a megígért megújítás kezdete, de a Lélek szerint. Isten népének végig kellett szenvednie ezt a tisztulást; [72] a számkivetésen Isten tervében már rajta van a kereszt árnyéka, és a szegények maradéka, mely visszatér, az Egyház világosan fölismerhető előképei közé tartozik.

A MESSIÁS ÉS AZ Ő LELKÉNEK VÁRÁSA

711. Iz 43,19-ben az „Íme, én új dolgokat művelek” két prófétai irányzatra utal: egyik a Messiás várására, a másik az új Lélek hirdetésére vezet, és mindkettő a csekély „maradék” felé tart, „a szegények népe” felé,[73] mely reménykedve várja „Izrael vigasztalását” és „Jeruzsálem megváltását” (Lk 2,25.38).

Fentebb már láttuk, miként valósította meg Jézus a rá vonatkozó próféciákat. Itt azokra szorítkozunk, amelyekben inkább a Messiás és az Ő Lelke közötti kapcsolat jelenik meg.

712. A várt Messiás arcvonásai az Emmánuel könyvben[74] kezdenek körvonalazódni (amikor „Izajás (...) látta [Krisztus] dicsőségét”: Jn 12,41), különösen Izajás 11,1-2 versében:

 „És vessző sarjad majd Jessze törzsökéből,
és virág fakad az ő gyökeréből:
és megnyugszik rajta az Úr lelke:
a bölcsesség és az értelem lelke;
a tanács és az erősség lelke;
a tudomány és az Úr félelmének lelke.

713. A Messiás vonásai főként a Szolga énekeiben nyernek kinyilatkoztatást. [75] Ezek az énekek hirdetik Jézus szenvedésének értelmét és megjelölik a módot, ahogyan Ő ki fogja árasztani a Szent Lelket, hogy életet adjon a sokaságnak: nem kívülről, hanem „a mi szolgai alakunkat magára öltve” (Fil 2,7). Magára véve a mi halálunkat, tudja közölni velünk az Ő Lelkét, aki az életé.

714. Ezért kezdi Krisztus a Jó Hír hirdetését Izajás ezen sorainak magáévá tételével (Lk 4,18-19): [76]

 „Az Úr Lelke rajtam;
mert fölkent engem,
hogy örömhírt vigyek a szegényeknek,
elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak az elbocsátást,
és a vakoknak a látást,
hogy elküldjem a megtörteket az elbocsátásban,
és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”

715. A közvetlenül a Szentlélek elküldésére vonatkozó prófétai szövegek olyan jövendölések, amelyekben Isten népének szívéhez szól az Ígéretek nyelvén, a szeretet és a hűség hangnemében,[77] aminek beteljesülését Szent Péter fogja kikiáltani pünkösd reggelén.[78] Ezen ígéretek szerint „az utolsó időkben” az Úr Lelke meg fogja újítani az emberek szívét azáltal, hogy beléjük vési az új Törvényt; Ő fogja összegyűjteni a szétszórt és megosztott népeket, és megbékélteti őket; az első teremtést átformálja, és ott az emberekkel fog lakni Isten békességben.

716. A „szegények”,[79] az alázatosak és szelídek népe, akik teljesen ráhagyatkoztak Isten titokzatos terveire – azok népe, akik várják az igazságot, de nem az emberektől, hanem a Messiástól –, a Szentlélek nagy és titokzatos műve végig az ígéretek idején Krisztus eljövetelének előkészítésére. A Lélek által megtisztított és megvilágosított szívük értéke a zsoltárokban mutatkozik meg. Ezekben a szegényekben az Úr Lelke „tökéletes népet” készít. [80]

IV. Krisztus Lelke az idők teljességében

JÁNOS, AZ ELŐFUTÁR, PRÓFÉTA ÉS KERESZTELŐ

717. „Volt egy Istentől küldött ember, kinek János volt a neve” (Jn 1,6). Jánost maga Krisztus, akit Szűz Mária nemrég fogant a Szentlélektől, „már anyja méhében”  betöltötte „Szentlélekkel” (Lk 1,15). [81] Mária „látogatása” Erzsébetnél Isten látogatását valósította meg népénél.[82]

718. János „az eljövendő Illés”.[83] A Szentlélek tüze lakik benne és futtatja (mint előfutárt) az Úr előtt, aki jön. Jánosban, az előfutárban a Szentlélek készít „az Úrnak tökéletes népet” (Lk 1,17).

719. János „több, mint próféta”: [84] a Szentlélek őbenne teljesíti be „a próféták által mondottakat”. János zárja le a prófétáknak Illéssel kezdődött ciklusát.[85] Hirdeti, hogy küszöbön áll Izrael vigasztalása; ő az érkező Vigasztaló „hangja”.[86] János, miként majd a Szentlélek is, „tanúságul jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról” (Jn 1,7). [87] Így Jánosban a Szentlélek beteljesíti „a próféták vizsgálódásait” és az angyalok „vágyakozását”:[88] „Akire majd látod, hogy leszáll a Lélek, és rajta marad, Ő az, aki Szentlélekben keresztel. És én láttam és tanúskodtam róla, hogy Ő az Isten Fia. (...) Íme, az Isten Báránya!” (Jn 1,33-36)

720. Végül a Szentlélek az előkép-Keresztelő Jánossal elindítja azt, amit Ő maga Krisztussal és Krisztusban fog megvalósítani: az „istenhasonlóság”  visszaállítását az emberben. János keresztsége a bűnbánatra szólt, a vízben és Lélekben való keresztség új születés lesz. [89]

„ÜDVÖZLÉGY, KEGYELEMMEL TELJES!”

721. Mária, Isten szentséges Anyja, a mindig Szűz, a Fiú és a Lélek küldésének legnagyszerűbb műve az idők teljességében. Az Atya – az üdvösség tervében, s mivel az Ő Lelke azt majd elő fogja készíteni – először a lakóhelyet gondolta el, ahol az Ő Fia és az Ő Lelke az emberek között lakhatnak. Ilyen értelemben az egyházi hagyomány a Bölcsességről szóló legszebb szövegeket Máriára vonatkoztatva olvassa: [90] Máriáról a liturgiában úgy beszélünk és énekelünk, mint „a Bölcsesség Székéről”.

Máriában kezdenek mutatkozni „Isten csodatettei”, melyeket a Szentlélek Krisztusban és az Egyházban fog beteljesíteni:

722. A Szentlélek kegyelmével előkészítette Máriát. Illett, hogy „kegyelemmel teljes” legyen Anyja Annak, akiben „testi formában az istenség egész teljessége lakozik” (Kol 2,9). Mária tiszta kegyelemben, bűn nélkül fogantatott, s mint az összes teremtmény között a legalázatosabb, mindenkinél alkalmasabb volt a Mindenható kimondhatatlan ajándékának fogadására. Gábriel arkangyal helyesen köszönti mint „Sion leányát”: „Ave!” azaz `örvendezzél'.[91] Mária énekével[92] Isten egész népe, tehát az Egyház hálaadását is küldi az Atyához a Szentlélekben, mivel bensőjében hordozza az örök Fiút.

723. Máriában a Szentlélek valósítja meg az Atya jóakaratú tervét. A Szentlélektől foganja és szüli a Szűz Isten Fiát. Szüzessége a Lélek és a hit ereje által egyedülálló termékenységgé válik. [93]

724. Máriában a Szentlélek nyilvánítja ki az Atyának a Szűz Fiává lett Fiát. Mária a végső teofánia égő csipkebokra: ő, a Szentlélektől betöltött, megmutatja az Igét testének alázatában, és megismerteti Őt a szegényekkel [94] és a pogányok zsengéjével. [95]

725. Végül a Szentlélek Mária által kezdi Krisztussal közösségbe vinni az embereket, „akikre a jó akaratú Isten szeretete irányul” (ők Isten „jó akaratának” emberei),[96] és mindig az alázatosak az elsők, akik Őt elfogadják: a pásztorok, a háromkirályok, Simeon és Anna, a kánai jegyesek és az első tanítványok.

726. A Szentlélek küldetésének végén Mária lesz az „asszony”, az új Éva, „az élők anyja”, „a teljes Krisztus”  anyja.[97] Ilyen minőségében látjuk együtt a Tizenkettővel: „egy szívvel, egy lélekkel áhítatosan imádkozva” (ApCsel 1,14) „az utolsó idők” hajnalán, amelyet a Szentléleknek kellett ébreszteni pünkösdkor az Egyház kinyilvánításával.

A KRISZTUS JÉZUS

727. A Fiú és a Szentlélek egész küldetése az idők teljességében abban áll, hogy a Fiú megtestesülésétől kezdve az Atya Lelkének Fölkentje: Jézus a Krisztus, a Messiás.

A hitvallás egész második fejezetét ennek fényénél kell olvasni. Krisztus egész műve a Fiú és a Szentlélek összekapcsolt küldetése. Most csak arról szólunk, ami a Szentlélekre vonatkozik, tudniillik, hogy Jézus megígéri és a megdicsőült Úr ajándékozza Őt.

728. Jézus a Szentlelket mindaddig nem nyilatkoztatta ki teljesen, amíg Ő maga halálával és föltámadásával meg nem dicsőül. Apránként azonban utalt rá még a sokaságnak szóló tanításában is, amikor kinyilatkoztatja, hogy az Ő Teste eledel lesz a világ életéért! [98] Nikodémusnak,[99] a szamariai asszonynak[100] és azoknak is, akik részt vettek a sátoros ünnepen,[101] utal rá. Tanítványainak nyíltan beszél, amikor az imádságról szól[102] és a tanúságtételről, amit nekik kell tenniük.[103]

729. Csak amikor eljött az óra, melyben Jézusnak meg kellett dicsőülnie, ígérte meg a Szentlélek eljövetelét, amiatt, hogy az Ő halála és föltámadása lesz az atyáknak adott ígéret beteljesedése: [104] az igazság Lelkét, a másik vigasztalót, a Paraklétoszt Jézus imádságára fogja ajándékozni az Atya; az Atya fogja küldeni Jézus nevében; Jézus pedig az Atyától fogja küldeni Őt, mert az Atyától származik. A Szentlélek eljön, meg fogjuk ismerni Őt, mindig velünk lesz; velünk fog lakni; mindenre megtanít majd minket, és eszünkbe fog juttatni mindent, amit Jézus mondott, és tanúságot fog tenni róla; be fog vezetni a teljes igazságba és meg fogja dicsőíteni Krisztust. Ami a világot illeti, azt meg fogja szégyeníteni a bűn, az igazság és az ítélet kérdésében.

730. Végül eljött Jézus Órája: [105] Jézus az Atya kezébe adja a lelkét[106] akkor, amikor halála által legyőzte a halált „az Atya dicsősége által föltámasztva a halálból” (Róm 6,4); majd ajándékozza a Szentlelket, „rálehelve” tanítványaira.[107] Ettől az órától kezdve Krisztus és a Lélek küldetése az Egyház küldetésévé válik: „Amint engem küldött az Atya, Én is küldelek titeket” (Jn 20,21).[108]

V. A Szentlélek és az Egyház az utolsó időkben

A PÜNKÖSD

731. Pünkösd napján (a hét húsvéti hét végén) Krisztus húsvétja a Szentlélek kiáradásában teljesedik be, aki mint isteni személy nyilváníttatik ki, adatik és közöltetik: az Úr Krisztus a maga teljességéből bőségesen árasztja a Lelket. [109]

732. Ezen a napon a Szentháromság teljesen ki lett nyilatkoztatva. E naptól kezdve a Krisztus által hirdetett Ország megnyílik azoknak, akik benne hisznek: a test alázatában és a hitben már részesednek a Szentháromság közösségében. A Szentlélek a maga szüntelen eljövetele által vezeti be a világot „a végső időkbe”, az Egyház idejébe, az Országba, amely már örökségként a birtokunkban van, de még nem teljesedett be:

Láttuk az igaz Világosságot, megkaptuk az égi Lelket, megtaláltuk az igaz hitet: imádjuk az oszthatatlan Háromságot, mert Ő üdvözített minket.[110]

A SZENTLÉLEK – ISTEN AJÁNDÉKA

733. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,8.16); és a szeretet az első ajándék, amely minden mást magában foglal. Ez a szeretet „áradt ki szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott” (Róm 5,5).

734. Mivel a bűn következtében meghaltunk vagy legalábbis megsebesültünk, a szeretet ajándékának első hatása bűneink bocsánata. A Szentlélek közlése (2Kor 13,13) az Egyházban a megkeresztelteket visszaállítja a bűn miatt elvesztett istenhasonlóságba.

735. Ezután a Lélek a „foglalóját”, más szóval „zsengéjét” adja örökségünknek:[111] magának a Szentháromságnak az életét, mely nem más, mint úgy szeretni, „ahogy Ő szeretett bennünket”. [112] Ez a szeretet (karitász, melyről az 1Kor 13 beszél) a Krisztusban való új élet elve, mely azáltal vált lehetségessé, hogy megkaptuk a „leszálló Szentlélektől az erőt” (ApCsel 1,8).

736. A Lélek ezen ereje által tudnak Isten fiai gyümölcsöt hozni. Ő, aki beoltott minket az igaz Szőlőtőbe, a Lélek fakaszt általunk gyümölcsöt, ami „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”  (Gal 5,22-23). A Lélek a mi életünk; minél inkább megtagadjuk önmagunkat, [113] annál tevékenyebbé tesz bennünket a Lélek: [114]

A Szentlélek által adatik a visszahelyezés a Paradicsomba, a fölmenetel a mennyek országába, a visszatérés a fogadott fiúságba: az, hogy megkapjuk a bizalmat, hogy Atyánknak szólíthassuk Istent, örökösei leszünk Krisztus kegyelmének, a világosság fiainak hívnak, és részesei vagyunk az örök dicsőségnek.[115]

A SZENTLÉLEK ÉS AZ EGYHÁZ

737. Krisztus és a Szentlélek küldetése az Egyházban, Krisztus testében és a Szentlélek templomában teljesedik be. Ez az összekapcsolt küldetés ettől kezdve Krisztus híveit bekapcsolja az Ő közösségébe az Atyával a Szentlélekben: a Lélek előkészíti az embereket, kegyelmével megelőzi, hogy Krisztushoz vonzza őket. Ő nyilvánítja ki nekik a föltámadott Urat, eszükbe juttatja szavait és fölnyitja lelküket, hogy megértsék halálát és föltámadását. Jelenvalóvá teszi számukra Krisztus misztériumát, leginkább az Eucharisztiában, hogy megbékéltesse őket, és bevezesse az Istennel való közösségbe, és segítse őket, hogy „sok gyümölcsöt” hozzanak.[116]

738. Így az Egyház küldetése nem hozzáadatik Krisztus és a Szentlélek küldetéséhez, hanem ennek szentsége: az Egyház, mivel egészében és minden tagjában arra küldetik, hogy a Szentháromság közösségének misztériumát hirdesse és tanúsítsa, megvalósítsa és terjessze (ez lesz a következő cikkely tárgya):

Megismételjük, hogy mi valamennyien, miután egy és ugyanazon Lelket kaptuk, tudniillik a Szentlelket, valamiképpen egymással és Istennel eggyé válunk. Jóllehet ugyanis sokan vagyunk és Krisztus az Atya és a saját Lelkét adja mindegyikünknek, hogy bennünk lakjék, e Lélek egy és oszthatatlan, aki a különálló lelkeket (...) önmaga által egységbe fogja, és önmagában valami egyként jeleníti meg. Miként ugyanis „Krisztus” szent testének ereje egy testhez tartozóvá teszi azokat, akikben jelen van, oly módon - gondolom – Istennek mindenkiben benne lakó, egy és oszthatatlan Lelke mindenkit lelki egységbe forraszt. [117]

739. Mivel a Szentlélek Krisztus Kenete, ezért Krisztus, a test Feje kiárasztja Őt a tagjaiba, hogy táplálja és gyógyítsa őket, kölcsönös tevékenységeiket rendezze, éltesse, tanúnak küldje őket, s az Atyának fölajánlott áldozatához és közbenjárásához társítsa őket az egész világ javára. Krisztus Testének tagjaival az Egyház szentségei által közli Szent és Megszentelő Lelkét (ez lesz a tárgya a Katekizmus második részének).

740. Isten e „csodatettei” – melyeket Krisztus az Egyház szentségeiben ajánl föl a híveknek - gyümölcseiket a Krisztusban való Lélek szerinti új életben termik meg (ez lesz a tárgya a Katekizmus harmadik részének).

741. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). A Szentlélek, Isten műveinek alkotómestere az imádságnak is tanítómestere (ez lesz a tárgya a Katekizmus negyedik részének).

Összefoglalás

742. „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a szívünkbe, aki így kiált: Abba, Atya!”  (Gal 4,6).

743. A kezdettől fogva az idők végezetéig, amikor Isten küldi Fiát, mindig küldi Lelkét: küldetésük összekapcsolt és elválaszthatatlan.

744. Az idők teljességében a Szentlélek Máriában befejezi Krisztus Isten népébe való eljövetelének előkészítését. A Szentlélek Máriában történt működése által adja az Atya a világnak az Emmánuelt, ami azt jelenti: „velünk az Isten” (Mt 1,23).

745. Isten Fiát megtestesülésében a Szentlélek kenete szenteli föl Krisztussá (Messiássá). [118]

746. Jézus halála és föltámadása által válik megdicsőült Úrrá és Krisztussá.[119] Ő a maga teljességéből árasztja ki a Szentlelket az Apostolokra és az Egyházra.

747. A Szentlélek, akit Krisztus, a Fő áraszt ki a tagjaiba, építi, élteti és megszenteli az Egyházat. Az Egyház a Szentháromság és az emberek közösségének szentsége.

9. Cikkely
HISZEM A SZENT, KATOLIKUS ANYASZENTEGYHÁZAT” 

748. „Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot.” [120] E szavakkal kezdődik a II. Vatikáni Zsinat „Egyházról szóló dogmatikus konstitúciója”. Így a Zsinat megmutatja, hogy az Egyházról szóló hitcikkely teljesen azoktól a cikkelyektől függ, amelyek Jézus Krisztusról szólnak. Az Egyháznak nincs más világossága, mint Krisztusé; ezért az egyházatyák kedvelt képe szerint a Holdhoz hasonlítható, melynek minden világossága a Nap fényének tükrözése.

749. Az Egyházról szóló hitcikkely az előző, a Szentlélekről szóló cikkelytől is teljesen függ. „Mivel már bizonyítottuk, hogy a Szentlélek minden életszentség forrása és ajándékozója, most valljuk, hogy az Egyházat ugyanő ajándékozza meg a szentséggel.” [121] Az Egyház az egyházatyák kifejezése szerint az a hely, „ahol a Lélek virágzik”.[122]

750. Hinni, hogy az Egyház „Szent” és „Katolikus”, továbbá „Egy” és „Apostoli” (miként a Nicea-konstantinápolyi hitvallás hozzáteszi), elválaszthatatlan az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istenbe vetett hittől. Az Apostoli hitvallásban megvalljuk, hogy hisszük a szent Egyházat (”Credo [...] Ecclesiam”), de nem azt mondjuk, hogy hiszünk az Egyházban, nehogy összekeverjük Istent az Ő műveivel, s hogy világosan Isten jóságának tulajdonítsuk mindazokat az ajándékokat, melyeket Ő lehelyezett Egyházában. [123]

1. §
AZ EGYHÁZ ISTEN TERVÉBEN

I. Az Egyház nevei és képei

751. A magyar „egyház”, `szent ház' szó bibliai megfelelője, az „ekklészia” (a görög ek-kalein, `kihívni' igéből) összehívást jelent. Népgyűlést jelent, [124] általában vallásos jelleggel. A szót az Ószövetség görög fordításában leggyakrabban a választott nép Isten előtti összejöveteleire alkalmazzák, főleg a Sinai-hegynél történt összejövetelre, ahol Izrael megkapta a Törvényt, és Isten szent népévé tette őt.[125] Önmagát ekklésziának nevezve a Krisztusban hívők első közössége ezen összejövetel örökösének tekintette magát. Benne Isten a föld minden határából „összehívja” népét. A gör. Küriaké, melyből az angol church és a német Kirche származik, azt jelenti: `ami az Úrhoz tartozik'.

752. A keresztény szóhasználatban az „Egyház” szó jelenti a liturgikus közösséget,[126] valamint a helyi közösséget, [127] illetve a hívők egyetemes közösségét.[128] E három jelentés elválaszthatatlan egymástól. Az „Egyház” az a nép, amelyet Isten az egész világból egybegyűjt. Helyi közösségekben létezik, s mint liturgikus, elsősorban mint eucharisztikus összejövetel valósul meg. Krisztus szavából és testéből él, és így válik maga is Krisztus Testévé.

AZ EGYHÁZ SZIMBÓLUMAI

753. A Szentírásban egymással összefüggő képek és előképek sokaságát találjuk, melyekkel a kinyilatkoztatás az Egyház kimeríthetetlen misztériumáról beszél. Az ószövetségi képek egy alapgondolatnak, tudniillik az „Isten népe” eszméjének változatai. Az Újszövetségben[129] mindezek a képek új középpontot kapnak, abból következően, hogy Krisztus lesz „ennek a népnek a Feje”,[130] s így a nép az ő Teste lesz. E középpont köré rendeződnek „a pásztoréletből és a földművelésből, a házépítésből vagy a családból és a jegyességből” vett képek. [131]

754. „Az Egyház ugyanis akol, melynek egyetlen és megkerülhetetlen ajtaja Krisztus. [132] Ugyanakkor nyáj is, melyről Isten előre hirdette, hogy Ő maga lesz a pásztora, [133] s melynek juhait, bár emberi pásztorok legeltetik, mégis maga Krisztus, a Jó Pásztor, a Pásztorok Fejedelme[134] vezeti és táplálja szüntelen, aki életét adta a juhokért. [135][136]

755. „Az Egyház megmunkált föld, vagyis Isten szántóföldje.[137] Ezen a földön nő az az ősi olajfa, melynek szent gyökere a pátriárkák voltak, s melyben megtörtént és meg fog történni a zsidók és a pogányok kiengesztelődése. [138] Az Egyházat a mennyei Földműves mint választott szőlőskertet telepítette. [139] Krisztus az igazi szőlőtő, aki életet és termékenységet ad a vesszőknek, azaz nekünk, akik az Egyház által őbenne maradunk, s aki nélkül semmit sem tehetünk.[140][141]

756. „Gyakran Isten épületének is mondják az Egyházat.[142] Maga az Úr ahhoz a kőhöz hasonlította magát, melyet elvetettek az építők, mégis szegletkővé lett (Mt 21,42; vö. ApCsel 4,11; 1Pt 2,7; Zsolt 117,22). Erre az alapra építik az Egyházat az apostolok,[143] és tőle kapja erejét és szilárdságát az Egyház. Ez az épület különféle neveket kapott: Isten háza,[144] melyben az ő családja lakik; Isten lakóhelye a Lélekben,[145] Isten hajléka az emberekkel,[146] főleg pedig szent templom, melyet az egyházatyák szava szerint a kőből épült templomok megjelenítenek, s a liturgia méltán hasonlítja a szent városhoz, az új Jeruzsálemhez. Benne ugyanis mint élő kövek épülünk itt a földön.[147] E szent várost János úgy látja, hogy a világ megújulásakor leszáll a mennyből, Istentől, és oly szép, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (Jel 21,1).” [148]

757. „Az Egyházat, melyet `mennyei Jeruzsálemnek' és `anyánknak' is neveznek (Gal 4,26), [149] úgy írják le, mint a szeplőtelen Bárány szeplőtelen jegyesét,[150] akit Krisztus »szeretett, és akiért föláldozta magát, hogy megszentelje«(Ef 5,26), akit fölbonthatatlan szövetséggel vett magához, és szüntelenül »táplál és gondoz«(5,29).”  [151]

II. Az Egyház eredete, alapítása és küldetése

758. Az Egyház misztériumának föltárásához először az eredetét kell meggondolnunk a Szentháromság tervében, majd fokozatos megvalósulását a történelemben.

AZ ATYA SZÍVÉBEN SZÜLETETT TERV

759. „Az örök Atya bölcsességének és jóságának teljesen szabad és titokzatos terve szerint teremtette az egész világot, elhatározta, hogy az embereket fölemeli az isteni életben való részesedésre”, s Fiában erre minden embert meghív. „Úgy határozott, hogy a Krisztusban hívőket a szent Egyházba hívja össze.” Istennek e családja az Atya terve szerint az emberi történelem folyamán lépésről lépésre alakul és valósul meg. Az Egyházat ugyanis „a világ kezdete óta előképek jelezték, Izrael népének története és az Ószövetség csodálatosan előkészítette, a végső időkben megalapíttatott, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, és az idők végén dicsőségesen be fog teljesedni”.[152]

AZ EGYHÁZ – A VILÁG KEZDETE ÓTA ELŐKÉPEK JELEZTÉK

760. „A világ az Egyházért lett teremtve”  – mondták az első idők keresztényei. [153] Isten a világot a maga isteni életében való közösség miatt teremtette, a közösségért, mely az emberek Krisztusba való „összehívása” által valósul meg, és ez az „összehívás” az Egyház. Az Egyház mindenek célja, [154] és a fájdalmas eseményeket is – mint az angyalok bukását és az ember bűnét – Isten csak azért engedte meg, hogy alkalmak és eszközök legyenek karja erejének kiterjesztésére és a világ iránti szeretetének teljes mértékű kitágítására:

 „Miként Isten akarata mű és a világnak hívjuk, úgy az Ő terve az emberek üdvössége, és úgy hívjuk, hogy Egyház.” [155]

AZ ÓSZÖVETSÉGBEN ELŐKÉSZÍTETT EGYHÁZ

761. Isten népének összegyűjtése abban a pillanatban elkezdődik, amikor a bűn lerombolja az emberek közösségét Istennel és egymással. Az Egyház összehívása mintegy Isten válasza a bűn okozta káoszra. Ez az újraegyesítés titokzatosan minden népben történik: Isten előtt „mindenki kedves, aki féli Őt és az igazsághoz igazodik, bármely nép fia is” (ApCsel 10,35).[156]

762. Isten népe egybegyűjtésének távolabbi előkészítése Ábrahám meghívásával kezdődik, akinek Isten megígéri, hogy nagy nép atyjává teszi.[157] A közvetlen előkészítés Izraelnek mint Isten népének kiválasztásával kezdődik.[158] Izraelnek kiválasztása által az összes nemzetek jövendő egybegyűjtésének jelévé kell lennie. [159] De már a próféták vádolják Izraelt, amiért megszegte a szövetséget, és úgy viselkedett, mint egy utcalány.[160] Új és örök szövetséget hirdetnek.[161] „Ezt az új szövetséget Krisztus alapította meg.” [162]

A JÉZUS KRISZTUS ÁLTAL MEGALAPÍTOTT EGYHÁZ

763. A Fiú dolga, hogy az idők teljességében megvalósítsa Atyja üdvözítő tervét: ez az Ő „küldetésének” [163] lényege. „Az Úr Jézus ugyanis azzal indította el útjára Egyházát, hogy hirdette a jó hírt, tudniillik azt, hogy elérkezett Istennek az Írásokban ősidők óta megígért országa.” [164] Hogy Atyja akaratát teljesítse, Krisztus megnyitja a földön a mennyek országát. Az Egyház „Krisztusnak a misztériumban már jelenlévő országa”.[165]

764. „Ez az ország Krisztus szavában, tetteiben és jelenlétében ragyogott föl az embereknek.” [166] Jézus szavát befogadni annyit jelent, mint „magát az országot befogadni”. [167] Ennek az országnak a csírája és kezdete azok „kisded nyája” (Lk 12,32), akiket Jézus maga köré gyűjt, s akiknek Ő a pásztora.[168] Ők alkotják Jézus igazi családját. [169] Akiket így maga köré gyűjt, azoknak egy új cselekvésmódot és egy saját imádságot tanít. [170]

765. Az Úr Jézus közösségének olyan struktúrát adott, mely meg fog maradni az ország beteljesüléséig. Első helyen áll a Tizenkettő kiválasztása Péterrel mint fővel. [171] Ők, akik Izrael tizenkét törzsét képviselik,[172] az új Jeruzsálem alapkövei.[173] A Tizenkettő[174] és a többi tanítvány[175] részesedik Krisztus küldetésében, hatalmában, de sorsában is. [176] Ezekkel a cselekményekkel készíti elő és építi Krisztus az Egyházat.

766. Az Egyház azonban mindenekelőtt Krisztusnak üdvösségünkért történt teljes odaadásából született, melyet Ő az Eucharisztia alapításában elővételezett és a kereszten vitt véghez. [Az Egyház] „kezdetét és növekedését jelzi a megfeszített Jézus oldalából kifolyó vér és víz”.[177] „Mert a kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az egész Egyház csodálatos szakramentuma”. [178] Miként Évát Isten az alvó Ádám oldalából formálta, úgy született az Egyház a kereszten meghalt Krisztus átszúrt szívéből. [179]

A SZENTLÉLEK ÁLTAL KINYILVÁNÍTOTT EGYHÁZ

767. „A mű elkészülte után, melyet az Atya a Fiúra bízott, hogy elvégezze a földön, pünkösdkor elküldetett a Szentlélek, hogy szüntelenül megszentelje az Egyházat.” [180] Az Egyház ekkor lett „nyilvánossá a sokaság előtt, és az igehirdetés által megkezdődött az evangélium terjedése a nemzetek között”.[181] Mivel az Egyház minden ember „összehívása” az üdvösségre, természete szerint missziós, Krisztus küldi az összes néphez, hogy minden embert tanítvánnyá tegyen. [182]

768. A Szentlélek az Egyházat „különböző hierarchikus és karizmatikus ajándékokkal látja el és irányítja”, [183] hogy küldetését teljesíteni tudja. Így „az Egyház, fölruházva alapítójának ajándékaival és hűségesen megtartva a szeretet, az alázatosság és az önmegtagadás parancsát, küldetést kapott arra, hogy Krisztus és Isten Országát hirdesse és a népek között terjessze, s ennek az Országnak csírája és kezdete a földön”.[184]

A DICSŐSÉGBEN BETELJESÜLT EGYHÁZ

769. „Az Egyház (...) csak a mennyei dicsőségben válik majd tökéletessé”, [185] Krisztus dicsőséges eljövetelekor. Addig „az Egyház zarándokútját járja a világ üldözései és Isten vigasztalásai közepette”.[186] Itt a földön tudja, hogy számkivetésben van, távol jár az Úrtól, [187] és az ország teljes eljövetelére vágyakozik, az órára, „amikor Királyával a dicsőségben egyesül”.[188] Az Egyház és általa a világ beteljesedése a dicsőségben csak nagy megpróbáltatások árán valósul meg. Akkor majd „az összes igazak Ádámtól, az igaz Ábeltől az utolsó választottig mind összegyűlnek az Atyánál az egyetemes Egyházban”. [189]

III. Az Egyház misztériuma

770. Az Egyház a történelemben van, ugyanakkor fölötte is áll. Csak a „hittel megvilágított értelem” [190] láthatja meg látható valóságában azt a lelki valóságot, mely az isteni életet hordozza.

AZ EGYHÁZ EGYSZERRE LÁTHATÓ ÉS LELKI VALÓSÁG

771. „Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fönn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet.” Az Egyház egyszerre:

  •  „hierarchikus szervezettel ellátott társaság és Krisztus misztikus teste”;
  •  „látható gyülekezet és lelki közösség”;
  •  „földi Egyház és mennyei javakban bővelkedő egyház”.

Ezek a dimenziók együtt alkotnak „emberi és isteni elemekből álló, egyetlen összetett valóságot”. [191]

Az Egyház „sajátos természete, hogy egyszerre emberi és isteni, látható, ugyanakkor láthatatlan javakban gazdag, buzgón tevékenykedik és elmerül a szemlélődésben, jelen van a világban, és mégis zarándok; de úgy, hogy benne az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a jövendő örök hazára irányul és annak van alárendelve.”  [192]
„Ó, alázatosság! Ó, nagyszerűség! Egyszerre Kedár sátra és Isten szentélye; földi lakás és mennyei palota; vályogház és királyi udvar; a halál teste és a fény temploma; a gőgösöktől megvetett és Krisztus menyasszonya! Fekete vagyok, de szép, Jeruzsálem leányai: aki, bár a hosszú számkivetés fáradalma és szenvedése miatt sápadt, égi szépségtől ékes.” [193]

AZ EGYHÁZ – AZ EMBEREK ISTENNEL VALÓ EGYSÉGÉNEK MISZTÉRIUMA

772. Az Egyházban Krisztus saját misztériumát mint Isten tervének célját valósítja meg és nyilatkoztatja ki: „mindeneket újra összefoglalni Krisztusban” (Ef 1,10). Szent Pál Krisztus és az Egyház jegyesi egységét „nagy misztériumnak” (Ef 5,32) nevezi. Az Egyház, mivel Krisztussal mint vőlegényével egyesült,[194] maga is misztériummá válik.[195] Szent Pál a misztériumot szemlélve benne kiált föl: „Krisztus bennetek, dicsőség reménye” (Kol 1,27).

773. Az Egyházban az embereknek ezen Istennel való közössége a szeretet által, mely „soha meg nem szűnik” (1Kor 13,8), az a cél, mely rendezi mindazt, ami az Egyházban e mulandó világhoz kötött szentségi eszköz. [196] Az Egyház „hierarchikus szerkezete teljes egészében a tagok Krisztusban történő megszentelésére irányul. Ezt az életszentséget a »nagy misztérium« szerint kell megítélni, melyben a Vőlegény odaadásának megfelel a Menyasszony szerető önátadása”. [197] Mária mindnyájunkat megelőz az életszentségben, ami az Egyház misztériuma, amennyiben szeplő és ránc nélküli menyasszony. [198] Emiatt az Egyház máriás jellege megelőzi a péteri jelleget. [199]

AZ EGYHÁZ – AZ ÜDVÖSSÉG EGYETEMES SZENTSÉGE

774. A görög müsztérion szót két szóval fordították latinra: mysteriummal és a sacramentummal. A későbbi értelmezésben a sacramentum inkább a látható jelét fejezi ki az üdvösség azon rejtett valóságának, amit a mysterium szó jelent. Ebben az értelemben Krisztus maga az üdvösség misztériuma: „Isten misztériuma ugyanis nem más, mint Krisztus”.[200] Az Ő szent és megszentelő emberségének üdvözítő műve az üdvösség szakramentuma, mely az Egyház szentségeiben (melyeket a keleti egyházak a „szent misztériumoknak” is neveznek) nyilvánul meg és működik. A hét szentség azok a jelek és eszközök, melyek által a Szentlélek kiárasztja Krisztusnak, a Főnek kegyelmét az Egyházra, ami az ő Teste. Az Egyház tehát hordozza és közli a láthatatlan kegyelmet, melyet ő maga jelez. Ebben az analóg értelemben nevezzük az Egyházat is „szentségnek”.

775. „Az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”:[201] hogy az emberek Istennel való bensőséges egyesülésének szentsége legyen, ez az Egyház elsődleges célja. Mivel az emberek közötti közösség az Istennel való egységben gyökerezik, az Egyház az emberi nem egységének is szentsége. Az Egyházban ez az egység már alakul, mivel az embereket összegyűjti „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (Jel 7,9); ugyanakkor az Egyház „jele és eszköze” e még alakuló egység tökéletes megvalósulásának.

776. Mint szentség az Egyház Krisztus eszköze. „Az Egyház Krisztus kezében mindenki megváltásának eszköze”,[202] „az üdvösség egyetemes szentsége”,[203] mellyel Krisztus „Isten emberek iránti szeretetének misztériumát egyszerre kinyilvánítja és megvalósítja”.[204] Az Egyház „Istennek az emberi nem iránti szeretete látható terve”,[205] ami arra irányul, hogy „az egész emberi nem Isten egyetlen népévé váljon, Krisztus egy testévé nőjön össze, a Szentlélek egy templomává épüljön”.[206]

Összefoglalás

777. Az „ecclesia” szó „összehívást”  jelent. Azok gyülekezetét jelöli, akiket Isten Igéje összehív, hogy Isten népét alkossák, s akik – mert Krisztus teste táplálja őket – Krisztus testévé válnak.

778. Az Egyház Isten tervének egyszerre útja és célja: előképe a teremtésben van, az Ószövetség előkészítette, Jézus Krisztus szavai és cselekedetei megalapították, megváltó keresztje és föltámadása valóra váltotta, és a Szentlélek kiáradása mint az üdvösség misztériumát kinyilvánította. A mennyei dicsőségben fog beteljesedni mint az összes – földről – megváltottak gyülekezete.[207]

779. Az Egyház egyszerre látható és lelki, hierarchikus társaság és Krisztus titokzatos teste. Egyetlen, emberi és isteni elemből formált valóság. Ebben rejlik az Egyház misztériuma, amit csak hittel lehet elfogadni.

780. Az Egyház ebben a világban az üdvösség szentsége, Isten és az emberek közösségének jele és eszköze.

2. §
AZ EGYHÁZ – ISTEN NÉPE, KRISZTUS TESTE,
A SZENTLÉLEK TEMPLOMA

I. Az Egyház – Isten népe

781. „Jóllehet bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha féli őt és teszi az igazságot, Istennek mégis úgy tetszett, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. Így tehát az izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta azáltal, hogy e nép történelmében önmagát és akaratának tervét kinyilvánította és a népet magának szentelte. Mindez azonban csak előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban köttetik meg (...). Ezt az új Szövetséget Krisztus hozta létre, tudniillik az új Szövetséget az Ő vérében, a zsidókból és a pogányokból híva meg a népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben alkot egységet.” [208]

ISTEN NÉPÉNEK SAJÁTOSSÁGAI

782. Isten népe olyan sajátosságokat hordoz, amelyek világosan megkülönböztetik a történelem minden vallási, népi, politikai és kulturális csoportjától:

  • Isten népe: mert jóllehet egyetlen nép sem sajátíthatja ki Istent, Isten azonban népet szerzett magának azokból, akik valaha nem voltak nép, s ezért "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet" (1Pt 2,9) lettek;
  • e nép tagjává nem a testi születés, hanem a „fölülről való születés”, a „vízből és Szentlélekből születés” (Jn 3,3-5), azaz a Krisztusba vetett hit és a keresztség által lesz az ember;
  • e nép feje Jézus, a Krisztus (a Fölkent, a Messiás): mivel egy és ugyanaz a kenet, a Szentlélek árad a Főről a tagokra, ezért ez a nép „a messiási nép”.
  •  e nép „jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, kiknek szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban”; [209]
  •  e nép „törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket”, [210] ez a Szentlélek „új” törvénye. [211]
  • e nép küldetése, hogy a föld sója és a világ világossága legyen,[212] „az egész emberi nem számára az egység, a remény és az üdvösség legerősebb csírája”;[213]
  • s e nép „célja Isten országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén”. [214]

PAPI, PRÓFÉTAI ÉS KIRÁLYI NÉP

783. Jézus Krisztust az Atya a Szentlélekkel fölkente, és „pappá, prófétává, királlyá” tette. Isten egész népe részesedik Krisztus e három hivatalában, és felelős a belőlük adódó küldetésért és szolgálatért. [215]

784. Aki a hit és a keresztség által Isten népének tagja lesz, részt kap e nép páratlan hivatásában: papi hivatásában. „Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap az új népet »Istennek és Atyjának országává és papjaivá tette«. A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek”. [216]

785. „Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik”, elsősorban a természetfölötti hitérzék által, mely az egész népnek, világi hívőknek és a hierarchiának egyaránt sajátja. Általa „ragaszkodik fogyatkozás nélkül a szenteknek egyszer átadott hit tanításához”, [217] egyre mélyebben megérti és válik Krisztus tanújává ebben a világban.

786. Végül Isten népe részesedik Krisztus királyi feladatköréből is. Krisztus a maga királyságát azáltal gyakorolja, hogy halálával és föltámadásával minden embert magához vonz.[218] Krisztus, a mindenség Királya és Ura mindenki szolgájává lett, mert „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért” (Mt 20,28). A keresztény számára Neki „szolgálni uralkodást jelent”;[219] az Egyház főként „a szegényekben és a szenvedőkben ismeri föl szegény és szenvedő Alapítójának képmását”.[220] Isten népe a maga „királyi méltóságát” azzal valósítja meg, hogy hivatásának megfelelően Krisztussal együtt szolgál.

 „Mindazokat, akik Krisztusban újjászülettek, a kereszt jele királlyá teszi, a Szentlélek kenete pedig pappá szenteli. Ezért minden szellemi és lelki kereszténynek tudnia kell – eltekintve a mi hivatalunk sajátos feladataitól –, hogy királyi nemzetségből származik és papi kötelezettségei is vannak. Mi más volna annyira királyi, mint hogy az Istennek engedelmes lélek uralkodik a testén? És mi más volna annyira papi feladat, mint az Úrnak a tiszta lelkiismeretet és a jámborság szeplőtelen áldozatát a szív oltárán fölajánlani?” [221]

II. Az Egyház Krisztus Teste

AZ EGYHÁZ KÖZÖSSÉG JÉZUSSAL

787. Jézus kezdettől fogva részt adott életéből a tanítványoknak;[222] kinyilatkoztatta nekik az Ország misztériumát,[223] küldetésében, örömeiben[224] és szenvedéseiben részesítette őket. [225] Jézus egy még bensőségesebb kapcsolatról beszél közte és azok között, akik követik őt: „Maradjatok meg bennem, és én tibennetek (...) Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn 15,4-5). És meghirdet egy titokzatos, valóságos közösséget a saját teste és a mi testünk között: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56).

788. Amikor látható jelenléte elvétetett a tanítványoktól, Jézus nem hagyta őket árván.[226] Megígérte, hogy velük marad az idők végezetéig.[227] Elküldte nekik a Lelkét.[228] Így a Jézussal való közösség még intenzívebbé vált: „Lelkének közlésével ugyanis testvéreit, akiket minden nemzetből hívott össze, titokzatosan testévé tette.”  [229]

789. Az Egyháznak a testtel való összehasonlítása megvilágítja a Krisztus és az Egyház közötti bensőséges kapcsolatot. Az Egyház nemcsak körülötte gyűlik össze; benne, az Ő testében egyesített. A Krisztus Teste-Egyháznak három sajátosságát különösen is ki kell emelni: az összes tagok egymás közti egysége Krisztussal való egységük által; Krisztus a test Feje; az Egyház Krisztus Menyasszonya.

AZ EGYHÁZ EGY TEST

790. A hívők, akik válaszolnak Isten szavára és Krisztus Testének tagjaivá válnak, szorosan egyesülnek Krisztussal: „Ebben a testben Krisztus élete árad szét a hívőkbe, akik a szentségek által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedett és megdicsőült Krisztussal”.[230] Ez elsősorban a keresztségre érvényes, ami által Krisztus halálával és föltámadásával egyesülünk, [231] és az Eucharisztiára, ami által „valóságosan részesedünk az Úr testéből és fölemeltetünk a vele és az egymással való kommunióra”.[232]

791. A test egysége nem szünteti meg a tagok különbözőségét: „Krisztus testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak a különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára.” [233] A titokzatos test egysége hozza létre és erősíti a hívők egymás közötti szeretetét: „Ezért ha szenved az egyik tag, mind együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, valamennyi együtt örül vele”.[234] Krisztus testének egysége legyőz minden emberi megosztottságot: „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3,27-28)

ENNEK A TESTNEK A FEJE: KRISZTUS

792. Krisztus „az Egyház testének a Feje”  (Kol 1,18). Ő a teremtés és a megváltás forrása. Fölemelkedvén az Atya dicsőségébe, „övé az elsőség mindenben” (Kol 1,18), főként az Egyházban, mely által kiterjeszti uralmát mindenre:

793. Egyesít minket az Ő húsvétjával: minden tagnak törekednie kell arra, hogy hasonlóvá váljék Őhozzá, „amíg Krisztus ki nem alakul bennünk” (Gal 4,19). „Ezért fölvétetünk az Ő életének misztériumaiba, (...) mint test a főhöz társulunk szenvedéseihez, együtt szenvedvén Vele, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” [235]

794. Gondoskodik növekedésünkről: [236] Annak érdekében, hogy mint Fejünkhöz föl tudjunk hozzá nőni, [237] Krisztus ellátja Testét, az Egyházat ajándékokkal és szolgálatokkal, melyek által előbbre segítjük egymást az üdvösség útján.

795. Krisztus és az Egyház tehát a „teljes Krisztus”. Az Egyház egy Krisztussal. A szentek ennek az egységnek nagyon elevenen tudatában vannak:

 „Ujjongjunk tehát és adjunk hálát, mert nem csupán kereszténnyé, hanem Krisztussá lettünk. Értitek-e, testvérek, fölöttünk a Fő, Isten kegyelmét? Csodálkozzatok, örvendjetek, Krisztussá lettünk. Ha ugyanis Ő a Fő, és mi a tagok; akkor a teljes ember Ő és mi. (...) Krisztus teljessége tehát a Fő és a tagok. Mi a Fő és a tagok? Krisztus és az Egyház.” [238]
„A mi Megváltónk egy személynek bizonyul a szent Egyházzal, melyet fölvett.” [239]
„A Fő és a tagok szinte egy és ugyanaz a misztikus személy.” [240]
A szent hittanítók által tanított hit és a hívők egészséges hitérzéke nyilvánul meg Szent Johanna bíráihoz intézett szavában: „Jézusról és az Egyházról azt gondolom, hogy egyek, és hogy ebből nem kell kérdést csinálni”.[241]

AZ EGYHÁZ KRISZTUS MENYASSZONYA

796. Krisztus és az Egyház, a Fő és a test tagjainak egysége magában foglalja a kettő megkülönböztetését is egy személyes kapcsolatban. Ezt gyakran a vőlegény és menyasszony képével fejezik ki. A `Krisztus az Egyház vőlegénye' képet a próféták előkészítették és Keresztelő János meghirdette. [242] Az Úr önmagát „a Vőlegénynek” nevezi.[243] Az Apostol az Egyházat és minden hívőt, testének tagját, úgy mutatja be, mint menyasszonyt, akit ő Krisztussal, az Úrral „eljegyzett”, hogy egy Lélek legyen vele.[244] Az Egyház a szeplőtelen Bárány szeplőtelen menyasszonya, [245] akit „Krisztus szeretett”, akiért odaadta önmagát, hogy „megszentelje őt” (Ef 5,26), akit örök szövetséggel magához kapcsolt, és úgy gondoskodik róla állandóan, mint a saját testéről. [246]

 „A teljes Krisztus, Fő és Test, sokból egy. (...) Akár a Fő beszél, akár a tagok beszélnek, Krisztus szól: beszél a Fő nevében és beszél a test nevében. De mi mondatott? »Ketten egy testben lesznek. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom«(Ef 5,31-32). És maga az Úr mondja az Evangéliumban: »Tehát már nem ketten vannak, hanem egy test«(Mt 19,6). Mert, miként tudjátok, a két személy újra egy lesz a házastársi egyesülésben. (...) »Vőlegénynek«mondja magát a Fő, és »menyasszonynak«a test nevében.” [247]

III. Az Egyház – a Szentlélek temploma

797. „Ami a szellemünk, azaz a lelkünk a tagjainknak, az a Szentlélek Krisztus tagjainak, Krisztus testének, ami az Egyház.” [248] „Krisztus Lelkének mint láthatatlan principiumnak azt is tulajdonítanunk kell, hogy a test minden része mind egymással, mind a magasztos Fővel kapcsolatban van, mert a Szentlélek teljesen a Főben, és teljesen az egyes tagokban van.” [249] A Szentlélek az Egyházat „az élő Isten templomává” teszi (2Kor 6,16).[250]

 „Ez az isteni ajándék az Egyházra bízatott. (...) Benne tétetett le a Krisztussal való közösség, azaz a Szentlélek, a romolhatatlanság foglalója, hitünk megerősítése, az Istenhez vezető égi létra. (...) Ahol az Egyház, ott van Isten Lelke is; és ahol Isten Lelke, ott van az Egyház és minden kegyelem.” [251]

798. A Szentlélek „tekintendő a test minden részében mindenfajta élet- és valóban üdvös tevékenység principiumának.” [252] Sokféle módon tevékenykedik az egész test épülésére a szeretetben: [253] Isten Igéje által, akinek „van hatalma építeni” (ApCsel 20,32), a keresztség által, mellyel Ő alkotja Krisztus testét;[254] a szentségek által, melyek gyarapítják és gyógyítják Krisztus tagjait; az „apostolok kegyelme által”, mely „kiemelkedik” az Ő ajándékai közül,[255] az erények által, melyek segítenek jót cselekedni, végül sokféle különleges kegyelem által (melyeket karizmáknak neveznek), melyekkel Ő teszi „alkalmassá és készségessé” a hívőket „különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében”.[256]

A KARIZMÁK

799. A karizmák, akár rendkívüliek, akár egyszerűek és szerények, a Szentlélek kegyelmei, melyeknek közvetlenül vagy közvetve egyházi haszna van, amennyiben az Egyház épülésére, az ember javára és a világ szükségleteinek enyhítésére vannak rendelve.

800. A karizmákat hálával kell fogadnia annak is, aki kapja, de az Egyház minden tagjának is. Csodálatos kegyelmi gazdagságot jelentenek Krisztus egész testének apostoli életereje és életszentsége számára; mindaddig, amíg olyan ajándékokról van szó, melyek valóban a Szentlélektől származnak, és úgy élnek velük, hogy az teljesen megfelel ugyanazon Szentlélek hiteles indításainak, azaz a szeretet szerint, ami a karizmák igazi mértéke.[257]

801. Ebben az értelemben a karizmák megítélése mindig szükséges. Egyetlen karizma sem vétetik ki az Egyház pásztoraival való kapcsolatból és az irántuk való engedelmességből. „Elsősorban rájuk tartozik, hogy a Lelket ki ne oltsák, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg”, [258] hogy minden karizma a maga sajátosságával és komplementaritásával működjön együtt, „hogy használjon” (1Kor 12,7).[259]

Összefoglalás

802. Jézus Krisztus „önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson és jótettekben buzgólkodó választott népévé tegyen” (Tit 2,14).

803. „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok” (1Pt 2,9).

804. Isten népébe a belépés a hit és a keresztség által történik. „Isten új népébe minden ember meghívást kap”, [260] hogy Krisztusban „Isten egy családját és egy népét alkossák”. [261]

805. Az Egyház Krisztus teste. A meghalt és föltámadott Krisztus teszi a hívők közösségét tulajdon testévé a Lélek és annak a szentségekben, főként az Eucharisztiában megvalósuló tevékenysége által.

806. Ennek a testnek az egységében a tagok és a feladatok különböznek. Az összes tagok kapcsolatban állnak egymással, egész különlegesen a szenvedőkkel, a szegényekkel és az üldözöttekkel.

807. Az Egyház olyan test, melynek Krisztus a Feje: Belőle, Benne és Érte él; Krisztus az Egyházzal és az Egyházban él.

808. Az Egyház Krisztus Menyasszonya: szerette őt, és önmagát adta érte. Vérével tisztította meg. Isten minden gyermeke termékeny Anyjává tette őt.

809. Az Egyház a Szentlélek temploma. A Lélek a misztikus test lelke; forrása az Egyház életének, egységének a különbözőségben, valamint az Egyház által birtokolt ajándékoknak és karizmáknak.

810. „Így jelenik meg az egyetemes Egyház mint »az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből egyesített nép«.”[262]

3. §
AZ EGYHÁZ EGY, SZENT, KATOLIKUS ÉS APOSTOLI

811. „Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk.” [263] E négy tulajdonság egymással elválaszthatatlanul összefügg, [264] az Egyháznak és küldetésének lényeges vonásait jelölik. Az Egyház nem önmagától birtokolja ezeket; Krisztus a Szentlélek által adja Egyházának, hogy egy, szent, katolikus és apostoli legyen, és meg is hívja arra, hogy e tulajdonságok mindegyikét megvalósítsa.

812. Egyedül a hit képes fölismerni, hogy az Egyház ezeket a tulajdonságokat isteni forrásból birtokolja. De történelmi megjelenésük jelek is, melyek az emberi értelemhez világosan beszélnek. „Az Egyház önmagában – mondja az I. Vatikáni Zsinat – (...) kimagasló szentségével, (...) katolikus egységével és legyőzhetetlen állandóságával a hihetőségnek nagy és örök indítéka és isteni küldetésének cáfolhatatlan bizonyítéka.” [265]

I. Az Egyház egy

„AZ EGYHÁZ EGYSÉGÉNEK SZENT MISZTÉRIUMA” [266]

813. Az Egyház forrását tekintve egy: „E misztérium végső mintaképe és elve a Szentháromság egy Isten személyeinek, az Atyának és a Fiúnak a Szentlélekben való egysége”.[267] Az Egyház Alapítóját tekintve egy: Ő, „a megtestesült Fiú (...) kereszthalála által minden embert kiengesztelt Istennel, egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét”.[268] Az Egyház „lelkét” tekintve egy: „A Szentlélek, aki a hívőkben lakik, s betölti és kormányozza az egész Egyházat, hozza létre a hívők e csodálatos közösségét, és Krisztusban oly szorosan kapcsol össze mindenkit, hogy az Egyház egységének elve lesz”.[269] Tehát az Egyház lényegéhez tartozik, hogy egy legyen:

 „Ó titokzatos csoda! Bizony egy mindenek Atyja, egy mindenek Igéje is, és egy a Szentlélek, és Ő mindenütt jelen van. Egyetlen Szűz Anya van; és én szeretem őt Egyháznak nevezni.” [270]

814. Ugyanakkor az Egyház ezen egysége kezdettől fogva gazdag sokféleséget mutat. E sokféleség egyrészt Isten ajándékainak különbözőségéből, másrészt az azokat befogadó személyek sokféleségéből származik. Isten népének egységében népek és kultúrák különbözőségei gyűlnek össze. Az Egyház tagjai között az ajándékok, feladatok, életmódok és életföltételek sokfélesége létezik; „az egyházi közösségben törvényesen vannak jelen a saját hagyományokkal rendelkező részegyházak”.[271] A különbözőségek sokasága nem áll ellentétben az Egyház egységével, de a bűn és annak következményei szüntelenül megterhelik és fenyegetik az egység ajándékát. Ezért kell az Apostolnak buzdítania arra, hogy „a béke kötelékével tartsátok fönn a lelki egységet” (Ef 4,3).

815. Melyek az egység kötelékei? Mindenekelőtt a szeretet, „a tökéletesség köteléke” (Kol 3,14). De a zarándok Egyház egységét a közösség következő látható kötelékei is biztosítják:

  • az apostoloktól áthagyományozott egy és ugyanazon hit megvallása;
  • a liturgia, mindenekelőtt a szentségek liturgiájának közös ünneplése;
  • az apostoli jogfolytonosság, mely az egyházi rend szentsége által fönntartja Isten családjának testvéri egyetértését.[272]

816. „Ez Krisztus egyetlen Egyháza, (...) melyet Üdvözítőnk föltámadása után Péternek legeltetésre átadott, és őrá meg a többi Apostolra bízta terjesztését és kormányzását (...). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik.” [273]

A II. Vatikáni Zsinatnak az ökumenizmusról szóló határozata kifejti: „Az üdvösség eszközeit hiánytalanul csak Krisztus katolikus Egyházában, az üdvösség egyetemes eszközében érhetjük el. Hitünk szerint ugyanis a Péter vezetése alatt álló egyetlen apostoli kollégiumra bízta az Úr az új Szövetség összes javait, hogy létrehozza Krisztus egy testét a földön; melybe teljesen be kell épülnie mindazoknak, akik valamilyen módon már Isten népéhez tartoznak.” [274]

AZ EGYSÉG SEBEI

817. Valójában „Isten eme egy és egyetlen Egyházában már kezdet óta támadtak bizonyos szakadások, melyeket az Apostol súlyosan korhol és elítél; a későbbi századokban pedig még nagyobb nézeteltérések támadtak, és nem jelentéktelen közösségek különültek el a katolikus Egyház teljes közösségétől; s ebben az emberek mindkét részről vétkesek”.[275] A szakadások, melyek megsebzik Krisztus Testének egységét (különbséget teszünk az eretnekség, az aposztázia és skizma között),[276] az emberek bűnei nélkül nem jönnek létre:

 „Ahol bűnök vannak, ott sokféleség van, ott skizmák vannak, ott eretnekségek vannak, ott széthúzások vannak; ahol pedig erény van, ott egyetértés van, ott egység van, melyből fakadóan az összes hívőnek egy volt a szíve és a lelke.” [277]

818. Azok, akik ma ilyen szakadásokból eredő közösségekben születnek „és részesülnek Krisztus hitében, nem vádolhatók az elkülönülés bűnével, s a katolikus Egyház testvéri tisztelettel és szeretettel öleli át őket. (...) Mindazonáltal akik a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai, jogosan ékesíti tehát őket a keresztény név, és a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el őket testvéreiknek az Úrban.” [278]

819. Emellett a katolikus Egyház látható határain kívül is „az igazságnak és a megszentelésnek sok eleme” [279] létezik: „Isten írott Igéje, a kegyelmi élet, a hit, a remény és szeretet, a Szentlélek egyéb benső ajándékai, továbbá látható alkotóelemek is”.[280] Krisztus Lelke ezeket az egyházakat és egyházi közösségeket az üdvösség eszközeiként használja, melyeknek ereje a kegyelemnek és az igazságnak abból a teljességéből való, melyet Krisztus a katolikus Egyházra bízott. Mindezek a javak Krisztustól származnak, hozzá vezetnek,[281] és természetük szerint a „katolikus egységre”  [282] hívnak.

AZ EGYSÉG FELÉ VEZETŐ ÚTON

820. Az egységről, melyet „Krisztus kezdettől fogva Egyházának ajándékozott, hisszük, hogy a katolikus Egyházban elveszíthetetlenül létezik, és reméljük, hogy a világ végezetéig napról napra gyarapszik”. [283] Jóllehet Egyházának Krisztus az egység ajándékát mindig nyújtja, az Egyháznak mindig imádkoznia és dolgoznia kell a megőrzéséért, hogy a Krisztus által akart egységet megtartsa, erősítse és tökéletessé tegye. Ezért kéri maga Jézus szenvedése órájában és szüntelenül az Atyát tanítványai egységéért: „(...) Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy és én benned, úgy legyenek ők is egyek mibennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). Az összes keresztények egységére irányuló vágy Krisztus ajándéka és a Szentlélek hívása. [284]

821. Hogy e hívásnak jól meg tudjunk felelni, szükségünk van:

  • az Egyház állandó megújulására, egyre nagyobb hűséggel hivatásához. E megújulás az ökumenikus mozgalom mozgatóereje;[285]
  • a szív megtérésére, hogy törekedjünk az evangéliumnak megfelelő tiszta életre, [286] a megosztottságot ugyanis a tagok Krisztus ajándékai iránti hűtlensége okozza;
  • a közös imádságra, mert „a szívbéli megtérést és életszentséget a keresztények egységéért mondott magán- és nyilvános könyörgésekkel együtt az egész ökumenikus mozgalom lelkének kell tekinteni, és jogosan nevezhető lelki ökumenizmusnak is”;[287]
  • egymás testvéri megismerésére; [288]
  • a hívek és különösen a papok ökumenikus képzésére;[289]
  • a teológusok közti párbeszédre és a különböző egyházak és közösségek keresztényei közti találkozásokra;[290]
  • a keresztények közötti együttműködésre az emberek szolgálatának különféle területein. [291]

822. „Az egység helyreállításának gondja az egész Egyházra, mind a hívekre, mind a pásztorokra tartozik.” [292] De annak is tudatában kell lennünk, „hogy a keresztényeket Krisztus egy és egyetlen Egyházának egységében összebékítő szent célkitűzés meghaladja az emberi erőket és képességeket”. Ezért vetjük minden reményünket „Krisztusnak az Egyházért mondott imádságába, az Atyának irántunk való szeretetébe és a Szentlélek erejébe”. [293]

II. Az Egyház szent

823. „A hit tárgya, hogy az Egyház (...) fogyatkozhatatlanul szent. Krisztus ugyanis, az Isten Fia, akit az Atyával és a Szentlélekkel »egyedül szentnek« ünneplünk, az Egyházat menyasszonyaként szerette, önmagát adva érte, hogy megszentelje, saját testeként kapcsolta magához, és elárasztotta Szent Lelkének ajándékával Isten dicsőségére.” [294] Az Egyház ezért „Isten szent népe”,[295] és tagjait „szentnek”  nevezik.[296]

824. Krisztus a vele egyesült Egyházat megszenteli; Tőle és Benne az Egyház megszentelővé válik: az emberek megszentelésére Krisztusban és Isten dicsőítésére „mint célra irányul az Egyház minden tevékenysége”. [297] Az Egyházban le van téve „az üdvösség eszközeinek egész teljessége”.[298] Benne „Isten kegyelme által elnyerjük az életszentséget”.[299]

825. „Az Egyházat már a földön igazi, bár még nem tökéletes szentség ékesíti.” [300] Tagjaiban még el kell érnie a tökéletes életszentséget: „Ily sok és ennyire üdvösséges segítség birtokában a Krisztus-hívők, bármely állapotban éljenek is, az Úrtól arra kapnak meghívást, hogy ki-ki a maga útján olyan tökéletesen szent legyen, amilyen tökéletes maga az Atya”.[301]

826. A szeretet annak a szentségnek a lelke, amelyre mindnyájan meghívást kapnak: a szeretet „irányítja, formálja és célba viszi a megszentelés minden eszközét”:[302]

 „Megértettem, hogy az Egyházból, ha különböző tagokból álló test, nem hiányozhat a legfontosabb és legnemesebb tag; megértettem, hogy az Egyháznak van Szíve, és ez a Szív szeretettől lángol. Megértettem, hogy egyedül a szeretet teszi, hogy az Egyház tagjai tevékenykednek, s ha a szeretet kihalna, az Apostolok abbahagynák az evangélium hirdetését, és a vértanúk nem ontanák vérüket. (...) Megértettem, hogy a szeretet magába zárja az összes hivatást; hogy a szeretet minden, s magába foglal minden időt és minden helyet, (...) egyszóval, hogy a szeretet örök.” [303]

827. „Amíg Krisztus »szent, ártatlan, szeplőtelen«, bűnt nem ismert, és csak azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje, addig a bűnösöket is magában foglaló Egyház egyszerre szent és mindig tisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja.” [304] Az Egyház minden tagjának, a fölszentelt szolgákat is beleértve, meg kell vallaniuk, hogy bűnösök.[305] A bűn konkolya az idők végezetéig mindnyájukban növekszik az Evangélium jó búzája között. [306] Az Egyház tehát összegyűjti azokat, akiket megragadott Krisztus üdvössége, de még a megszentelődés útján vannak:

Az Egyház „tehát szent, jóllehet tagjai között vannak bűnösök is; mert nincs más élete, mint a kegyelemé; ha ezzel táplálkoznak, tagjai megszentelődnek, ha eltávolodnak tőle, bűnöket és a lélek szennyét vonják magukra, amik akadályozzák az Egyház szentségének sugárzását. Ezért az Egyház szenved és bűnbánatot tart ezekért az ártalmakért, és hatalma van arra, hogy Krisztus vérével és a Szentlélek ajándékával gyermekeit kiszabadítsa belőlük.” [307]

828. Az Egyház egyes híveket kanonizálva, szentté avatva, azaz ünnepélyesen kinyilvánítva, hogy hősiesen gyakorolták az erényeket és Isten kegyelméhez hűségben éltek, elismeri a szentség benne élő Lelkének hatalmát, és erősíti a hívők reményét azáltal, hogy a szentekben példaképeket és közbenjárót ad nekik.[308] „A legnehezebb körülmények közepette is végig az Egyház történelmén mindig a szent férfiak és nők voltak a megújulás forrásai és kezdeményezői.” [309] „Az Egyház szentsége kétségtelenül apostoli munkásságának és missziós lendületének titokzatos forrása és tévedhetetlen mértéke.” [310]

829. „Míg azonban az Egyház a Boldogságos Szűz személyében már elérkezett a tökéletességre, s ezért ránc és szeplő nélkül való, a Krisztus-hívők még arra törekszenek, hogy legyőzvén a bűnt, növekedjenek az életszentségben; ezért szemüket Máriára emelik”:[311] őbenne az Egyház már egészen szent.

III. Az Egyház katolikus

MIT JELENT A „KATOLIKUS” SZÓ?

830. A „katolikus” szó azt jelenti, „egyetemes”, mind a „teljesség”, mind az „épség” tekintetében. Az Egyház kettős értelemben katolikus:

Katolikus, mert Krisztus van jelen benne. „Ahol Jézus Krisztus van, ott van a katolikus Egyház.” [312] Benne Krisztus testének, mely egyesült a Fővel, teljessége létezik,[313] ami magában foglalja, hogy az Ő szándéka szerint megkapja Tőle „az üdvösség eszközeinek teljességét”: [314] az igaz és teljes hitvallást, a teljes szentségi életet és az apostoli jogfolytonosságban fölszentelt szolgálatot. Ebben az alapvető értelemben az Egyház pünkösd napján katolikus volt,[315] és az marad Krisztus visszajövetelének napjáig.

831. Az Egyház katolikus, mert Krisztus az emberi nem egészéhez küldte:[316]

 „Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen, ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki kezdetben egy emberi természetet alkotott, és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti. (...) Ez az Isten népét ékesítő egyetemesség magának az Úrnak ajándéka, s ennek révén a katolikus Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész emberiséget összes javaival a fő, Krisztus alatt, az ő Lelkének egységében foglalja újra össze.” [317]

MINDEN RÉSZEGYHÁZ „KATOLIKUS”

832. „Krisztusnak ez az Egyháza valóban jelen van a hívek minden törvényes, pásztorához ragaszkodó helyi közösségében, s az újszövetségi Szentírás őket is egyházaknak nevezi. (...) Krisztus evangéliumának hirdetése e helyi egyházakba gyűjti össze a hívőket, és itt ünneplik az Úr vacsorájának misztériumát (...). E közösségekben – jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek – jelen van Krisztus, akinek ereje összefogja az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat.” [318]

833. „Részegyházon, ami elsősorban az egyházmegye (eparchia), a keresztények olyan közösségét értjük, mely a hitben és a szentségekben egységben van az apostoli jogfolytonosságban álló püspökével.” [319] Ezek a részegyházak „az egyetemes Egyház képmásai, s bennük és belőlük áll az egy és egyetlen katolikus Egyház”.[320]

834. A részegyházak a szó teljes értelmében katolikusok azáltal, hogy közösségben vannak egy közülük valóval: a római egyházzal, mely „elöljár a szeretetben”. [321] „Ezzel az Egyházzal ugyanis, különleges elsőbbsége miatt minden egyháznak, azaz a hívőknek mindenütt egyet kell érteniük.” [322] „Mióta a megtestesült Ige leszállott hozzánk, az összes keresztény egyház mindenütt az itt (Rómában) lévő nagy Egyházat tartotta és tartja egyetlen alapjának és talapzatának, mert az Úr ígérete szerint a pokol kapui soha nem vesznek erőt rajta.” [323]

835. „Óvakodnunk kell attól, hogy az Egyház egészét úgy fogjuk föl, mint lényegesen különböző részegyházak összességét (...) vagy többé-kevésbé laza együttesét. Az Úr akarata az, hogy a hivatása és küldetése szerint egyetemes Egyház verjen gyökeret a különböző kultúrákban, társadalmi és emberi rendszerekben; és a világ minden táján különféle formákban és kifejezési módokban jelenjék meg.” [324] A sokféle egyházfegyelmi, szertartásbeli, teológiai és lelkiségi örökség gazdag változatossága, mely a helyi egyházak sajátja, „különösen erős fényben mutatja meg az osztatlan Egyház katolicitását”. [325]

KI TARTOZIK A KATOLIKUS EGYHÁZHOZ?

836. „Isten népének e katolikus egységébe (...) minden ember meg van híva, és különféle módon hozzátartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.” [326]

837. „Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében – a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel - kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza. Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan az Egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így »teste szerint«az Egyház kebelében marad, »szíve szerint«azonban nem.” [327]

838. „Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát.”  [328] „Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos – jóllehet nem tökéletes – közösségben vannak a katolikus Egyházzal.” [329] Az ortodox egyházakkal ez a közösség olyan mély, hogy „csak egy kevés hiányzik ahhoz, hogy eljussanak arra a teljességre, mely lehetővé teszi az Úr Eucharisztiájának közös ünneplését”.[330]

AZ EGYHÁZ ÉS A NEM KERESZTÉNYEK

839. „(...) akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve”: [331]

Az Egyház viszonya a zsidó néphez. Amikor az Egyház, Isten népe az új Szövetségben saját misztériumát vizsgálja, fölfedezi kapcsolatát a zsidó néppel,[332] „melyhez előbb szólt a mi Urunk, Istenünk”.[333] Másként, mint a többi nem keresztény vallásnál, a zsidó hit már válasz Isten kinyilatkoztatására az ó Szövetségben. E zsidó népé „az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övé az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus” (Róm 9,4-5), mert „Isten nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róm 11,29).

840. Egyébként ha a jövőt nézzük, Isten ószövetségi népe és Isten új népe analóg végpontok felé törekszenek: várakoznak a Messiás eljövetelére (vagy visszatérésére). De míg az egyik várakozás a meghalt és föltámadt Úrnak és Isten Fiának elismert Messiás visszatérésére irányul; a másik a Messiás eljövetelének várása az idők végén, akinek vonásai elfátyolozottak; olyan várakozás, amelyet Jézus Krisztus nem ismerésének vagy tagadásának tragédiája kísér.

841. Az Egyház kapcsolatai a muzulmánokkal. „Az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitét tartják, és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket.” [334]

842. Az Egyház kapcsolata a nem keresztény vallásokkal elsősorban az emberi nem közös eredetén és célján alapszik:

 „Az összes nemzet ugyanis egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét, ugyanaz a végső céljuk is, tudniillik Isten, akinek gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed, mígnem a választottak összegyűlnek a szent városban.” [335]

843. Az Egyház a többi vallásokban elismeri, hogy „árnyékban és képekben” ugyan, de Istent keresik. Még nem ismerik Őt, de közel van hozzájuk, hiszen Ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent, és azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Így az Egyház mindent, ami a vallásokban igaz és jó, úgy tekint, „mint előkészületet az evangéliumra, és mint annak ajándékát, (...) aki megvilágosít minden embert, hogy élete legyen”.[336]

844. Az emberek vallásos magatartása azonban korlátokat és tévedéseket is mutat, melyek eltorzítják Isten képét:

 „Az emberek azonban gyakran, mert a Gonosz rászedte őket, belevesztek okoskodásukba és Isten igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtőnek, vagy Isten nélkül élve és meghalva ebben a világban a végső kétségbeesés fenyegeti őket.” [337]

845. Az Atya, hogy minden fiát, akiket a bűn szétszórt és elfordított Tőle, újra összegyűjtse, az egész emberiséget össze akarta hívni Fiának Egyházába. Az Egyház az a hely, ahol az emberiségnek vissza kell nyernie egységét és üdvösségét. Az Egyház a „megbékéltetett világ”.[338] Az Egyház az a hajó, amely „az Úr keresztjének árbocán a Szentlélek szelétől dagadó vitorlákkal jól hajózik ebben a világban”.[339] És az egyházatyák másik kedvelt képe szerint az Egyház előképe Noé bárkája, mely egyedül ment meg a vízözönből.[340]

„AZ EGYHÁZON KÍVÜL NINCS ÜDVÖSSÉG”

846. Hogyan kell érteni ezt az egyházatyák által gyakran ismételt kijelentést? Pozitívan fogalmazva azt jelenti, hogy minden üdvösség Krisztustól, a Főtől jön az Egyház által, ami az ő teste:

 „A Szentírás és a hagyomány alapján a zsinat azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösséghez. Mert egyedül Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, aki az Ő testében, ami az Egyház, jelenik meg számunkra; Ő maga pedig kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát, egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne.” [341]

847. Ez a megállapítás nem vonatkozik azokra, akik saját hibájukon kívül nem ismerik Krisztust és Egyházát:

 „Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.” [342]

848. „Jóllehet tehát Isten azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot, egyedül általa ismert utakon elvezetheti a hitre, mely nélkül lehetetlen neki tetszeni,[343] az Egyháznak mégis kötelessége és egyúttal szent joga, hogy hirdesse az evangéliumot” [344] minden embernek.

A MISSZIÓ – AZ EGYHÁZ KATOLIKUS VOLTÁNAK KÖVETELMÉNYE

849. A missziós parancs. „A nemzetekhez küldte Isten az Egyházat, hogy az üdvösség egyetemes szakramentuma legyen, ezért katolicitásának legbensőbb igényéből és Alapítója parancsát követve minden embernek hirdetni akarja az evangéliumot”:[345] „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19-20)

850. A misszió eredete és célja. Az Úr missziós parancsának végső forrása a Szentháromság örök szeretetében van: „A zarándok Egyház természete szerint missziós, mivel ő maga a Fiú küldetéséből és a Szentlélek küldetéséből ered az Atya Isten terve szerint”.[346] A misszió végső célja nem más, mint az embereket annak a közösségnek részesévé tenni, mely az Atya és a Fiú között szeretetük Lelkében van.[347]

851. A misszió indítéka. Az Egyház mindig Isten emberek iránti szeretetéből merítette missziós buzgóságának kötelezettségét és erejét, mert „Krisztus szeretete sürget minket”  (2Kor 5,14). [348] „Isten ugyanis azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Isten mindenki üdvösségét az igazság megismerése által akarja. Az üdvösség az igazságban van. Akik engedelmeskednek az igazság Lelke indításának, már az üdvösség útján vannak; az Egyháznak azonban, akire rábízatott ez az igazság, elébe kell mennie az ember vágyának, és vinnie kell neki az igazságot. Az Egyháznak, mivel hiszi, hogy az üdvösség terve egyetemes, missziósnak kell lennie.

852. A misszió útjai. „A Szentlélek az egész egyházi misszió főszereplője.” [349] Ő vezeti az Egyházat a missziós utakon. Az Egyház folytatja és a történelemben kibontakoztatja Krisztus küldetését, aki azért küldetett, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek; „Krisztus Lelkének indítására az Egyháznak is ugyanazon az úton kell járnia, amelyen Ő járt, tudniillik a szegénység, az engedelmesség, a szolgálat és a halálig tartó önfeláldozás útján, melyből föltámadása által győztesként tért vissza”.[350] Ily módon „mag a keresztények vére”. [351]

853. Az Egyház azonban zarándokútján azt is tapasztalja, „mekkora a távolság az általa hirdetett üzenet és azoknak emberi gyarlósága között, akikre az evangélium van bízva”.[352] Isten népe csak a „bűnbánat és a megújulás útján”, [353] „a kereszt szűk ösvényén haladva” [354] képes terjeszteni Krisztus országát. [355] „Miként azonban Krisztus a megváltás művét szegénység és üldözés közepette vitte végbe, úgy az Egyháznak ugyanezt az utat kell járnia, hogy az üdvösség gyümölcseit közölje az emberekkel”.[356]

854. Missziója által „az Egyház együtt járja az utat az egész emberiséggel, ugyanazt a földi sorsot tapasztalja, és kovásza vagy lelke az emberi társadalomnak, melynek Krisztusban kell megújulnia és Isten családjává kell átalakulnia”. [357] A missziós buzgóság tehát türelmet igényel. A misszió azzal kezdődik, hogy hirdeti az evangéliumot olyan népeknek és csoportoknak, amelyek még nem hisznek Krisztusban; [358] azzal folytatódik, hogy megszilárdítja a keresztény közösségeket, melyek „Isten világban való jelenlétének jelei”,[359] és helyi egyházakat alapít;[360] az inkulturáció folyamatát éli, hogy az evangéliumot megtestesítse a népek kultúráiban; [361] és nem maradnak számára ismeretlenek a a kudarcok sem. „Ami az emberi csoportokat és a népeket illeti, ezeket csak fokozatosan éri el, hatja át, és így veszi fel őket a katolikus teljességbe.” [362]

855. Az Egyház missziója megkívánja a fáradozást a keresztények egységéért. [363] Ugyanis „a keresztények megosztottsága gátolja az Egyházat, hogy teljesen valóra váltsa a maga katolicitását azokban a fiaiban, akiket neki adott ugyan a keresztség, de nincsenek teljes közösségben vele; sőt magának az Egyháznak is nehezebb így a maga katolicitásának teljességét minden szempontból életszerűen megmutatnia”.[364]

856. A missziós mű tiszteletteljes dialógust foglal magában azokkal, akik még nem fogadták el az evangéliumot.[365] Maguk a hívők is hasznot meríthetnek e dialógusból, amikor megtanulják jobban megismerni mindazt az „igazságot és kegyelmet, ami a pogányoknál Isten titokzatos jelenléteként van jelen”.[366] Amikor a jó hírt azoknak hirdetik, akik még nem ismerik, azért teszik, hogy azt az igazságot és jót, amit Isten az emberek és népek között elhintett, megerősítsék, kiegészítsék és fölemeljék, és hogy ezeket az embereket megtisztítsák a tévedéstől és a rossztól „Isten dicsőségére, a Sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára”.[367]

IV. Az Egyház apostoli

857. Az Egyház apostoli, mert az apostolokra alapszik, mégpedig három értelemben:

  • az „apostolokra”, a Krisztustól kiválasztott és elküldött tanúkra „alapított épület” (Ef 2,20[368] ) volt és marad;[369]
  • a benne lakó Szentlélek segítségével őrzi és adja tovább a tanítását,[370] a jó letéteményt és a józan szavakat, melyeket az apostoloktól hallott;[371]
  • a tanítás, a megszentelés és a kormányzás feladatát az Apostoloktól kezdve Krisztus második eljöveteléig azok segítségével végzi, akik az Apostolok nyomába lépnek lelkipásztori feladatukban: a Püspökök kollégiuma segítségével, „mely mellett ott állnak a papok Péter utódával és az Egyház legfőbb pásztorával egységben”. [372]

 „Mert nyájadat, örök Pásztorunk, magára nem hagyod, hanem szent Apostolaid által mindvégig őrzöd és óvod, hogy azok kormányozzák hívő népedet, akik rendelésedből állnak nyájad élén Fiad helyett mint pásztorok.” [373]

AZ APOSTOLOK KÜLDETÉSE

858. Jézust az Atya küldötte. Szolgálatának kezdetétől fogva „magához hívta azokat, akiket Ő maga akart (...). És megalkotta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket prédikálni” (Mk 3,13-14). Ettől kezdve ők az Ő „küldöttei”  (a görög aposztoloi szó ezt jelenti). Ő bennük hajtja végre saját küldetését: „Miként engem küldött az Atya, én is küldelek titeket”  (Jn 20,21). [374] Szolgálatuk tehát az Ő küldetésének folytatása: „Aki titeket befogad, engem fogad be” - mondja Ő maga a Tizenkettőnek (Mt 10,40).[375]

859. Jézus az Atyától kapott küldetéséhez társítja őket: miként „a Fiú semmit sem tehet önmagától” (Jn 5,19.30), hanem mindent az Atyától kap, aki Őt küldte, úgy azok, akiket Jézus küld, semmit sem tehetnek Nélküle,[376] akitől a missziós parancsot és a teljesítéséhez szükséges hatalmat kapják. Krisztus apostolai tehát tudják, hogy Isten tette őket alkalmassá arra, hogy „az új Szövetség szolgái” (2Kor 3,6), „Isten szolgái” (2Kor 6,4) legyenek, „Krisztus követségében” (2Kor 5,20) járjanak el mint „Krisztus szolgái és Isten misztériumainak gondnokai” (1Kor 4,1).

860. Az apostolok feladatában van egy mozzanat, mely átadhatatlan: tudniillik, hogy az Úr föltámadásának tanúi és az Egyház alapjai. Ugyanakkor feladatuknak van egy maradandó mozzanata is. Krisztus megígérte nekik, hogy velük marad az idők végéig.[377] „Ez az isteni küldetés, melyet Krisztus bízott az apostolokra, a világ végéig fog tartani, mert az evangélium, melyet nekik kell továbbadniuk, minden időkre az Egyház egész életének alapja. Ezért az Apostolok (...) utódok rendeléséről gondoskodtak.” [378]

A PÜSPÖKÖK AZ APOSTOLOK UTÓDAI

861. „Hogy a rájuk bízott küldetés haláluk után is folytatódjék, közvetlen munkatársaikat szinte végrendeletként megbízták azzal, hogy vigyék tovább és szilárdítsák meg a tőlük megkezdett művet; megparancsolván nekik, hogy ügyeljenek az egész nyájra, melyben a Szentlélek állította őket Isten Egyházának pásztorául. Így tehát ilyen férfiakat állítottak, és a továbbiakra nézve úgy rendelkeztek, hogy ha ezek meghalnak, szolgálatukat más kipróbált férfiak kapják meg.” [379]

862. „Miként megmarad az a hivatal, melyet az Úr egyedül Péternek, az első apostolnak adott, s melyet át kellett adnia utódainak, úgy megmarad az Apostolok egyházkormányzati hivatala is, melyet a püspökök szent rendjének kell állandóan gyakorolnia.” Ezért tanítja az Egyház, hogy „a püspökök isteni intézkedés folytán léptek az Apostolok helyébe mint az Egyház pásztorai, akiket ha valaki hallgat, Krisztust hallgatja, aki pedig őket megveti, Krisztust veti meg és azt, aki Krisztust küldte”.[380]

APOSTOLKODÁS

863. Az egész Egyház apostoli, amennyiben Péter és az Apostolok utódain keresztül hit- és életközösségben marad eredetével. Az egész Egyház apostoli, amennyiben az egész világra „küldetik”; az Egyház minden tagja, különböző módokon ugyan, de részesedik ebben a küldetésben. „A keresztény hivatás ugyanis természete szerint hivatás az apostolkodásra is.” „Apostolkodásnak” nevezzük „a titokzatos test minden tevékenységét”, mely arra irányul, „hogy Krisztus országát a földön mindenütt” terjessze.[381]

864. „Mivel az Atyától küldött Krisztus az Egyház egész apostolkodásának forrása és kiindulópontja, nyilvánvaló, hogy az apostolkodásának termékenysége”, mind a fölszentelt szolgáké, mind a világi hívőké, „Krisztussal való eleven kapcsolatuktól függ”.[382] A hivatásoknak, az idő jeleinek, a Szentlélek változatos ajándékainak megfelelően az apostolkodás a legkülönbözőbb formákat ölti. Ám mindig a szeretet, melyet főleg az Eucharisztiából merítünk, „az apostolkodás lelke”. [383]

865. Az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli legmélyebb és végső lényegében, mert benne már létezik és az idők végén be fog teljesedni „a mennyek országa”, „Isten országa”;[384] amely Krisztus személyében eljött, és azok szívében, akik az Ő testének tagjai lettek, titokzatos módon növekszik a teljes eszkatologikus kinyilvánulásáig. Akkor minden ember, akit Ő megváltott, aki „őbenne szent és szeplőtelen lett Isten előtt a szeretetben”, [385] összegyűlik mint Isten egyetlen népe, „a Bárány Menyasszonya”,[386] „az Istentől, a mennyből alászálló szent város, melyet Isten ragyogása tölt be”;[387] „és a város falának tizenkét alapköve van; rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve” (Jel 21,14).

Összefoglalás

866. Az Egyház egy: egy Ura van, egy hitet vall, egy keresztségből születik, egyetlen testet alkot, melyet egy lélek éltet az egyetlen reményben, [388] melynek beteljesedésekor megszűnik minden megosztottság.

867. Az Egyház szent: szerzője a legszentebb Isten; a jegyese Krisztus, aki önmagát adta oda, hogy megszentelje Őt; a szentség lelke élteti. Jóllehet bűnösöket foglal magába, Ő maga a bűnösökből bűntelenné lett. A szentekben ragyog föl szentsége; Máriában az Egyház már teljesen szent.

868. Az Egyház katolikus: a hit teljességét hirdeti; hordozza és kiszolgáltatja az üdvösség eszközeinek teljességét; minden néphez küldetik; minden emberre irányul; átfog minden időt; „természete szerint misszionárius”. [389]

869. Az Egyház apostoli: maradandó alapokra épült, a Bárány tizenkét Apostolára; [390] lerombolhatatlan; [391] tévedhetetlenül megmarad az igazságban; Krisztus kormányozza Péter és a többi Apostol által, akik jelen vannak utódaikban, a Pápában és a Püspökök kollégiumában.

870. „Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk, (...) a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme.” [392]

4. §
A KRISZTUS-HÍVŐK: HIERARCHIA, VILÁGI HÍVŐK, ISTENNEK SZENTELT ÉLET

871. „Krisztus-hívők azok, akik – mivel a keresztségben Krisztus testének tagjaivá lettek – Isten népét alkotják, és minthogy így a maguk módján részesévé váltak Krisztus papi, prófétai és királyi feladatának, állapotuknak megfelelően annak a küldetésnek a gyakorlására kaptak hivatást, melynek a világban való teljesítését Isten az Egyházra bízta.” [393]

872. „Krisztusban való újjászületésük folytán az összes Krisztus-hívő között méltóságuk és cselekvésük tekintetében valódi egyenlőség uralkodik, így mindnyájan együttműködnek Krisztus testének építésére, ki-ki a maga állapotának és feladatának megfelelően.” [394]

873. Maguk a különbségek is, melyeket maga az Úr akart Testének tagjai között, annak egységét és küldetését szolgálják. Mert „az Egyházban a szolgálatok különbözők, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívők pedig – részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének – Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét.” [395] Mind a klerikusok mind a világi hívők között vannak olyanok, „akik az evangéliumi tanácsokra fogadalommal (...) Istennek szentelik magukat, és az Egyház üdvözítő küldetését szolgálják”. [396]

I. Az Egyház hierarchikus fölépítése

MIRE JÓ AZ EGYHÁZI SZOLGÁLAT?

874. Maga Krisztus a szolgálat forrása az Egyházban. A szolgálatot Ő alapította, tekintélyt és küldetést, irányítást és célt adott neki:

 „Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására Egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal fölruházott szolgák ugyanis testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéből valók, (...) eljussanak az üdvösségre.” [397]

875. „Hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak hírnök nélkül? S hogyan hirdessen az, akit nem küldtek?” (Róm 10,14-15). Senki, sem egyén, sem közösség nem hirdetheti önmagának az Evangéliumot: „A hit hallásból ered” (Róm 10,17). Senki sem adhat önmagának fölhatalmazást és küldetést az Evangélium hirdetésére. Az Úr küldötte nem saját tekintélyével, hanem Krisztus tekintélyének erejével beszél; nem mint a közösség egy tagja szól a közösséghez, hanem Krisztus nevében. Senki sem adhatja önmagának a kegyelmet; másnak kell fölkínálnia számára és mástól kell ajándékba kapnia. Ez föltételezi a kegyelem szolgáit, akiket tekintéllyel és alkalmassággal Krisztus ruházott föl. Tőle kapják a Püspökök és a papok a küldetést és a fölhatalmazást (a „szent hatalmat”), hogy Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedjenek, a diakónusok az erőt, hogy Isten népét a liturgia, az igehirdetés és a szeretet `diakoniájában' tudják szolgálni közösségben a Püspökkel és annak presbitériumával. Ezt a szolgálatot, melyben Krisztus küldöttei Isten kegyelméből azt teszik és adják, amit önmaguktól képtelenek tenni és adni, nevezi az Egyház hagyománya „szentségnek”. Az Egyház szolgálatát saját szentséggel adják át.

876. Az egyházi hivatal szentségi természetével belsőleg összefügg szolgálati jellege. A hivatalviselők ugyanis, mivel teljesen Krisztustól függenek, aki a küldetést és a tekintélyt adja, valóban „Krisztus szolgái”, [398] Krisztus mintája szerint, aki értünk szabadon magára öltötte a „szolga alakját” (Fil 2,7). Mivel a szó és a kegyelem, melyeknek szolgái, nem az övék, hanem Krisztusé, akik mások javáért bízta rájuk, szabadon lesznek mindenki rabszolgáivá.[399]

877. Ugyanígy, az egyházi hivatal szentségi természetéhez tartozik kollegiális jellege. Az Úr Jézus már nyilvános működése kezdetén megalkotta a Tizenkettőt mint „az új Izrael csíráit és a szent hierarchia” kiindulópontját. [400] Az együtt kiválasztottak együtt kapták a küldetést is; és testvéri egységük az összes hívő testvéri közösségének szolgálatára lesz; mintegy tükröződése és tanúságtétele lesz az isteni Személyek közösségének. [401] Ezért minden egyes Püspök szolgálatát a Püspöki kollégiumon belül végzi, közösségben Róma püspökével, Szent Péter utódával és a kollégium fejével; a papok szolgálataikat az egyházmegye presbitériumán belül végzik püspökük vezetése alatt.

878. Végül az egyházi szolgálat szentségi természetéhez tartozik, hogy személyes jellege legyen. Jóllehet Krisztus szolgái közösségben cselekszenek, mindig személyes módon járnak el. Mindegyikük személyesen kapja a meghívást – „Te kövess engem” (Jn 21,22)[402] – ,hogy a közös küldetésben személyes tanú legyen, aki személyesen vállal felelősséget az előtt, aki a küldetést adja, az „Ő személyében” és személyekért cselekedvén: „Én téged megkeresztellek téged (...)”; „Én föloldozlak téged bűneidtől (...).”

879. A szentségi szolgálat tehát az Egyházban Krisztus nevében végzett szolgálat. E szolgálatnak személyes jellege és kollegiális formája van. E kollegiális forma valósul meg a püspöki kollégium és annak feje, Péter utóda közötti kötelékekben, valamint a püspök saját részegyházáért viselt lelkipásztori felelőssége és a püspöki kollégium egyetemes Egyházért viselt közös felelőssége közötti kapcsolatban.

A PÜSPÖKI KOLLÉGIUM ÉS FEJE, A RÓMAI PÁPA

880. Amikor Krisztus megalkotta a Tizenkettőt, „kollégiumként, azaz állandó csoportként alkotta meg, és a közülük kiválasztott Pétert állította az élre”. [403] „Amint az Úr rendelkezése alapján Szent Péter és a többi apostol egy apostoli kollégiumot alkot, ugyanígy a római Pápa, Péter utóda és a püspökök, az apostolok utódai kapcsolódnak egymáshoz.” [404]

881. Az Úr egyedül Simonból, akinek a Péter nevet adta, alkotta meg Egyháza szikláját. Neki adta az Egyház kulcsait;[405] őt az egész nyáj pásztorává tette.[406] „Azt az oldó és kötő hivatalt azonban, amit Péter kapott, a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta”. [407] Ez a pásztori hivatal, mely Péteré és a többi apostolé, az Egyház alapjaihoz tartozik. A római Pápa primátusa alatt a püspökök folytatják.

882. A pápa, Róma püspöke és Szent Péter utóda „örök és látható principiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének”.[408] „A római Pápának ugyanis hivatalából fakadóan – mert Krisztus helyettese és az egész Egyház pásztora - teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat.”  [409]

883. „A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van tekintélye, ha a római pápával, Péter utódával mint fejével együtt értjük.” Ezen föltétellel „hordozó alanya az egész Egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak, de ezt a hatalmat csak a római pápa beleegyezésével gyakorolhatja”.[410]

884. „Az egyetemes zsinaton a püspökök testülete ünnepélyes módon gyakorolja az egész Egyházra szóló hatalmat.” [411] „Egyetemes zsinatról csak akkor van szó, ha Péter utóda megerősíti vagy legalább elfogadja.” [412]

885. „Ez a kollégium, amennyiben sokakból áll, Isten népének sokféleségét és egyetemességét, amennyiben pedig egy főhöz tartozik, Krisztus nyájának egységét fejezi ki.” [413]

886. „Az egyes püspökök viszont az egység látható principiumai és az egység alapjai részegyházaiban.” [414] Mint ilyenek „pásztori feladatukat (...) csak Isten népének rájuk bízott része fölött gyakorolják”  [415] a papok és a diakónusok segítségével. Mint a püspöki kollégium tagjai azonban valamennyien részt vesznek az összes egyház gondjában,[416] elsősorban azáltal, hogy „jól kormányozzák saját egyházukat mint az egyetemes Egyház részét”. Így járulnak hozzá „a teljes misztikus test javához, amely egyben a részegyházak teste is”. [417] E gondoskodásnak különösen a szegényekre,[418] a hitükért üldözöttekre, valamint a világszerte tevékenykedő misszionáriusokra kell kiterjednie.

887. A szomszédos és egységes kultúrájú részegyházak egyháztartományokat vagy még nagyobb, patriarkátusnak vagy régiónak nevezett egységeket alkotnak.[419] Ezeknek az egységeknek püspökei szinodusokra vagy tartományi zsinatokra gyűlhetnek össze. „Napjainkban a püspöki konferenciák hasonló módon sokféle és hatékony segítséggel járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzelfogható módon megnyilatkozzék.” [420]

A TANÍTÁS FELADATA

888. A püspököknek munkatársaikkal, a papokkal együtt „első teendője, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdessék”,[421] ahogy az Úr parancsolta.[422] Ők „a hit hírnökei, akik új tanítványokat vezetnek Krisztushoz;”  és az apostoli hit „Krisztus tekintélyével bíró hiteles tanítói”.[423]

889. Krisztus, aki az igazság, hogy az Egyházat az apostolok által átadott hit tisztaságában megőrizze, részesíteni akarta a saját tévedhetetlenségében. Isten népe „a hit természetfölötti érzékével fogyatkozhatatlanul ragaszkodik a hithez” az Egyház élő Tanítóhivatalának vezetésével. [424]

890. A Tanítóhivatal küldetése kapcsolódik annak a Szövetségnek végleges jellegével, melyet Isten Krisztusban népével kötött; Istennek oltalmaznia kell népét az eltévelyedésektől és fogyatkozásoktól, és objektív lehetőségét kell biztosítania arra, hogy az igaz hitet tévedések nélkül tudja vallani. Így a Tanítóhivatal pásztori feladata virrasztani afölött, hogy Isten népe megmaradjon a igazságban, amely megszabadít. E szolgálat betöltésére ajándékozta meg Krisztus a Pásztorokat hit és erkölcs dolgaiban a tévedhetetlenség karizmájával. E karizma gyakorlása több módon történhet:

891. „A római Pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben, hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki (...). Az Egyháznak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfőbb Tanítóhivatalt”, főként egyetemes zsinaton. [425] Amikor az Egyház legfőbb Tanítóhivatala segítségével „a hit tárgyául” valamit „mint Istentől kinyilatkoztatott igazságot” [426] és mint Krisztus tanítását előad, a hívőknek „az ilyen határozatokat hívő engedelmességgel kell fogadniuk”.[427] E tévedhetetlenség „arra a körre terjed ki, ami az isteni kinyilatkoztatás letéteménye”. [428]

892. Az isteni segítséget megkapják az Apostolok utódai is, amikor Péter utódával közösségben tanítanak - s különösen Róma püspöke, az egész Egyház Pásztora –, amikor anélkül, hogy tévedhetetlen döntésre jutnának és „végleges módon”  fejeznék ki magukat, a rendes Tanítóhivatalt gyakorolva olyan tanítást adnak elő, ami hit és erkölcs dolgában a kinyilatkoztatás jobb megértésére vezet. Ehhez a rendes Tanítóhivatalhoz a híveknek „vallásos, odaadó lelkülettel kell ragaszkodniuk”,[429] ami jóllehet különbözik a hit beleegyezésétől, azt mégis megerősíti.

A MEGSZENTELÉS FELADATA

893. A püspök „a legfőbb papság kegyelmének sáfára” [430] is, különösen az Eucharisztiában, melyet ő maga ajánl föl, vagy munkatársai, a papok által gondoskodik fölajánlásáról. Az Eucharisztia ugyanis a részegyház életének központja. A püspök és a papok megszentelik az Egyházat imádságukkal és munkájukkal, az ige és a szentségek szolgálatával. Megszentelik példájukkal, „nem uralkodván a kléruson, hanem mint a nyájnak példaképei” (1Pt 5,3). Így történik meg, hogy „eljutnak a rájuk bízott nyájjal együtt az örök életre”.[431]

A KORMÁNYZÁS FELADATA

894. „A püspökök a rájuk bízott részegyházakat mint Krisztus helyettesei és követei kormányozzák tanácsokkal, buzdítással és példával, de tekintéllyel és szent hatalommal is”,[432] melyet azonban építésre kell használniuk a szolgálat szellemében, ami Mesterük szelleme.[433]

895. „Ez a hatalom, melyet személyesen gyakorolnak Krisztus nevében, saját, rendes és közvetlen hatalmuk, jóllehet gyakorlását végső fokon az Egyház legfőbb tekintélye irányítja.” [434] A püspököket mégsem lehet a Pápa helyetteseinek tekinteni, akinek az egész Egyház fölötti rendes és közvetlen hatalma nem semmisíti meg, ellenkezőleg, megerősíti és védi a püspökökét. Ezt a hatalmat azonban az egész Egyházzal közösségben kell gyakorolniuk, a Pápa vezetése alatt.

896. A pásztori hivatal gyakorlása közben a püspöknek a jó Pásztort kell mintaképnek és „formájának”  tekintenie. Gyöngeségeinek tudatában a püspök „megértő és könyörületes tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt. Alárendeltjeit, akiket mint saját fiait támogat (...), ne vonakodjon meghallgatni (...). A híveknek pedig úgy kell ragaszkodniuk a püspökükhöz, ahogy az Egyház ragaszkodik Jézus Krisztushoz, és Jézus Krisztus az Atyához”:[435]

 „A püspököt valamennyien úgy kövessétek, mint Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot pedig, mint az apostolokat; a diakónusokat úgy tiszteljétek, mint az Isten törvényét. Az Egyházat érintő kérdésben senki ne cselekedjék a püspök nélkül.” [436]

II. A világi Krisztus-hívők

897. „Világi hívőkön itt az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük; tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják, és Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban.” [437]

A VILÁGI HÍVŐK HIVATÁSA

898. „Sajátos hivatásuk alapján a világi hívők dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. (...) Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és a Megváltó dicséretére szolgáljanak.” [438]

899. A világi keresztények kezdeményezésére különösen akkor van szükség, amikor föl kell fedezni, meg kell találni az eszközöket és módokat, melyekkel a társadalmi, politikai, gazdasági adottságokat a keresztény tanítás és élet követelményei szerint lehet alakítani. Ez az elkötelezettség magától értetődően hozzá tartozik az Egyház életéhez:

 „A Krisztus-hívők, pontosabban a világi hívők az Egyház életében az első csatasorban vannak; az Egyház általuk az emberi társadalom éltető elve. Ezért nekik, mégpedig elsősorban nekik egyre inkább tudatában kell lenniük, hogy nem csupán az Egyházhoz tartoznak, hanem ők az Egyház, azaz a Krisztus-hívők közössége a földön a közös fő, nevezetesen a római Pápa és a vele közösségben lévő püspökök vezetése alatt. Ők az Egyház (...)” [439]

900. A világiaknak, mert – mint minden hívő – a keresztség és bérmálás erejében megbízást kaptak Istentől az apostolkodásra, joguk és kötelességük, hogy mind egyénileg, mind társult formákban fáradozzanak azért, hogy a Földön minden ember megismerje és befogadja az üdvösség isteni üzenetét. Ez a kötelezettség fokozottan sürget, amikor az emberek csak általuk hallhatják az Evangéliumot és ismerhetik meg Krisztust. Tevékenységük az egyházi közösségekben annyira szükséges, hogy nélküle a lelkipásztorok apostolkodása többnyire nem lehet teljesen hatékony.[440]

A VILÁGIAK RÉSZESEDÉSE KRISZTUS PAPI HIVATALÁBAN

901. „A világiak mint Krisztusnak adott és a Szentlélektől fölkent keresztények, csodálatosan arra hivatottak és arra nyertek képességet, hogy a Lélek gyümölcsei egyre bőségesebben teremjenek bennük. Mert minden cselekedetük, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, testi-lelki pihenésük, ha a Lélekben történnek, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak (vö. 1Pt 2,5), melyet az Eucharisztia ünneplésében az Úr testének fölajánlásával együtt nagy áhítattal ajánlanak föl az Atyának. Így a világi hívek mint mindenütt szentül cselekvő imádók magát a világot szentelik Istennek.”  [441]

902. Sajátos módon vesznek részt a szülők a megszentelés feladatában azzal, „hogy keresztény szellemben élik a házasságot, és gyermekeik keresztény neveléséről gondoskodnak”.[442]

903. A világiakat, ha rendelkeznek a szükséges tulajdonságokkal, állandó jelleggel lektori és akolitusi szolgálatra lehet bocsátani. [443] „Ahol az Egyház számára szükséges, a szolgálatra rendelt személyek hiányában a világiak is gyakorolhatják ezek bizonyos feladatait, még akkor is, ha nem lektorok vagy akolitusok: gyakorolhatják az ige szolgálatát, vezethetik a liturgikus imádságot, kiszolgáltathatják a keresztséget és áldoztathatnak, a jog előírásainak megfelelően.” [444]

RÉSZESEDÉSÜK KRISZTUS PRÓFÉTAI HIVATALÁBAN

904. „Krisztus nem csupán a hierarchia által tölti be prófétai küldetését, (...) hanem a világi hívek által is, akiket tanúnak állít, és ellát a hit érzékével és a szó kegyelmével”:[445]

 „A tanítás (...), amely elvezet a hitre (...), minden igehirdető, sőt minden egyes hívő feladata lehet.” [446]

905. Prófétai küldetésüket a világi hívők az evangelizáció révén is teljesítik, „tudniillik Krisztust hirdetik az élet tanúságával és a kimondott szóval”. A világi hívőknél „ez az evangelizáció (...) sajátos jelleget és különleges hatékonyságot nyer attól, hogy a világ megszokott körülményei között történik”.[447]

 „Ez az apostolkodás azonban nem merül ki az élet tanúságtételében; az igazi apostol keresi az alkalmakat, hogy szavával is hirdesse Krisztust, mind a nem hívőknek, (...) mind a hívőknek.” [448]

906. Az arra alkalmas és képzett világiak bekapcsolódhatnak a hitoktatásba; [449] a teológiai tudományok oktatásába[450] és a tömegkommunikációs eszközök használatába is.[451]

907. „Tudásuk, szakértelmük és tekintélyük alapján joguk, sőt néha kötelességük, hogy az Egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak a szent pásztorok előtt, és véleményüket a hit, az erkölcs és a pásztorok iránti tisztelet megtartásával, valamint a közjónak és a személyek méltóságának figyelembevételével a többi Krisztus-hívő tudomására hozzák.” [452]

RÉSZESEDÉSÜK KRISZTUS KIRÁLYI HIVATALÁBAN

908. Krisztus halálig tartó engedelmessége által[453] tanítványaival közölte a királyi szabadság ajándékát, hogy „önmegtagadásukkal és szent életükkel legyőzzék magukban a bűn országát”. [454]

 „Mindaz, aki a saját teste fölé kerekedett és megfelelő elevenséggel uralkodván önmagán nem engedi, hogy a test szenvedélyei megzavarják a lelkét, azt, mivel bizonyos királyi hatalommal megfékezi önmagát, méltán mondják királynak, mert uralni tudja magát és független, és nem hagyja, hogy fogolyként bűnbe vonszolják.” [455]

909. „Ezenkívül a világi hívek szervezett formában is próbálják jobbítani a világ intézményeit és bűnre csábító életkörülményeit, hogy ezek az igazságosság követelményei szerint alakuljanak, és az erények gyakorlásának inkább kedvezzenek, mintsem útjába álljanak. Ha így tesznek, erkölcsi értékekkel fogják átitatni a kultúrát és az alkotó emberi munkát.” [456]

910. „A világi hívők hivatást érezhetnek vagy meghívhatók a lelkipásztorok segítésére az egyházi közösségekben. Új színt, új életet vihetnek az egyházközségbe, ahol különböző tisztségeket töltenek be, a nekik adott kegyelem és képességek mértéke szerint.”  [457]

911. Az Egyházban „a kormányzati hatalom gyakorlásában a világi Krisztus-hívők a jog előírásai szerint közreműködhetnek”.[458] Így részt vehetnek részleges zsinatokon,[459] egyházmegyei zsinatokon,[460] a lelkipásztori tanács tagjai lehetnek;[461] besegíthetnek a plébánia lelkipásztori feladatainak megoldásába;[462] közreműködhetnek a gazdasági tanácsokban,[463] és tagjai lehetnek egyházi bíróságoknak.[464]

912. A Krisztus-hívők „tanuljanak meg gondosan különbséget tenni az őket egyháztagként megillető jogok és kötelességek és azon jogok és kötelességek között, melyek állampolgárként illetik meg őket. Törekedjenek arra, hogy e jogok és kötelességek harmonikus egészet alkossanak, nem feledve, hogy minden evilági dologban is a keresztény lelkiismeretnek kell vezetnie őket, mert semmiféle emberi tevékenység, még az evilági dolgokban sem, vonható ki Isten fennhatósága alól.” [465]

913. „Így minden világi hívő a neki juttatott adományokból eredően egyszerre tanúja és eleven eszköze az Egyház küldetésének »Krisztus ajándékozásának mértéke szerint«(Ef 4,7)”.[466]

III. Az Istennek szentelt élet

914. „Az az állapot tehát, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmán alapszik, nem tartozik ugyan az Egyház hierarchikus szerkezetéhez, életének és szentségének azonban elvitathatatlan része.”  [467]

EVANGÉLIUMI TANÁCSOK, ISTENNEK SZENTELT ÉLET

915. Az evangéliumi tanácsokat az Egyház a maguk sokféleségében Krisztus minden tanítványának ajánlja. A tökéletes szeretet, melyre minden hívő meghívást kapott, azok számára, akik szabadon elfogadják az Istennek szentelt élet hivatását, magával hozza az Isten országáért vállalt cölibátus, valamint a szegény és engedelmes élet kötelezettségét. E tanácsok fogadalommal való vállalása egy az Egyház által elismert, állandó életállapotban az Istennek „szentelt élet” jellemző vonása.[468]

916. Az Istennek szentelt élet állapota az egyik a „mélyebben” Istennek szentelt életformák közül, mely a keresztségben gyökerezik és teljesen átadja magát Istennek. [469] Az Istennek szentelt életben a Krisztus-hívők a Szentlélek indítására vállalják, hogy Krisztust szorosabban követik, önmagukat odaadják a mindenekfölött szeretett Istennek, és törekednek a szeretet tökéletességére Isten országa szolgálatában. Mindezzel jelzik és hirdetik az Egyházban az eljövendő világ dicsőségét. [470]

NAGY TÖRZS SOK ÁGGAL

917. „Így történt, hogy az istenadta magból az Úr szántóföldjén csodálatosan és sokfelé ágazó fán a magányos és közösségi élet különféle formái és különböző Családok (...) (nőttek), melyek mind tagjaik tökéletesedését, mind Krisztus egész testének javát bőségesen gyarapítják.” [471]

918. „Az Egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust, s a maguk módján Istennek szentelt életet éltek; közülük sokan a Szentlélek indítására magányos remeteségbe vonultak, vagy szerzetescsaládokat alapítottak, melyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen elfogadott és jóváhagyott.” [472]

919. A megyéspüspököknek ügyelniük kell arra, hogy fölismerjék az Istennek szentelt élet új adományait, melyeket a Szentlélek az Egyházra bíz. Az Istennek szentelt élet új formáinak jóváhagyása azonban az Apostoli Szentszéknek van fönntartva.[473]

A REMETE ÉLET

920. A remeték, még ha nem is mindig tesznek nyilvános fogadalmat a három evangéliumi tanácsra, „a világtól szigorúbban elkülönülve a magány csöndje, az állandó imádság és a vezeklés által Isten dicséretére és a világ üdvösségére áldozzák életüket”. [474]

921. A remeték mindenkinek megmutatják az Egyház misztériumának mélyebb lényegét, mely a bensőséges, személyes kapcsolat Krisztussal. A remete emberi szemek elől elrejtett élete néma prédikálása Annak, akinek odaadta az életét, mert számára Ő minden. Sajátos hivatás ez, mely arra szól, hogy a pusztában, a lelki harcok közepette találja meg a Megfeszített dicsőségét.

AZ ISTENNEK SZENTELT SZÜZEK ÉS ÖZVEGYEK

922. Az apostoli időktől kezdve voltak keresztény szüzek[475] és özvegyek,[476] akiket az Úr arra hívott, hogy megosztottság nélkül ragaszkodjanak hozzá a szív, a test és a lélek nagyobb szabadságában, s ők az Egyház jóváhagyásával úgy döntöttek, hogy szüzességben vagy az örök tisztaság állapotában élnek „a mennyek országáért” (Mt 19,12).

923. A szüzeket, „amikor szent ígéretet tesznek arra, hogy Krisztust szorosabban fogják követni, a megyéspüspök a jóváhagyott liturgikus szertartás szerint Istennek szenteli, Krisztussal, Isten Fiával misztikusan eljegyzi és az Egyház szolgálatára avatja”.[477] Ezen ünnepélyes szertartás (Consecratio virginum) által „a szűz (...) Istennek szentelt személlyé, az Egyház Krisztus iránti szeretetének jelévé, az égi Menyasszony és az eljövendő élet eszkatologikus képévé válik”.[478]

924. Az Istennek szentelt élet egyéb formáihoz kapcsolódva[479] a szüzek rendje a világban élő nőt (vagy apácát) karizmája szerint imádságra, bűnbánatra, a testvérek szolgálatára és apostoli munkára kötelezi.[480] Az Istennek szentelt szüzek közösséget alkothatnak annak érdekében, hogy fogadalmukat hűségesebben megtartsák.[481]

A SZERZETESI ÉLET

925. A szerzetesi élet a kereszténység első századaiban Keleten alakult ki. [482] Az Egyház által kánonilag megalapított intézmények keretében élik.[483] Az Istennek szentelt élet egyéb formáitól a liturgikus beállítottság, az evangéliumi tanácsokra tett nyilvános fogadalom, testvéri élet a közösségben, végül a Krisztus és az Egyház egységét hirdető tanúságtétel különbözteti meg. [484]

926. A szerzetesi élet az Egyház misztériumából származik. Ajándék ez, melyet az Egyház Urától kap, és az Istentől meghívott hívőnek ajánlja állandó életállapotként az evangéliumi tanácsokra tett fogadalomban. Az Egyház így egyszerre tudja kinyilvánítani Krisztust és megismerni önmagát mint az Üdvözítő Menyasszonyát. A szerzetesi élet arra hivatott, hogy különböző formákban jelezze Isten szeretetét korunk nyelvén.

927. Az összes szerzetesnek – akár exempt, akár nem[485] – megvan a helye a megyéspüspök munkatársai között annak lelkipásztori feladatában. [486] Az Egyház missziós megtelepedése és terjedése az evangelizáció kezdetétől fogva igényli a szerzetesi élet minden formájának jelenlétét. [487] „A történelem tanúsítja a szerzetescsaládok nagy érdemét a hitterjesztésben és az új egyházak alapításában: nem csupán a régi monasztikus intézményekét és a középkori rendekét, hanem korunk kongregációiét is.” [488]

A VILÁGI INTÉZMÉNYEK

928. „A világi intézmény az Istennek szentelt élet olyan intézménye, amelyben a világban élő Krisztus-hívők a szeretet tökéletességére törekszenek, és a világ megszentelését főként belülről igyekeznek szolgálni.” [489]

929. Ezen intézmények tagjai „a teljesen és tökéletesen a megszentelésre adott élettel” [490] „a világban és a világból részt vesznek az Egyház evangelizációs feladatában”, [491] ahol jelenlétük kovászként hat.[492] Keresztény életük tanúságtétele az anyagi dolgoknak Isten szerinti rendezésére és a világnak az evangélium erejével való átformálására irányul. Szent kötelékekkel vállalják az evangéliumi tanácsokat, és őrzik egymás között a közösséget és testvériséget világi életmódjuknak megfelelően.[493]

AZ APOSTOLI ÉLET TÁRSASÁGAI

930. Az Istennek szentelt élet különböző formáihoz „kapcsolódnak az apostoli élet társaságai. Tagjaik szerzetesi fogadalmak nélkül követik a társaság sajátos apostoli célját, testvéri közösségben élnek saját életmódjuk szerint, és a szabályzat megtartása révén a szeretet tökéletességére törekszenek. Ezek között a társaságok között vannak olyanok is, amelyeknek tagjai a szabályzatban meghatározott valamilyen kötelékkel vállalják az evangéliumi tanácsokat.” [494]

ISTENNEK SZENTELTSÉG ÉS KÜLDETÉS: HIRDETNI AZ ELJÖVENDŐ KIRÁLYT

931. A mindenekfölött szeretett Istennek átadva magát az, akit a keresztség már Istennek szentelt, így bensőségesebben adatik át az isteni szolgálatra és az Egyház javára. Az Istennek szentelt állapot által az Egyház kinyilvánítja Krisztust, és megmutatja, hogy a Szentlélek milyen csodálatos módon működik benne. Akik fogadalmat tesznek az evangéliumi tanácsokra, azoknak elsődleges küldetése, hogy Istennek szenteltségüket megfelelően éljék. „Mivel azonban magával az Istennek szenteltséggel az Egyház szolgálatára ajánlják föl magukat, kötelesek az intézményüknek megfelelő módon különösen is bekapcsolódni a missziós munkába.” [495]

932. Az Egyházban, amely mintegy szentsége, azaz jele és eszköze Isten életének, a szerzetesi élet úgy jelenik meg, mint a Megváltás misztériumának különleges jele. Krisztust „szorosabban” követni, az ő önkiüresítését „világosabban”  kifejezni azt jelenti, hogy az Istennek szentelt személy Krisztus szívében „mélyebben” van jelen kortársai számára. Azok, akik ezen a „keskenyebb” úton járnak, példájukkal ösztönzik testvéreiket, és „világos és erős tanúságot tesznek arról, hogy a világ nem alakulhat át és nem ajánlható föl Istennek a nyolc boldogság szelleme nélkül”. [496]

933. Legyen ez a tanúságtétel nyilvános (mint a szerzetesi állapotban), magán vagy egészen elrejtett, Krisztus eljövetele minden Istennek szentelt személy számára az élet forrása és célja:

 „Mivel Isten népének itt nincs maradandó hazája, (...) (ez az állapot) kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már evilágon is meglévő javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életről, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendő föltámadást és a mennyország dicsőségét.” [497]

Összefoglalás

934. „Az Egyházban a Krisztus-hívők között isteni rendelés folytán vannak szent szolgálatot teljesítő személyek, akiket a jogban klerikusoknak is nevezünk; a többieket pedig világiaknak is hívjuk.” E két csoport mindegyikében vannak olyan Krisztus-hívők, akik az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal Istennek szentelik magukat és az Egyház küldetésének javára vannak.[498]

935. Krisztus a hit hirdetésére és Országának megszilárdítására küldi Apostolait és azok utódait. Saját küldetésének részesévé teszi őket. Tőle kapják a hatalmat arra, hogy az Ő személyében cselekedjenek.

936. Az Úr Péterből alkotta meg Egyháza látható alakját. Átadta neki az Egyház kulcsait. A római Egyház püspöke, Péter utóda „a Püspökök kollégiumának feje, Krisztus helytartója és itt a földön az egyetemes Egyház pásztora”.[499]

937. A római Pápa „isteni rendelkezés alapján legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes hatalommal bír a lelkek gondozásában.[500]

938. A Püspökök, akiket a Szentlélek állít, az Apostolok utódai. „Egyenként látható elvei és alapjai az egységnek saját részegyházaikban.” [501]

939. A Püspökök feladata – a papok és diakónusok munkatársi segítségével – a hit hiteles hirdetése, az istentisztelet, főként az Eucharisztia bemutatása és egyházuk igaz pásztorként való kormányzása. Feladatukhoz tartozik az is, hogy a római Pápa alatt az összes egyház gondját viseljék.

940. Mivel a világiak állapotára az jellemző, hogy „a világban és világi tevékenységek közepette élnek, Isten arra hívja őket, hogy buzgó keresztény lelkülettel kovászként végezzék a világban apostolkodásukat.” [502]

941. A világi hívők részesednek Krisztus papságában: egyre inkább egyesülve Ővele, a keresztség és a bérmálás kegyelmét az élet mindenfajta – személyes, családi, társadalmi és egyházi – helyzetében kibontakoztatják, és teljesítik a minden megkereszteltet életszentségre szólító meghívást.

942. A világi hívők prófétai küldetésüknél fogva „arra is hivatottak, hogy az emberi élet minden helyzetében Krisztus tanúi legyenek”. [503]

943. A világi hívők királyi küldetésüknél fogva önmegtagadásuk és életszentségük által meg tudják szüntetni a bűn uralmát önmagukban és a világban. [504]

944. Az Istennek szentelt élet sajátos jellemzője a szegénység, tisztaság és engedelmesség evangéliumi tanácsaira tett nyilvános fogadalom az Egyház által elismert állandó életállapotban.

945. A mindenekfölött szeretett Istennek átadva magát az, akit a keresztség már Istennek szentelt, így bensőségesebben adatik át az isteni szolgálatra és az Egyház javára.

5. §
A SZENTEK KÖZÖSSÉGE 

946. Az apostoli hitvallás, miután megvallotta „a szent, katolikus Egyházat”, hozzáteszi „a szentek közösségét”. Ez a hitcikkely bizonyos módon kifejti az előzőt: „Mi más az Egyház, mint az összes szentek gyülekezete?” [505] A szenteknek ez a közössége az Egyház.

947. „Mivel az összes hívő egyetlen testet alkot, az egyik javában részesülnek a többiek is. (...) Így többek között hinnünk kell (...) , hogy az Egyházban létezik a javak közlése (...). A legfőbb tag Krisztus, mert Ő a Fő. (...) Krisztus javaiban tehát minden tag részesedik; és ez a közlés történik az Egyház szentségei által.” [506] „A Lélek egysége ugyanis, aki az Egyházat vezeti, teszi azt, hogy amiben az Egyház részesül, az mindenki közös kincse.” [507]

948. A „szentek közössége” kifejezésnek tehát két jelentése van: „közösség a szent dolgokban (sancta)” és „közösség a szent személyek között (sancti)”.

Sancta sanctis! `Szentség a szenteknek!' – mondja a legtöbb keleti liturgiában a celebráns, mikor fölemeli a szent adományokat az áldoztatás előtt. A Krisztus-hívők (sancti) Krisztus Testével és Vérével (sancta) táplálkoznak, hogy növekedjenek a Szentlélek közösségében (koinónia) és azt közöljék a világgal.

I. A lelki javak közössége

949. Az első jeruzsálemi közösségben a tanítványok „(...) állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban”  (ApCsel 2,42).
Közösség a hitben. A hívők hite az Egyház apostoloktól kapott hite, az élet kincse, mely gazdagodik, ha továbbadják.

950. A szentségek közössége. „Az összes szentségek gyümölcsei minden hívőhöz tartoznak; e szentségekkel mint szent kötelékekkel Krisztushoz kapcsolódnak és kötődnek, leginkább a keresztséggel, mellyel mint egy ajtón át belépnek az Egyházba. A »szentek közösségén«a szentségek közösségét kell értenünk (...). E név (közösség) minden szentségre érvényes, mert Istennel kötnek minket össze (...); leginkább mégis az Eucharisztiát illeti meg, amely létrehozza ezt a közösséget.” [508]

951. A karizmák közössége. Az Egyház közösségében a Szentlélek „sajátos kegyelmeket is szétoszt minden rendű és rangú hívőnek” az Egyház építésére. [509] „A Lélek ajándékait pedig ki-ki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7).

952. „Mindenük közös volt” (ApCsel 4,32): „Egy igazi keresztény semmit nem birtokol úgy, hogy ne tekintené közjónak is. Ezért a keresztényeknek mindig készen kell lenniük arra, hogy enyhítsék a rászorulók nyomorúságát”. [510] A keresztény az Úr javainak intézője.[511]

953. A szeretet közössége: a szentek közösségében „egyikünk sem él, s egyikünk sem hal meg önmagának”  (Róm 14,7). „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, vele örvend valamennyi. Ti Krisztus teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,26-27). „A szeretet nem keresi a magáét” (1Kor 13,5).[512] A legkisebb, szeretetből végzett cselekedetünk is mindenki javára szolgál. Ez történik a minden élő és elhunyt emberrel való szolidaritásban, ami a szentek közösségére alapszik. Minden bűn árt ennek a közösségnek.

II. Közösség a mennyei és a földi Egyház között

954. Az Egyház három állapota. „Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok, és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden, addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és »tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van«”:[513]

 „Más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek. Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne.” [514]

955. „Az úton levők egysége tehát a Krisztus békéjében elhunyt testvérekkel a legkevésbé sem szakad meg, sőt az Egyház mindig vallott hite szerint a lelki javak kölcsönös közlésétől erősödik.”  [515]

956. A szentek közbenjárása. „Abból következően ugyanis, hogy az égiek bensőségesebben egyesülnek Krisztussal, az Egyház egészét megszilárdítják a szentségben (...). Szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál, bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítője által. (...) Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk”: [516]

 „Ne sírjatok, hasznosabb leszek számotokra ott, ahová megyek, mint itt, ahol voltam.” [517]
 „Mennyországomat azzal akarom tölteni, hogy jót teszek a földön.” [518]

957. Közösség a szentekkel. „Az égiek emlékét azonban nemcsak a jó példájuk miatt tiszteljük, hanem még inkább azért, hogy megerősödjék az egész Egyház egysége a Lélekben a testvéri szeretet gyakorlása által. Mert miként az útonlevők keresztény közössége közelebb visz bennünket Krisztushoz, úgy a szentekkel való közösség ahhoz a Krisztushoz kapcsol, akiből mint forrásból és főből minden kegyelem és Isten népének élete árad.” [519]

 „Őt (Krisztust) ugyanis mint Isten Fiát imádjuk; a vértanúkat pedig, mint az Úr tanítványait és követőit, méltán szeretjük Királyuk és Mesterük iránti páratlan odaadásuk miatt; bárcsak sorstársaik és tanítványtársaik lehetnénk!”  [520]

958. Közösség a megholtakkal. „Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve, a zarándok Egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét, és mivel »szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől«(2Mak 12,46), közbenjáró imákat is ajánlott föl értük.” [521] A megholtakért végzett imádságunk nemcsak őket segítheti, hanem értünk végzett közbenjárásukat is hatékonnyá teheti.

959. Isten egy családjában. „Valamennyien, akik Isten gyermekei vagyunk és Krisztusban egy családot alkotunk, miközben a kölcsönös szeretetben és a Szentháromság egy dicséretében megosztjuk javainkat egymás között, válaszolunk az Egyház lényegi hivatására.”  [522]

Összefoglalás

960. Az Egyház a „szentek közössége”: e kifejezés elsősorban „a szent dolgokat” (sancta) jelöli, főként az Eucharisztiát, mely által „megjelenik és megvalósul a hívők egysége, akik Krisztusban egy testet alkotnak”. [523]

961. A kifejezés a „szent személyek”  (sancti) közösségét is jelenti Krisztusban, aki „mindenkiért meghalt”; úgyhogy amit bárki Krisztusban vagy Krisztusért tesz vagy szenved, az mindenki számára gyümölcsöt hoz.

962. „Hisszük az összes Krisztus-hívő közösségét, tudniillik azokét, akik a földön zarándokolnak, akik az életből kilépve tisztulnak és akik élvezik a mennyei boldogságot, és valamennyien egy Egyházat alkotnak; hasonlóképpen hisszük, hogy e közösségben velünk van Isten és az Ő szentjeinek irgalmas szeretete, akik könyörgéseinkhez mindig odahajtják fülüket.”  [524]

6. §
MÁRIA – KRISZTUS ANYJA, AZ EGYHÁZ ANYJA

963. Már volt szó Szűz Mária szerepéről Krisztus és a Szentlélek misztériumában. Itt a helye annak, hogy az Egyház misztériumában szemléljük őt. „A Szűzanyát ugyanis (...) mint Isten és a Megváltó igazi Anyját ismerjük el és tiszteljük (...), sőt Krisztus tagjainak is anyja, (...) mert szeretetével közreműködött, hogy hívők szülessenek az Egyházban, akik tagjai ama Főnek.” [525] „Mária (...), Krisztus Anyja, az Egyháznak is Anyja.” [526]

I. Mária anyasága az Egyház szempontjából

TELJESEN EGYESÜLVE FIÁVAL...

964. Mária Egyházzal kapcsolatos feladata nem választható el Krisztussal való egységétől, közvetlenül belőle fakad. „Az anyának ez a mély kapcsolata Fiával az üdvözítés művében megmutatkozik Krisztus szűzi fogantatásától egészen a haláláig.” [527] Különösen nyilvánvaló szenvedésének órájában:

 „A Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta. Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt, meggyötört szíve eggyé forrt a szenvedésben Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány föláldozásába; végül maga Jézus Krisztus a kereszten haldokolva anyául adta őt a tanítványnak e szavakkal: »Asszony, íme a te fiad!«” (vö. Jn 19,26-27) [528]

965. Mária Fia mennybemenetele után „imádságaival ott állt az Egyház kezdeteinél”.[529] Az Apostolokkal és az asszonyokkal együtt ott látjuk „Máriát is, amint imádkozva esdekel a Szentlélek ajándékáért, aki az angyali üdvözletkor őt már beárnyékolta”. [530]

...MENNYBEVITELÉBEN IS...

966. „Végül a szeplőtelen Szüzet – az áteredő bűnnek minden szennyétől épségben megőrzötten – földi életének végén testestül-lelkestül fölvette Isten a mennyei dicsőségbe. Fölmagasztalta, a mindenség királynéjává tette őt az Úr, hogy tökéletesebben hasonuljon Fiához, az uralkodók Urához, a bűn és a halál legyőzőjéhez.”  [531] A Szent Szűz mennybevitele különleges részesedés Fia föltámadásában, és elővételezése a többi keresztény föltámadásának:

 „Szülésedben megőrizted a szüzességet, elszenderülésedben nem hagytad el a világot, ó Istenszülő: visszatértél az Élet forrásához, te, aki fogantad az élő Istent, aki imáid által megszabadítod lelkünket a haláltól.” [532]

... Ő A MI ANYÁNK A KEGYELEM RENDJÉBEN

967. Szűz Mária, mert az Atya akaratához, Fia megváltó művéhez és a Szentlélek minden indításához teljesen hozzásimult, az Egyház számára a hit és a szeretet példaképe. Ezért ő „az Egyház kiemelkedő és páratlan tagja”,[533] „példaszerű megvalósulása” és az Egyház „előképe” is.[534]

968. Szerepe az Egyházzal és az egész emberiséggel kapcsolatban még ennél is több. „Engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével – egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánk.” [535]

969. „Máriának ez az anyasága a kegyelem rendjében szüntelenül megmarad az angyali üdvözletkor hittel adott beleegyezésétől kezdve – melyben a kereszt alatt is vonakodás nélkül kitartott – egészen az összes választott örök beteljesedéséig. Mert ezt az üdvösséges feladatot a mennybevételekor sem tette le, hanem szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékait. (...) Ezért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítőnek, Oltalmazónak, Közvetítőnek.”  [536]

970. „Mária anyai feladata semmiképp sem homályosítja el, nem is csökkenti Krisztusnak ezt az egyetlen közvetítő szerepét, hanem éppen erejét mutatja meg. A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre (...) Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ és minden hatékonyságát belőle meríti”.[537] „Nincs ugyanis teremtmény, akit a megtestesült Igével és Megváltóval egy sorba lehetne állítani; hanem miként Krisztus papságában másképpen részesednek a fölszentelt szolgák, mint a hívő nép, s miként Isten egyetlen jósága valóban sokféleképpen árad szét a teremtményekben, úgy a Megváltó egyedülálló közvetítése sem zárja ki, hanem életre hívja a teremtményekben az egy forrásból merítő változatos részvételt.”  [538]

II. A Szent Szűz tisztelete

971. „Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék” (Lk 1,48). „Az Egyház Mária-tisztelete a keresztény kultusz természetéhez tartozik.” [539] A Szent Szüzet „méltán tiszteli az Egyház különleges tisztelettel. Már a legősibb koroktól fogva »Istenszülő«néven tisztelik, és a hívők minden veszedelmükben és ínségükben az ő oltalma alá futnak könyörgésükkel (...). Ez a tisztelet (...) teljesen egyedülálló ugyan, mégis lényege szerint más, mint az imádás, mellyel a megtestesült Igét, valamint az Atyát és a Szentlelket imádjuk, s melyre a Mária-tisztelet nagyon is ráhangol;” [540] ez a tisztelet fejeződik ki az Isten Anyjának szentelt liturgikus ünnepekben[541] és a Mária-imádságokban, mint például a szentolvasóban, mely „az egész evangélium breviáriuma”. [542]

III. Mária – az Egyház eszkatologikus képe

972. Az Egyházról, eredetéről, küldetéséről és rendeltetéséről mondottakat nem fejezhetnénk be jobban, mint hogy tekintetünket Szűz Máriára irányítjuk, hogy benne szemléljük, mi az Egyház a maga misztériumában a „hit zarándokútján”, és mi lesz az eljövendő hazában, útjának végén, ahol „a szent és oszthatatlan Szentháromság dicsőségében” és „minden szentek közösségében”  [543] várja az, akit az Egyház mint Urának Anyját és tulajdon Anyját tisztel.

 „Amint Jézus Anyja a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja, a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára.”  [544]

Összefoglalás

973. Mária, aki az angyali üdvözletkor kimondta a „legyen”-t és így beleegyezését adta a megtestesülés misztériumához, már akkor együttműködik az egész művel, melyet Fiának kell végrehajtania. Mária Anya mindenütt, ahol az Ő Fia Üdvözítő és Feje a misztikus testnek.

974. A Boldogságos Szűz Mária földi pályafutását befejezve testével-lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe, ahol már részese Fia föltámadásának, elővételezvén az Ő teste minden tagjának föltámadását.

975. „Hisszük, hogy a szentséges Istenanya, az új Éva, az Egyház Anyja a mennyből Krisztus tagjait anyai gondoskodással veszi körül.” [545]

10. Cikkely
„HISZEM A BŰNÖK BOCSÁNATÁT” 

976. Az Apostoli hitvallás a bűnök bocsánatának hitét összekapcsolja a Szentlélekbe vetett hittel, de az Egyházba és a szentek közösségébe vetett hittel is. Amikor a föltámadott Krisztus átadta a Szentlelket Apostolainak, átadta nekik saját isteni bűnbocsátó hatalmát: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,22-23)

(A Katekizmus második része tárgyalja majd kifejezetten a bűnök bocsánatát a keresztség, a bűnbocsánat szentsége és a többi szentségek, főleg az Eucharisztia által. Ezért most elég csak néhány alapvető elemet megemlítenünk.)

I. Egyetlen keresztség a bűnök bocsánatára

977. A mi Urunk a bűnök bocsánatát összekapcsolta a hittel és a keresztséggel: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül” (Mk 16,15-16). A keresztség a bűnök megbocsátásának első és fő szentsége, mert egyesít Krisztussal, aki meghalt bűneinkért és föltámadt megigazulásunkra, [546] hogy „mi is új életet éljünk” (Róm 6,4).

978. „Amikor először teszünk hitvallást és megfürdetnek a szent keresztségben, olyan gazdagon kapjuk a bűnbocsánatot, hogy semmiféle bűn – legyen az az áteredő bűn vagy személyes rossz tettünk és mulasztásunk – és semmiféle büntetés nem marad vissza utána. A keresztség kegyelme azonban nem szabadít meg senkit a természet gyöngeségétől; ellenkezőleg, (...) küzdenünk kell a rendetlen kívánság ellen, mely bennünket szüntelenül a rossz felé próbál terelni.” [547]

979. De ki volna elég bátor és éber ahhoz, hogy e rosszra való hajlam elleni küzdelemben el tudná kerülni a bűn minden sebesülését? „Mivel tehát szükséges volt, hogy az Egyházban jelen legyen a bűnök megbocsátásának hatalma más módon is, mint a keresztség szentsége, Krisztus rábízta a mennyek országának kulcsait, melyekkel minden bűnösnek, még ha élete utolsó napjáig is vétkezett volna, meg lehet bocsátani a vétkeit.” [548]

980. A bűnbánat szentsége által engesztelődhet ki a megkeresztelt ember Istennel és az Egyházzal.

 „Joggal nevezték az atyák a bűnbánat szentségét »fáradságos keresztségnek«.[549] Ez a szentség azoknak, akik a keresztség után bűnbe estek, éppen úgy szükséges, mint a keresztség azok számára, akik még nem születtek újjá.” [550]

II. A kulcsok hatalma

981. Krisztus föltámadása után elküldte Apostolait, hogy hirdessék „az Ő nevében a bűnbánatot a bűnök bocsánatára minden népnek” (Lk 24,47). Az Apostolok és utódaik a „kiengesztelődés [e] szolgálatát” (2Kor 5,18) végzik nemcsak azáltal, hogy hirdetik az embereknek Istentől a bűnök bocsánatát, amelyet Krisztus érdemelt ki számunkra, és hívják őket a megtérésre és a hitre, hanem közlik is velük a bűnök bocsánatát a keresztség által, és a Krisztustól kapott kulcsok hatalmának erejével megbékéltetik őket Istennel és az Egyházzal:

Az Egyház „megkapja a mennyek országa kulcsait, hogy benne Krisztus vére által és a Szentlélek közreműködésével megtörténjék a bűnök bocsánata. Ebben az Egyházban újjáéled a lélek, mely a bűnök miatt halott volt, hogy együtt éljen Krisztussal, kinek kegyelme üdvözített minket.” [551]

982. Nincs bűn, bármilyen súlyos legyen is, amit a szent Egyház nem bocsáthatna meg. „Nincs senki, bármilyen gonosz vagy bűnös legyen is, aki nem remélhetné biztonsággal a bűnbocsánatot, ha tévelygéseit őszintén bánja.” [552] Krisztus, aki minden emberért meghalt, azt akarja, hogy Egyházában a bűnbocsánat kapui mindig nyitva legyenek azok előtt, akik visszatérnek a bűnből.[553]

983. A katekézisnek arra kell törekednie, hogy a hívőkben fölébressze és táplálja annak a fölbecsülhetetlen ajándéknak a hitét, amit a föltámadott Krisztus adott Egyházának: a megbízatást és a hatalmat, mely által az Apostolok és utódaik szolgálata az, hogy valóban megbocsássák a bűnöket:

 „Az Úr azt akarja, hogy tanítványai a legtöbbre legyenek képesek, azt akarja, hogy kicsinyke szolgái által az Ő nevében megtörténjenek azok, amiket Ő művelt a földön járva.” [554]
 „És hatalmat kaptak [a papok], amit Isten sem az angyaloknak, sem a főangyaloknak nem adott. (...) Mindazt, amit itt lenn a papok tesznek, Isten ott fönn szentesíti.” [555]
A bűnök megbocsátása „ha az Egyházban nem volna, nem volna remény: ha a bűnök megbocsátása az Egyházban nem volna, nem volna az örök szabadulásnak és életnek semmi reménye. Adjunk hálát Istennek, aki Egyházának ezt az ajándékot adta.” [556]

Összefoglalás

984. A hitvallás a „bűnök bocsánatát”  összeköti a Szentlélekbe vetett hit megvallásával. A föltámadott Krisztus ugyanis a bűnbocsátás hatalmát akkor adta át Apostolainak, amikor a Szentlelket ajándékozta nekik.

985. A keresztség a bűnök megbocsátására az első és a fő szentség: ez köt össze minket a meghalt és föltámadott Krisztussal, és ajándékozza nekünk a Szentlelket.

986. Krisztus akaratából az Egyház birtokolja a megkereszteltek bűnei megbocsátásának hatalmát, melyet szokás szerint a püspökök és a papok gyakorolnak a bűnbánat szentségében.

987. „Mind a papok, mind a bűnök megbocsátására szolgáló szentségek eszközök (...), melyekkel az Úr Krisztus, az üdvösség szerzője és osztogatója a bűnök megbocsátását és a megigazulást létrehozza bennünk.” [557]

11. Cikkely
„HISZEM A TEST FÖLTÁMADÁSÁT” 

988. A keresztény Credo – hitünk megvallása Istenben az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, valamint az Ő teremtő, üdvözítő és megszentelő tevékenységében – a tetőpontjára ér, amikor meghirdeti a halottak föltámadását az idők végén és az örök életet.

989. Erősen hisszük és ezért reméljük: amint Krisztus valóban föltámadt a holtak közül és örökké él, úgy haláluk után az igazak is örökké élni fognak a föltámadt Krisztussal, és Ő föltámasztja őket az utolsó napon. [558] Föltámadásunk, miként az Övé, a Szentháromság műve lesz:

 „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által (Róm 8,11).[559]

990. A „test” szó az embert jelöli gyöngeségének és halandóságának állapotában.[560] A „test föltámadása” azt jelenti, hogy a halál után nem csupán a lélek élete halhatatlan, hanem „halandó testünk” (Róm 8,11) is újra magára fogja ölteni az életet.

991. Hinni a halottak föltámadását a keresztény hitnek kezdeteitől fogva lényeges eleme volt. „A keresztények meggyőződése a halottak föltámadása. A belé vetett hitben élünk”:[561]

 „Ha tehát azt hirdetjük, hogy Krisztus föltámadt a halálból, hogyan állíthatják néhányan közületek, hogy nincs föltámadás? Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek (...). Ám Krisztus föltámadt a halálból, mint a holtak zsengéje (1Kor 15,12-14.20).

I. Krisztus föltámadása és a mi föltámadásunk

A FÖLTÁMADÁS FOKOZATOS KINYILATKOZTATÁSA

992. A halottak föltámadását Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki népének. A halottak testi föltámadásába vetett remény úgy bontakozott ki, mint az egész ember, a lélek és a test Teremtőjébe, Istenbe vetett hit logikus következménye. Az égnek és a földnek Teremtője ugyanaz, mint aki hűségesen tartja az Ábrahámmal és utódaival kötött Szövetségét. A föltámadás hite ebben a kettős távlatban kezdett megmutatkozni. A Makkabeus vértanúk megkínoztatásuk közepette vallották:

 „A világ Királya minket, akik az Ő törvényeiért halunk meg, föl fog támasztani az élet örök föltámadására” (2Mak 7,9). „Jobb nekünk, akiket emberek halálra adnak, várni Istentől a reményt, hogy újra életre támaszt minket” (7,14).[562]

993. A farizeusok[563] és az Úr sok kortársa[564] várta a föltámadást. Jézus a föltámadást határozottan tanítja. A szadduceusoknak, akik tagadják, így válaszol: „Nem azért tévedtek-e, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát?” (Mk 12,24). A föltámadás hite abba az Istenbe vetett hitre támaszkodik, aki „nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mk 12,27).

994. Sőt: Jézus a föltámadásba vetett hitet összekapcsolja saját személyével: „Én vagyok a föltámadás és az élet” (Jn 11,25). Maga Jézus fogja föltámasztani az utolsó napon azokat, akik Benne hittek, [565] s akik ették az Ő testét és itták az Ő vérét. [566] Ennek már most jelét és zálogát adja azzal, hogy néhány halottnak visszaadja az életet, [567] így jövendölvén a föltámadását, bár az más létrendbe tartozik. Erről a teljesen egyedülálló eseményről úgy beszél, mint Jónás jeléről, [568] mint a Templom jeléről: [569] megjövendöli föltámadását a megölése utáni harmadnapon.[570]

995. Krisztus tanújának lenni nem más, mint „az ő föltámadása tanújának lenni” (ApCsel 1,22) [571] , miután ettek és ittak „vele együtt föltámadása után” (10,41). A föltámadás keresztény reményét teljesen megpecsételik a föltámadt Krisztussal történt találkozások. Föl fogunk támadni, mint Ő, Ővele és Őáltala.

996. A föltámadás keresztény hite kezdettől fogva értetlenségekkel és ellenkezésekkel találkozott. [572] „Egyetlen dologban sem mondanak ellent a keresztény hitnek oly hevesen, konokul, minden erővel, perlekedve, mint a test föltámadásának.” [573] Azt általában elfogadják az emberek, hogy az emberi személy élete a halál után szellemi módon folytatódik. De hogyan lehet azt elhinni, hogy ez az oly nyilvánvalóan halandó test képes lesz föltámadni az örök életre?

HOGYAN TÁMADNAK FÖL A HALOTTAK?

997. Mit jelent „föltámadni”? A halálban a lélek és a test szétválásával az ember teste romlásnak indul, míg a lelke megy találkozni Istennel, és várja, hogy újra egyesüljön megdicsőült testével. Isten a maga mindenhatóságával végleg vissza fogja adni testünknek a romolhatatlan életet azáltal, hogy Jézus föltámadásának erejével újra egyesíti testünket a lelkünkkel.

998. Ki fog föltámadni? Minden ember, aki meghalt: „Akkor előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet föltámadására” (Jn 5,29).[574]

999. Hogyan? Krisztus saját testében támadt föl: „Nézzétek kezemet és lábamat: én magam vagyok az” (Lk 24,39); de nem ebbe a földi életbe jött vissza. Hasonlóképpen, Őbenne „valamennyien a saját testükkel fognak föltámadni, amit most birtokolnak”, [575] de ez a test át fog alakulni a dicsőség testévé, [576] „szellemi testté” (1Kor 15,44):

 „De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak föl a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel életre, hacsak meg nem hal. Amit vetsz, nem a növény, mely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag (...). Romlásra vetik el, romlatlannak támad föl; (...) a holtak romolhatatlanságra támadnak föl (...). Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romolhatatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot (1Kor 15,35-37.42.52-53).

1000. Ez a „mód, ahogy a föltámadás majd megtörténik”, fölülmúlja képzeletünket és értelmünket; csak a hitben közelíthető meg. De az Eucharisztiában való részesedésünk már előízét nyújtja testünk Krisztus által történő színeváltozásának:

 „Ahogy a földből vett kenyér Isten segítségül hívása után többé nem közönséges kenyér, hanem Eucharisztia, mely két elemből, egy földiből és egy égiből áll; ugyanígy testünk is, amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, már nem a romlandósághoz tartozik, hanem övé a föltámadás reménysége.”  [577]

1001. Mikor? Véglegesen az „utolsó napon”  (Jn 6,39-40.44.54; 11,24); „a világ végén”. [578] A halottak föltámadása ugyanis szorosan összefügg Krisztus második eljövetelével:

 „A parancsszóra, a főangyal kiáltására, Isten harsonazengésére az Úr maga száll le a mennyből, s először a Krisztusban elhunytak támadnak föl” (1Tesz 4,16).

A KRISZTUSSAL FÖLTÁMADOTTAK

1002. Ha igaz, hogy Krisztus „az utolsó napon” föl fog minket támasztani, az is igaz, hogy Krisztussal együtt bizonyos értelemben már föltámadtunk. Valójában ugyanis a keresztény élet a Szentlélek miatt már a földön részesedés Krisztus halálában és föltámadásában:

 „Vele együtt temettek el a keresztségben, vele is támadtok föl az Isten erejébe vetett hit által, aki föltámasztotta Őt halottaiból (...). Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján.”  (Kol 2,12; 3,1)

1003. A hívők, akik a keresztség által egyesültek Krisztussal, már valóságosan részesei a föltámadott Krisztus mennyei életének,[579] de ez az élet „elrejtett” marad „Krisztussal Istenben” (Kol 3,3). Isten „Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben” (Ef 2,6). Mivel az Eucharisztiában Krisztus testével táplálkozunk, már az Ő testéhez tartozunk. Amikor majd az utolsó napon föltámadunk, mi is megjelenünk „Vele együtt dicsőségben” (Kol 3,4).

1004. Ezt a napot várva a hívő teste és lelke már részesedik a „Krisztusban” való lét méltóságában; ezért kell tisztelnünk a saját testünket, de mások testét is, főként amikor szenved:

 „A test (...) az Úrért van, az Úr pedig a testért. Isten az Urat föltámasztotta, s minket is föl fog támasztani hatalmával. Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? (...) Nem vagytok a magatokéi. (...) Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben!”  (1Kor 6,13-15.19-20)

II. Meghalni Jézus Krisztusban

1005. Ahhoz, hogy föltámadjunk Krisztussal, előbb meg kell halni vele, „el kell hagyni ezt a testet, hogy hazajussunk az Úrhoz” (2Kor 5,8). Ebben az eltávozásban,[580] ami a halál, a lélek elválik a testtől. Újból egyesül testével a halottak föltámadásának napján. [581]

A HALÁL

1006. „Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá”.[582] A testi halál bizonyos értelemben természetes, ám a hit szemében valójában a „bűn zsoldja” (Róm 6,23).[583] Azok számára viszont, akik Krisztus kegyelmében halnak meg, a halál részesedés az Úr halálában, hogy föltámadásában is részesülhessenek. [584]

1007. A halál a földi élet vége. Életünk csak bizonyos ideig tart, ez alatt változunk és öregszünk. Halálunk, mint minden más földi élőlény esetében, az élet természetes vége. A halálnak e ténye sürgető tényező életünkben: halandóságunk tudata arra emlékeztethet, hogy életünk megvalósítására csak korlátozott idő áll rendelkezésünkre:

 „Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban (...), mielőtt a por visszatér a földbe, ahonnan jött, és az éltető lehelet Istenhez, aki adta.” (Préd 12,1.7)

1008. A halál a bűn következménye. Az Egyház Tanítóhivatala mint a Szentírás[585] és a Szenthagyomány állításainak hiteles magyarázója tanítja, hogy a halál az ember bűne miatt lépett a világba.[586] Jóllehet az embernek halandó természete van, a Teremtő nem halálra szánta. Így a halál ellentmond Isten, a Teremtő tervének. Úgy vonult be a világba, mint a bűn következménye. [587] „A testi halált az ember nem ismerte volna meg, ha nem vétkezik”,[588] így tehát a halál az ember „utolsó ellensége” (1Kor 15,26), akit le kell győzni.

1009. A halált Krisztus átalakította. Jézus, Isten Fia elszenvedte a halált is, mint az emberi lét velejáróját. De Ő halálfélelme ellenére [589] az Atyja akarata iránti teljes és szabad engedelmességben vállalta magára. Jézus engedelmessége a halál átkát áldássá változtatta.[590]

A KERESZTÉNY HALÁL ÉRTELME

1010. Krisztus miatt a keresztény halálnak pozitív értelme van. „Számomra ugyanis élni Krisztus, meghalni nyereség” (Fil 1,21). „Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, élni is fogunk vele együtt” (2Tim 2,11). A keresztény halál lényegi újdonsága ez: a keresztség által a keresztény szentségileg már „meghalt Krisztussal”, hogy új életet éljen. Ha Krisztus kegyelmében halunk meg, a testi halál befejezi ezt a „Krisztussal való meghalást”, és véglegessé válik beiktatásunk Krisztusba az Ő megváltása által:

 „Jobb nekem Jézus Krisztusért meghalni, mint uralkodni a föld határain. Őt keresem én, aki értünk halt meg, őt akarom, aki értünk föltámadt. Születés vár rám (...) Hagyjátok a tiszta fényt vennem. Oda eljutva leszek ember.” [591]

1011. A halálban Isten magához szólítja az embert. Ezért a keresztény Szent Pálhoz hasonlóan vágyódhat a halál után: „Szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek”  (Fil 1,23). És Krisztus példáját követve képes halálát az Atya iránti szeretet és engedelmesség aktusává átformálni:[592]

 „Az én szerelmem megfeszíttetett; (...) az élő víz szólal meg bennem, és ezt mondja: »jöjj az Atyához«.” [593]
 „A látásodra vágyom;  /  szeretnék meghalni.” [594]
 „Én nem meghalok; az életbe megyek be.” [595]

1012. A halál keresztény szemléletét [596] nagyon szépen fejezi ki az Egyház liturgiája:

 „Mert híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg nem szűnik, és amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja.” [597]

1013. A halál az ember földi zarándokútjának, a kegyelem és irgalom – amit Isten fölajánl neki, hogy megvalósítsa földi életét az isteni terv szerint és hogy döntsön végső sorsáról – idejének vége. „Egyetlen földi életünk végeztével” [598] további földi életekre nem térünk vissza többé. „Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg” (Zsid 9,27). A halál után „reinkarnáció” nincs.

1014. Az Egyház buzdít minket, hogy készüljünk föl halálunk órájára (”A hirtelen és készületlen haláltól, ments meg, Uram, minket” – imádkozzuk a Mindenszentek litániájában); hogy kérjük Isten Anyját, imádkozzon értünk „halálunk óráján” (”Üdvözlégy Mária” imádság); s hogy bízzuk rá magunkat Szent Józsefre, a jó halál védőszentjére:

 „Minden cselekedetedben és gondolatodban úgy kellene viselkedned, mintha azonnal meghalnál. Ha jó volna a lelkiismereted, nem nagyon félnél a haláltól. Jobb volna a bűnöktől óvakodni, mint a halál elől futni. Ha ma nem vagy készen, hogyan leszel készen holnap?” [599]

 „Áldott légy, Uram, a testi halálért, mi testvérünkért,
akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, akik magukat megadták
a te szent akaratodnak,
a másik halál nem fog fájni azoknak.”
[600]

Összefoglalás

1015. „A test az üdvösség sarkpontja.” [601] Hiszünk Istenben, aki a test Teremtője; hiszünk az Igében, aki testté lett, hogy megváltsa a testet; hisszük a test föltámadását, a teremtés és a test megváltásának csúcspontját.

1016. A lélek a halál által elszakad a testtől, de a föltámadásban Isten átalakult testünknek romolhatatlan életet ad vissza, és újra összekapcsolja lelkünkkel. Miként Krisztus föltámadott és örökké él, úgy mi az utolsó napon föl fogunk támadni.

1017. „Hisszük (...) ennek a most viselt testnek az igaz föltámadását.[602] A sírban romlandó testet vetnek el, romolhatatlan test támad föl,[603] „szellemi test”  (1Kor 15,44).

1018. Az áteredő bűn következményeként az embernek vállalnia kell a testi halált, „melyet (...) nem ismert volna meg, ha nem vétkezik”. [604]

1019. Jézus, az Isten Fia értünk szabadon elszenvedte a halált Isten, az Ő Atyja akarata iránti teljes és szabad engedelmességben. Halálával legyőzte a halált, és így minden ember számára megmutatta az üdvösség lehetőségét.

12. Cikkely
„HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET” 

1020. A keresztény, aki halálát Jézuséval egyesíti, úgy nézi a halált, mint Hozzá érkezést és belépést az örök életbe. Amikor az Egyház Krisztus feloldozásának bűnbocsátó szavait utoljára elmondta a haldokló keresztény fölött, utoljára megjelölte és szent kenettel megerősítette és megadta neki a viatikumban Krisztust mint táplálékot a nagy útra, így szól hozzá szelíd bizonyossággal:

 „Indulj, keresztény lélek, ebből a világból a mindenható Atyaisten nevében, aki téged megteremtett; az élő Isten Fia, Jézus Krisztus nevében, aki érted kínhalált szenvedett; a Szentlélek Úristen nevében, aki kiáradt reád! Még ma legyen részed az Úr békéjében, és legyen lakásod Istennél, az ő szent városában Nagyasszonyunkkal, Szűz Máriával, Istennek Szent Anyjával, Szent Józseffel és Isten összes angyalaival és szentjeivel együtt! (...) Térj vissza Teremtődhöz, aki a föld porából alkotott téged. Amikor ebből az életből kilépsz, örvendezve siessen eléd Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, az angyalok serege és Isten minden szentje. (...) Lásd meg szemtől-szembe Megváltódat, és tegyen boldoggá Isten látása örökkön örökké.” [605]

I. A különítélet

1021. A halál véget vet az ember életének, mint olyan időnek, amely lehetőséget adott a Krisztusban megnyilvánult isteni kegyelem elfogadására vagy elutasítására. [606] Az Újszövetség az ítéletről elsősorban a Krisztussal a második eljövetelekor való végső találkozás távlatában beszél, de többször állítja azt is, hogy minden egyes ember a halála után közvetlenül megkapja cselekedeteinek és hitének jutalmát. A szegény Lázár példabeszéde, [607] Krisztus szava a kereszten a jobb latorhoz,[608] valamint az Újszövetség más szövegei[609] beszélnek a lélek végső sorsáról, [610] ami az egyes emberek számára különböző lehet.

1022. Az egyes emberek haláluktól kezdve megkapják örök fizetségüket halhatatlan lelkükben az életüket Krisztushoz mérő különítéletben, hogy tisztulás által [611] vagy közvetlenül bemenjen a mennyei boldogságra,[612] illetve közvetlenül örökre elkárhoztassa magát.[613]

 „Életed estéjén a szeretet alapján leszel megítélve.” [614]

II. A Mennyország

1023. Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, és akik már teljesen megtisztultak, örökre Krisztussal élnek. Örökre hasonlók Istenhez, mert Őt úgy látják, „amint van” (1Jn 3,2), szemtől szembe (1Kor 13,12): [615]

 „Apostoli tekintélyünkkel definiáljuk, hogy Isten általános rendelkezése szerint minden szent (...) és az összes többi hívő lelke, akik meghaltak, miután részesültek Krisztus szent keresztségében, akikben nincs semmi, amitől meg kellene tisztulniuk, (...) vagy ha volt vagy még van valami, amitől meg kell tisztulniok, amikor haláluk után azt a tisztulást már elvégezték (...) még testben való föltámadásuk és az utolsó ítélet előtt, kezdve a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus mennybemenetelétől – az égben voltak, vannak és lesznek a mennyek országában, a mennyei paradicsomban Krisztussal, a szent angyalok társaságában. A mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésétől és halálától kezdve látták és látják az isteni lényeget, életteli látomásban, éspedig szemtől szembe, bármiféle teremtmény közvetítése nélkül.” [616]

1024. Ezt a Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük „mennyországnak”. A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.

1025. A mennyországban élni azt jelenti, „Krisztussal lenni”.[617] A választottak „Őbenne” élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat, a saját nevüket:[618]

 „Az élet ugyanis annyit jelent, mint Krisztussal lenni; mert ahol Krisztus, ott van az Ország.” [619]

1026. Jézus Krisztus halálával és föltámadásával „megnyitotta” nekünk a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Krisztus azokat, akik hittek benne és hűségesek maradtak akaratához, részesíti a maga mennyei dicsőségében. A mennyország mindazok boldog közössége, akik tökéletesen beépültek Krisztusba.

1027. Az Istennel és a Krisztusban élőkkel való boldog közösség e misztériuma túlhalad minden megértést és minden elképzelést. A Szentírás képekben beszél nekünk róla: élet, világosság, béke, menyegzői lakoma, az ország bora, az Atya háza, mennyei Jeruzsálem, paradicsomkert: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9).

1028. Istent a maga transzcendenciája miatt nem lehet látni úgy, amint van, csak akkor, ha Ő a maga misztériumát föltárja az ember közvetlen szemlélése számára, és erre képességet ad az embernek. Az Egyház Istennek a maga mennyei dicsőségében való látását nevezi „visio beatifica”-nak, `boldogító látásnak':

 „Micsoda dicsőség, micsoda öröm lesz az, amikor bebocsátanak, hogy Istent lásd, ha arra méltatnak, hogy Krisztussal, a te Uraddal és Isteneddel az örök üdvösség és világosság örömét élvezd, (...) hogy az igazakkal és Isten barátaival a mennyországban a halhatatlan örökségnek örvendj.” [620]

1029. A mennyei dicsőségben a szentek örvendezve teljesítik Isten akaratát a többi ember és az egész teremtés felé. Ők már Krisztussal uralkodnak; Vele „fognak uralkodni örökkön-örökké” (Jel 22,5).[621]

III. A végső tisztulás, vagyis a tisztítóhely

1030. Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

1031. Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei [622] és a Trienti Zsinaton [623] fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, [624] tisztító tűzről beszél:

 „Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az »sem ebben, sem az eljövendő világban«(Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg.” [625]

1032. Ez a tanítás a halottakért való imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél: „Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, [626] hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az alamizsnát, a búcsúkat és a vezeklést is az elhunytakért.

 „Segítsük őket és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk áldozata által: [627] miért kételkedel abban, hogy a mi áldozati adományaink vigasztalást nyújtanak az elhunytaknak? (...) Ne késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak, és fölajánlani imádságainkat értük.” [628]

IV. A pokol

1033. Csak akkor egyesülhetünk Istennel, ha szabadon választjuk azt, hogy szeretjük Őt. Istent pedig nem szerethetjük, ha ellene, a felebarátunk vagy önmagunk ellen súlyosan vétkezünk: „Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos: azt pedig tudjátok, hogy a gyilkosnak nincs örök élete” (1Jn 3,15). A mi Urunk figyelmeztet bennünket arra, hogy el leszünk választva tőle, ha elmulasztunk segíteni a szegények és kicsinyek súlyos szükségében, akik az ő testvérei.[629] Ha halálos bűnben halunk meg anélkül, hogy azt megbántuk vagy Isten irgalmas szeretetét befogadtuk volna, akkor – saját szabad választásunk révén – tőle örökre elválasztottak maradunk. Ezt az Isten és a szentek közösségéből való végleges önkizárás állapotát nevezzük „pokolnak”.

1034. Jézus gyakran beszél az „olthatatlan tüzű” „gehennáról”, [630] amely azoknak van fönntartva, akik életük végéig visszautasították a hitet és a megtérést, és ahol a lélek és a test együtt veszhet el.[631] Jézus súlyos szavakkal hirdeti: „az Emberfia elküldi majd angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket” (Mt 13,41-42), és Ő fogja kihirdetni a kárhoztató ítéletet: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre!” (Mt 25,41).

1035. Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát. Azok lelkei, akik halálos bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait szenvedik, „az örök tüzet”.[632] A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, akiben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett és amire vágyakozik.

1036. A Szentírás kijelentései és az Egyház tanítása a pokolról meghívás a felelősségre, mellyel az embernek örök sorsát szemmel tartva kell élnie a szabadságával. Ugyanakkor sürgető meghívás a megtérésre: „A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a kárhozatba visz, bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu, és milyen keskeny az út, mely az életre visz, bizony kevesen találják meg azt” (Mt 7,13-14):

 „Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát, beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk, és ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak az örök tűzre távoznunk, a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.” [633]

1037. Isten senkit nem rendel eleve arra, hogy a pokolba jusson;[634] ehhez ugyanis az Istentől való szándékos elfordulás (halálos bűn) és a mindvégig való megátalkodottság kell. Az Egyház az eucharisztikus liturgiában és hívei mindennapi imáiban kéri Isten irgalmát, aki „nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem mindenkit bűnbánatra akar téríteni” (2Pt 3,9).

 „Kérünk, Istenünk, fogadd megengesztelődve ezt az áldozati adományt tőlünk, szolgáidtól és házad egész népétől. Irányítsd a te békédben életünk napjait, ments meg minket az örök kárhozattól, és végy föl választottaid körébe.”  [635]

V. Az utolsó ítélet

1038. Az összes halottak, „az igazak és a gonoszok” (ApCsel 24,15) föltámadása megelőzi az utolsó ítéletet. Ez lesz az „az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják Isten Fiának szavát. Akkor előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására” (Jn 5,28-29). Akkor majd eljön Krisztus „a maga dicsőségében és Vele mind az angyalok (...). És összegyűjtik elébe az összes nemzetet; és elkülöníti őket egymástól, miként a pásztor elkülöníti a juhokat a kosoktól, és a juhokat a jobbjára, a kosokat pedig a baljára állítja. (...) És elmennek ezek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25,31-33.46)

1039. Krisztus színe előtt, aki az Igazság, véglegesen nyilvánvalóvá válik majd minden egyes ember igazi kapcsolata Istennel.[636] Az utolsó ítélet föl fogja tárni végső következményeiig mindazt a jót, amit bárki tett vagy elmulasztott földi életében:

 „Őrzik mindazt, amit a gonoszok tesznek - és ők ezt nem tudják – arra a napra, amikor eljön a mi Istenünk nyilvánvalóan, és nem fog hallgatni (Zsolt 50,3) (...). Ezután odafordul azokhoz, akik a balján vannak: Elhelyeztem kicsinyke szegényeimet számotokra a földön. Én mint a Fő – mondja – a mennyben ültem az Atya jobbján, de tagjaim a földön küszködtek, tagjaim a földön nélkülöztek. Tagjaimnak adhattatok volna és a Főhöz jutott volna, amit adtok. És megtudnátok, hogy amikor kicsinyke szegényeimet elhelyeztem számotokra a földön, hordáraitokká tettem őket, akik cselekedeteiteket a kincstáramba hozták volna. De ti semmit nem adtatok a kezeikbe, ezért nem találtok nálam semmit.«” [637]

1040. Az utolsó ítélet Krisztus dicsőséges visszatértekor fog történni. Egyedül az Atya ismeri a napot és az órát, egyedül Ő dönt az Ő eljöveteléről. Akkor fogja kimondani Fia, Jézus Krisztus által végső szavát az egész történelemről. Meg fogjuk ismerni a teremtés egész művének, valamint az üdvösség egész rendjének végső értelmét, megértjük majd a csodálatos utakat, amelyek által gondviselése minden dolgot elvezetett végső céljához. Az utolsó ítélet meg fogja mutatni, hogy Isten igazságossága győz minden igazságtalanság fölött, amit teremtményei elkövettek, és hogy az Ő szeretete erősebb, mint a halál.[638]

1041. Az utolsó ítélet hirdetése megtérésre hív mindaddig, amíg Isten az embereknek adja „az alkalmas időt” és „az üdvösség napját” (2Kor 6,2): szent istenfélelemre és az Istenország igazságának keresésére késztet. Hirdeti az Úr visszatérésének „boldog reményét” (Tit 2,13), aki „eljön, hogy megdicsőüljön szentjeiben és csodálatos legyen mindazokban, akik hittek” (2Tesz 1,10).

VI. Az új ég és az új föld reménye

1042. Az idők végén Isten Országa el fogja érni a maga teljességét. Az egyetemes ítélet után a testben és lélekben megdicsőült igazak örökké uralkodni fognak Krisztussal, és a világmindenség is megújul:

Akkor az Egyház „a mennyei dicsőségben be fog teljesedni, amikor (...) az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensőségesen kapcsolódik az emberhez és általa halad a célja felé, tökéletesen helyreáll Krisztusban”. [639]

1043. A Szentírás ezt a titokzatos megújulást, mely átalakítja az emberiséget és a világot, nevezi „új égnek és új földnek” (2Pt 3,13). [640] Ez lesz Isten tervének végső megvalósulása: „összefoglalni mindeneket Krisztusban, ami a mennyben és a földön van” (Ef 1,10).

1044. Ebben az új mindenségben, [641] a mennyei Jeruzsálemben Istennek lakása lesz az emberek között. „És letöröl a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé, mert a korábbiak elmúltak” (Jel 21,4).[642]

1045. Az ember számára e beteljesedés lesz az emberi nem egységének végső megvalósulása, melyet Isten a teremtéstől fogva akart, s melynek a zarándok Egyház „mintegy szakramentuma”  [643] volt. Akik Krisztussal egyesültek, a megváltottak közösségét fogják alkotni, Isten „szent Városát” (Jel 21,2), „a Bárány eljegyzett menyasszonyát” (Jel 21,9). E közösséget többé nem sebzi meg bűn, szenny,[644] önszeretet, melyek az emberek földi közösségét rombolják vagy megsebzik. A boldogító látás, melyben Isten a választottak számára kimeríthetetlenül föltárul, a boldogság, a béke és közösség örök forrása lesz.

1046. Ami a világmindenséget illeti, a kinyilatkoztatás mély közösséget állít az anyagvilág és az ember rendeltetése között:

 „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (...), abban a reményben, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul (...). Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig; de nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit: mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.” (Róm 8,19-23)

1047. Az egész látható világmindenség arra van tehát rendelve, hogy maga is átalakuljon: „Tehát eredeti állapotába visszaállítva akadály nélkül kell szolgálnia az igazakat”,[645] részesedvén megdicsőülésükben, a föltámadott Jézus Krisztusban.

1048. „Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melynek boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből.” [646]

1049. „Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.” [647]

1050. Ha „az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot”.[648] Akkor Isten lesz „minden mindenben” (1Kor 15,28) az örök életben:

 „Az élet valójában és igazában az Atya, aki a Fiú által a Szentlélekben forrásként árasztja mindenkire a mennyei javakat: és jósága által nekünk, embereknek is az örök élet javait igazmondóan megígérte.” [649]

Összefoglalás

1051. Az egyes emberek halhatatlan lelkükben haláluk pillanatában, a különítéletben megkapják örök fizetségüket Krisztustól, aki élőknek és holtaknak Bírája.

1052. „Hisszük, hogy mindazok lelke, akik Krisztus kegyelmében halnak meg (...), Isten népét alkotják túl a halálon, a halál véglegesen le lesz győzve a föltámadás napján, mikor e lelkek újból egyesülnek testükkel.” [650]

1053. „Hisszük, hogy azok lelkének sokasága, akik Jézussal és Máriával együtt vannak a Paradicsomban, alkotja a mennyei Egyházat, ahol ezek a lelkek örök boldogságot élvezvén, látják Istent úgy, amint van, és különböző fokon ugyan, de a szent angyalokkal együtt részük van a dolgok isteni kormányzásában, amelyet a megdicsőült Krisztus gyakorol, amikor közbenjárnak értünk és testvéri segítséggel nagyon támogatják gyöngeségünket.” [651]

1054. Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

1055. A „szentek közössége” miatt az Egyház Isten irgalmába ajánlja az elhunytakat, és közbenjárást ajánl föl értük, leginkább a szent eucharisztikus áldozatot.

1056. Az Egyház Krisztus példáját követve figyelmezteti a hívőket az örök halál szomorú és gyászos valóságára,[652] amit „pokolnak” is nevezünk.

1057. A pokol fő büntetése örökre elszakítottság Istentől, akiben az ember egyedül találhatja meg az életet és a boldogságot, amelyre teremtve lett, s amelyre vágyik.

1058. Az Egyház imádkozik, hogy senki el ne veszejtse önmagát: „Uram, (...) ne engedd, hogy valaha elszakadjak tőled”. [653] Ha igaz, hogy senki sem üdvözítheti önmagát, az is igaz, hogy Isten „minden embert üdvözíteni akar” (1Tim 2,4), és Nála „minden lehetséges” (Mt 19,26).

1059. „A szent római Egyház erősen hiszi és szilárdan állítja, hogy (...) az ítélet napján minden ember testével együtt meg fog jelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hogy számot adjon cselekedeteiről.” [654]

1060. Isten Országa az idők végén fogja elérni a maga teljességét. Az egyetemes ítélet után a testben és lélekben megdicsőült igazak örökké uralkodni fognak Krisztussal, és a világmindenség is átalakul. Akkor Isten lesz „minden mindenben” (1Kor 15,28) az örök életben.

AMEN

1061. Mint a Szentírás utolsó könyve, [655] a Credo is a héber „Amen”  szóval végződik. E szó gyakran megtalálható az Újszövetség imádságainak végén. Ugyanígy az Egyház imádságait „Amen”-nel zárja.

1062. A héber „Amen” ugyanabból a gyökből származik, mint a „hinni” szó. E szógyök szilárdságot, megbízhatóságot, hűséget fejez ki. Így érthető, hogy miért állítható az „Amen” Isten irántunk való hűségéről és a mi belé vetett bizalmunkról egyaránt.

1063. Izajás jövendölésében található az „igazság Istene”, szó szerint „az Amen Istene” kifejezés, azaz Isten hűséges ígéreteihez: „Mindaz, aki áldást mond magára a földön, az Amen Istenében mond áldást magára” (Iz 65,16). A mi Urunk gyakran használta az „Amen” szót,[656] olykor megkettőzve,[657] hogy hangsúlyozza tanítása megbízhatóságát és saját, Isten igazságán alapuló tekintélyét.

1064. A hitvallás végső „Amen”-ja megismétli és megerősíti annak első szavát: „Hiszek”. Hinni azt jelenti, hogy „Amen”-t mondunk Isten szavaira, ígéreteire, parancsolataira; teljesen rábízzuk magunkat arra, aki a végtelen szeretet és a tökéletes hűség „Amen-”ja. A mindennapok keresztény élete tehát „Amen” lesz keresztségi hitvallásunk „hiszek”-jére.

 „Hitvallásod legyen számodra olyan, mint a tükör. Szemléld magadat benne, hogy lássad, valóban hiszed-e azt, amiről mondod, hogy hiszed. És örvendezz minden nap a hitedben.” [658]

1065. Jézus Krisztus maga az „Amen” (Jel 3,14). Ő az Atya irántunk való szeretetének végső „Amen”-je; Ő átveszi és tökéletessé teszi a mi Atyának mondott „Amen”-ünket: „Ahány ígérete csak van Istennek, az Őbenne »Van«; ezért hangzik Általa ajkunkon az »Amen«Isten dicsőségére” (2Kor 1,20):

”Őáltala, Ővele és Őbenne
a tiéd, mindenható Atyaisten
a Szentlélekkel egységben
minden tisztelet és dicsőség
mindörökkön örökké. Amen.” 

[659]

Vissza a főoldalra


Jegyzetek:

[1] Lyoni Szent Ireneusz: Demonstratio praedicationis apostolicae, 7: SC 62, 41, 42.
[2] Vö. Jn 17,3.
[3] Nazianzi Szent Gergely: Oratio, 31, (Theologica, 5), 26: SC250, 326 (PG 36, 161-164).
[4] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[5] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[6] Vö. Jn 16,13.
[7] Vö. Gal 4,6.
[8] Vö. Jn 3,34.
[9] Vö. Jn 7,39.
[10] Vö. Jn 17,22.
[11] Vö. Jn 16,14.
[12] Nisszai Szent Gergely: Adversus Macedonianos de Spiritu Sancto, 16: Gregorii Nysseni opera. Kiad. W. Jaeger-H. Langerbeck. 3/1. köt. Leiden, 1958, 102-103. (PG 45, 1321).
[13] Vö. Mt 28,19.
[14] Vö. Jn 3,5-8.
[15] Vö. 1Jn 2,1.
[16] Vö. Jn 16,13.
[17] Vö. Jn 19,34; 1Jn 5,8.
[18] Vö. Jn 4,10-14; 7,38; Kiv 17,1-6; Iz 55,1; Zak 14,8; 1Kor 10,4; Jel 21,6; 22,17.
[19] Vö. 1Jn 2,20.27; 2Kor 1,21.
[20] Vö. Kiv 30,22-32.
[21] Vö. 1Sám 16,13.
[22] Vö. Lk 4,18-19; Iz 61,1.
[23] Vö. Lk 2,11.
[24] Lk 2,26-27.
[25] Vö. Lk 4,1.
[26] Vö. Lk 6,19; 8,46.
[27] Vö. Róm 1,4; 8,11.
[28] Vö. ApCsel 2,36.
[29] Szent Ágoston: Sermo, 341, 1, 1: PL 39, 1493; Uaz: 9, 11: PL 39, 1499.
[30] Vö. 1Kir 18,38-39.
[31] Vö. ApCsel 2,3-4.
[32] Vö. Keresztes Szent János: Flama de amor viva: Biblioteca Mística Carmelitana, 13. köt. Burgos, 1931, 1-213.
[33] Vö. Kiv 24,15-18.
[34] Vö. Kiv 33,9-10.
[35] Vö. Kiv 40,36-38; 1Kor 10,1-2.
[36] Vö. 1Kir 8,10-12.
[37] Vö. Lk 1,35.
[38] Vö. ApCsel 1,9.
[39] Vö. Lk 21,17.
[40] Vö. 2Kor 1,22; Ef 1,13; 4,30.
[41] Vö. Mk 6,5; 8,23.
[42] Vö. Mk 10,16.
[43] Vö. Mk 16,18; ApCsel 5,12; 14,3.
[44] Vö. ApCsel 8,17-19; 13,3; 19,6.
[45] Vö. Zsid 6,2.
[46] Vö. Lk 11,20.
[47] Pünkösd vasárnap vesperásának himnusza: Liturgia Horarum, 2. köt. 1974, 795, 812.
[48] Vö. Ter 8,12.
[49] Vö. Mt 3,16; és párh.
[50] Vö. Gal 4,4.
[51] Vö. 2Kor 3,14.
[52] Vö. Jn 5,39.46.
[53] Niceai-konstantinápolyi hitvallás: DS 150.
[54] Vö. Lk 24,44.
[55] Vö. Zsolt 33,6; 104,30; Ter 1,2; 2,7; Sir 3,20-21; Ez 37,10.
[56] Bizánci zsolozsma: vasárnapi matutinum, 2. hang, 1-2. antifóna: Paraklétikész, Róma, 1885, 107.
[57] Lyoni Szent Ireneusz: Demonstratio praedicationis apostolicae, 11: SC 62, 48-49.
[58] Vö. Róm 3,23.
[59] Vö. Jn 1,14; Fil 2,7.
[60] Vö. Ter 18,1-15; Lk 1,26-38.54-55; Jn 1,12-13; Róm 4,16-21.
[61] Vö. Ter 12,3.
[62] Vö. Gal 3,16.
[63] Vö. Jn 11,52.
[64] Vö. Lk 1,73.
[65] Vö. Ter 22,17-18; Róm 8,32; Jn 3,16.
[66] Vö. Ef 1,13-14.
[67] Vö. Kiv 19-20; MTörv 1-11; 29-30.
[68] Vö. Gal 3,24.
[69] Vö. Róm 3,20.
[70] Vö. 1Pt 2,9.
[71] Vö. 2Sám 7; Zsolt 89; Lk 1,32-33.
[72] Vö. Lk 24,26.
[73] Vö. Szof 2,3.
[74] Vö. Iz 6-12.
[75] Vö. Iz 42,1-9; Mt 12,18-21; Jn 1,32-34; Iz 49,16; Mt 3,17; Lk 2,32; Iz 50,4-10; 52, 13-15; 53,12.
[76] Vö. Iz 61,1-2.
[77] Vö. Ez 11,19; 36,25-28; 37,1-14; Jer 31,31-34; Jo 3,1-5.
[78] Vö. ApCsel 2,17-21.
[79] Vö. Szof 2,3; Zsolt 22,27; 34,3; Iz 49,13; 61,1; stb.
[80] Vö. Lk 1,17.
[81] Vö. Lk 1,41.
[82] Vö. Lk 1,68.
[83] Vö. Mt 17,10-13.
[84] Vö. Lk 7,26.
[85] Vö. Mt 11,13-14.
[86] Vö. Jn 1,23; Iz 40,1-3.
[87] Vö. Jn 15,26; 5,33.
[88] Vö. 1Pt 1,10-12.
[89] Vö. Jn 3,5.
[90] Vö. Péld 8,1-9,6; Sir 24.
[91] Vö. Szof 3,14; Zak 2,14.
[92] Vö. Lk 1,46-55.
[93] Vö. Lk 1,26-38; Róm 4,18.21; Gal 4,26-28.
[94] Vö. Lk 2,15-19.
[95] Vö. Mt 2,11.
[96] Vö. Lk 2,14.
[97] Vö. Jn 19,25-27.
[98] Vö. Jn 6,27.51.62-63.
[99] Vö. Jn 3,5-8.
[100] Vö. Jn 4,10.14.23-24.
[101] Vö. Jn 7,37-39.
[102] Vö. Lk 11,13.
[103] Vö. Mt 10,19-20.
[104] Vö. Jn 14,16-17.26; 15,26; 16,7-15; 17,26.
[105] Vö. Jn 13,1; 17,1.
[106] Vö. Lk 23,46; Jn 19,30.
[107] Vö. Jn 20,22.
[108] Vö. Mt 28,19; Lk 24,47-47; ApCsel 1,8.

[109] Vö. ApCsel 2,33-36.

[110] Bizánci zsolozsma, pünkösdi vecsernye, 4. sztichira: Pentékosztarion, Róma, 1884, 390.
[111] Vö. Róm 8,23; 2Kor 1,22.
[112] Vö. 1Jn 4,11-12.
[113] Vö. Mt 16,24-26.
[114] Vö. Gal 5,25.
[115] Nagy Szent Basziliosz: Liber de Spiritu Sancto 15,36: SC 17bis 370 (PG 32, 132).
[116] Vö. Jn 15,5.8.16.
[117] Alexandriai Szent Cirill: Commentarius in Iohannem, 11, 11: PG 74, 5,61.
[118] Vö. Zsolt 2,6-7.
[119] Vö. ApCsel 2,36.
[120] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 1.
[121] Római Katekizmus: 1, 10, 1. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 104.
[122] Római Szent Hippolütosz: Traditio apostolica, 35. Kiad. B. Botte. Münster in W. 1989, 82.
[123] Vö. Római Katekizmus 1, 10, 22. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 118.
[124] Vö. ApCsel 19,39.
[125] Vö. Kiv 19.
[126] Vö. 1Kor 11,18; 14,19.28.34.35.
[127] Vö. 1Kor 1,2; 16,1.
[128] Vö. 1Kor 15,9; Gal 1,13; Fil 3,6.
[129] Vö. Ef 1,21; Kol 1,18.
[130] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9.
[131] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 6.
[132] Vö. Jn 10,1-10.
[133] Vö. Iz 40,11; Ez 34,11 .
[134] Vö. Jn 10,11; 1Pt 5,4.
[135] Vö. Jn 10,11-15.
[136] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 6.
[137] Vö. 1Kor 3,9.
[138] Vö. Róm 11,13-26.
[139] Mt 21,33-43; vö. Iz 5,1.
[140] Jn 15,1-5.
[141] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 6.
[142] Vö. 1Kor 3,9.
[143] Vö. 1Kor 3,11.
[144] Vö. 1Tim 3,15.
[145] Vö. Ef 2,19-22.
[146] Vö. Jel 21,3.
[147] Vö. 1Pt 2,5.
[148] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 6.
[149] Vö. Jel 12,17.
[150] Vö. Jel 19,7; 21,2.9; 22,17.
[151] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 6.
[152] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2.
[153] Hermász: Pastor 8,1 (Visio 2, 4, 1): SC 53, 96; vö. Arisztidesz: Apologia 16,7: BP 11, 125; Szent Jusztinosz: Apologiae 2, 7: CA 1, 216-218 (PG 6, 456).
[154] Vö. Szent Epifániosz: Panarion 1, 1, 5, Hereses 2, 4: GCS 25, 174 (PG 41, 181).
[155] Alexandriai Kelemen: Paedagogus 1, 6, 27, 2: GCS 12, 106 (PG 8, 281).
[156] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9, 13, 16.
[157] Vö. Ter 12,2; 15,5-6.
[158] Vö. Kiv 19,5-6; MTörv 7,6.
[159] Vö. Iz 2,2-5; Mik 4,1-4.
[160] Vö. Oz 1; Iz 1,2-4; Jer 2.
[161] Vö. Jer 31,31-34; Iz 55,3.
[162] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9.
[163] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 3.
[164] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[165] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[166] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[167] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[168] Vö. Mt 10,16; 26,31; Jn 10,1-21.
[169] Vö. Mt 12,49.
[170] Vö. Mt 5-6.
[171] Vö. Mk 3,14-15.
[172] Vö. Mt 19,28; Lk 22,30.
[173] Vö. Jel 21,12-14.
[174] Vö. Mk 6,7.
[175] Vö. Lk 10,1-2.
[176] Vö. Mt 10,25; Jn 15,20.
[177] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[178] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 5.
[179] Vö. Szent Ambrus: Expositio evangelii secundum Lucam 2,85-89: CCL 14, 69-72 (PL 15, 1666-1668).
[180] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 4.
[181] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 4.
[182] Vö. Mt 28,19-20; II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 2, 5-6.
[183] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 4.
[184] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[185] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[186] Szent Ágoston: De civitate Dei 18,51; vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[187] Vö. 2Kor 5,6; II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 6.
[188] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.
[189] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 2.
[190] Római Katekizmus 1, 10, 20: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 117.
[191] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[192] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 2.
[193] Szent Bernát: In Canticum sermo 27,7,14: Opera. Kiad. J. Leclercq-C. H. Talbot-H. Rochais. 1. köt. (Róma, 1957), 191.
[194] Vö. Ef 5,25-27.
[195] Vö. Ef 3,9-11.
[196] II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[197] II. János Pál pápa: Mulieris dignitatem apostoli levél, 27.
[198] Vö. Ef 5,27.
[199] Vö. II. János Pál pápa: Mulieris dignitatem apostoli levél, 27., 55. jegyzet.
[200] Szent Ágoston: Epistola 187, 11, 34: CSEL 57,113 (PL 33, 845).
[201] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 1.
[202] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9.
[203] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[204] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 45.
[205] VI. Pál pápa beszéde a Bíborosi Kollégiumhoz 1973. június 22-én: AAS 65 (1973), 391.
[206] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 17.
[207] Vö. Jel 14,4.
[208] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9.
[209] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9.
[210] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9; vö. Jn 13,34.
[211] Vö. Róm 8,2; Gal 5,25.
[212] Vö. Mt 15,13-16.
[213] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9.
[214] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 9.
[215] Vö. II. János Pál pápa: Redemptor hominis enciklika, 18-21.
[216] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 10.
[217] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 12.
[218] Vö. Jn 13,32.
[219] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.
[220] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[221] Nagy Szent Leó: Sermo 4, 1: CCL 138, 16, 17 (PL 54, 149) .
[222] Vö. Mk 1,16-20; 3,13-19.
[223] Vö. Mt 13,10-17.
[224] Vö. Lk 10,17-20.
[225] Vö. 22,28-30.
[226] Vö. Jn 14,18.
[227] Vö. Mt 28,20.
[228] Vö. Jn 20,22; ApCsel 2,33.
[229] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[230] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[231] Vö. Róm 6,4-5; 1Kor 12,13.
[232] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[233] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[234] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[235] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[236] Vö. Kol 2,19.
[237] Vö. Ef 4,11-16.
[238] Szent Ágoston: In Ioannis evangelium tractatus 21, 8: CCL 36, 216-217 (PL 35, 1568).
[239] Nagy Szent Gergely: Moralia in Iob. Prefatio 6, 14: CCL 143, 19 (PL 75, 525).
[240] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 48, 2 ad 1.
[241] Szent Johanna: Dictum: Procčs de comdamnation. Kiad. P. Tisset (Párizs, 1960), 166. (a franciában)
[242] Vö. Jn 3,29.
[243] Vö. Mk 2,19; vö. Mt 22,1-14; 25,1-13.
[244] Vö. 1Kor 6,15-17; 2Kor 11,2.
[245] Vö. Jel 22,17; Ef 1,4; 5,27.
[246] Vö. Ef 5,29.
[247] Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 74, 4: CCL 39, 1027 (PL 37, 948-949).
[248] Szent Ágoston: Sermo 268, 2: PL 38, 1232.
[249] XII. Pius: Mystici corporis enciklika: DS 3808.
[250] Vö. 1Kor 3,16-17; Ef 2,21.
[251] Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 24, 1: SC 211, 472, 474 (PG 7, 966).
[252] XII. Pius: Mystici corporis enciklika: DS 3808.
[253] Vö. Ef 4,16.
[254] Vö. 1Kor 12,13.
[255] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 7.
[256] II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam actuositatem határozat, 3.
[257] Vö. 1Kor 13.
[258] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció,12.
[259] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 30; II. János Pál pápa: Christifideles laici apostoli buzdítás, 24.
[260] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 13.
[261] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 1.
[262] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 4; vö. Karthágói Szent Ciprián: De dominica oratione, 23: CCL 2A, 105 (PL 4, 553).

[263] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.

[264] Vö. Szent Officium: Epistula ad Eposcopos Angliae (1864. szept. 14.): DS 2888.
[265] I. Vatikáni Zsinat: Dei Filius dogmatikus konstitúció, 3: DS 3013.
[266] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 2.
[267] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 2.
[268] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 78.
[269] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 2.
[270] Alexandriai Kelemen: Paedagogus 1, 6, 42: GCS 12, 115 (PG 8, 300).
[271] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 13.
[272] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 14; CIC 205. k.
[273] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[274] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3.
[275] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3.
[276] Vö. CIC 751. k.
[277] Órigenész: Homilia in Ezechielem 9, 1: SC 352, 296 (PG 13, 732).
[278] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3.
[279] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[280] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 15.
[281] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3.
[282] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[283] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 4.
[284] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 1.
[285] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 6.
[286] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 7.
[287] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 8.
[288] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 9.
[289] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 10.
[290] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 4, 9, 11.
[291] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 12.
[292] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 5.
[293] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 24.
[294] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.
[295] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12.
[296] Vö. ApCsel 9,13; 1Kor 6,1; 16,1.
[297] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 10.
[298] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3.
[299] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[300] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[301] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 11.
[302] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 42.
[303] A Gyermek Jézusról Nevezett Szent Teréz: Manuscrit B, 3v: Manuscrits autobiographiques. (Párizs, 1992), 299.
[304] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3, 6.
[305] Vö. 1Jn 1,8-10
[306] Vö. Mt 13,24-30.
[307] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei 19: AAS 60 (1968), 440.
[308] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 40, 44-45, 48-51.
[309] II. János Pál pápa: Christifideles laici apostoli buzdítás, 16.
[310] II. János Pál pápa: Christifideles laici apostoli buzdítás, 17.
[311] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 65.
[312] Antiochiai Szent Ignác: Szmirnaiakhoz írt levél 8, 2: SC 10bis 138 (Funk 1, 282).
[313] Vö. Ef 1,22-23.
[314] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 6.
[315] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 4.
[316] Vö. Mt 28,19.
[317] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 13.
[318] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 26.
[319] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 11; vö. CIC 368, 369. k.; CCEO 177, 1; 178, 311, 1; 312.
[320] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[321] Antiochiai Szent Ignác: Rómaiakhoz írt levél 1,1: SC 10bis, 106 (Funk 1, 252).
[322] Szent Ireneusz: Adversus haereses 3, 3, 2; SC 211, 32 (PG 7, 849); vö. I. Vatikáni Zsinat: Pastor aeternus dogmatikus konstitúció, 2: DS 3057.
[323] Szent Maximus Confessor: Opuscula theologica et polemica. PG 91, 137-140.
[324] VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 62: AAS 68 (1976), 52.
[325] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[326] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 13.
[327] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 14.
[328] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 15.
[329] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3..
[330] VI. Pál pápa beszéde a Sixtusi kápolnában Róma és Konstantinápoly kölcsönös kiközösítésének kölcsönös föloldása 10. évfordulóján, 1975. december 14-én: AAS 68 (1976), 121; vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 13-18.
[331] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 16.
[332] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 4.
[333] Nagypénteki liturgia, egyetemes könyörgés, VI: Missale Romanum, 1970, 254.
[334] II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 3.
[335] II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 1.
[336] II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 2; vö. VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 53: AAS 68 (1976), 41.
[337] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 16.
[338] Vö. Szent Ágoston: Sermo 96, 7, 9: PL 38, 588.
[339] Szent Ambrus: De virginitate 18, 119: Opera 14/2. köt. (Milánó-Róma, 1989), 96, (PL 16, 297).
[340] Vö. már 1Pt 3,20-21.
[341] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 14.
[342] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 16; vö. Szent Officium: Epistula ad Archieposcopum Bostoniensem, 1949. aug. 8.: DS 3866-3872.
[343] Vö. Zsid 11,6.
[344] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 7.
[345] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 1.
[346] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 2.
[347] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 23.
[348] Vö. II. Vatikáni Zsinat Apostolicam actuositatem határozat, 6; II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 11.
[349] II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 21..
[350] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 5.
[351] Tertullianus: Apologeticum 50, 13: CCL 1, 171 (PL 1, 603).
[352] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 43.
[353] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[354] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 1.
[355] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 12-20.
[356] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[357] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 40.
[358] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 42-47.
[359] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 15.
[360] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 48-49
[361] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 52-54.
[362] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 6.
[363] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 50.
[364] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 4.
[365] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 50.
[366] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 9.
[367] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 9.
[368] Vö. Jel 21,14.
[369] Vö. Mt 28,16-20; ApCsel 1,8; 1Kor 9,1; 15,7-8; Gal 1,1.
[370] Vö. ApCsel 2,42.
[371] Vö. 2Tim 13,14.
[372] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 5.
[373] Apostolok 1. prefációja. Missale Romanum, 1970, 426.
[374] Vö. Jn 13,20; 17,18.
[375] Vö. Lk 10,16.
[376] Vö. Jn 15,5.
[377] Vö. Mt 28,20.
[378] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 20.
[379] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 20; vö. Római Szent Kelemen: Epistula ad Corinthios 42,4: SC 167, 168-170. (Funk 1, 152); 44,2: SC 167, 172 (Funk 1, 154-156).
[380] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 20.
[381] II. Vatikáni Zsinat Apostolicam actuositatem határozat, 2.
[382] II. Vatikáni Zsinat Apostolicam actuositatem határozat, 4; vö. Jn 15,5.
[383] II. Vatikáni Zsinat Apostolicam actuositatem határozat, 3.
[384] Vö. Jel 19,6.
[385] Vö. Ef 1,4.
[386] Vö. Jel 21,9.
[387] Vö. Jel 21,10-11.
[388] Vö. Ef 4,3-5.
[389] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 2.
[390] Vö. Jel 21,14.
[391] Vö. Mt 16,18.
[392] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 8.
[393] CIC 204,1; vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 31.
[394] CIC 208; vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 32.
[395] II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam actuositatem határozat, 2.
[396] CIC 207. k. 2. §
[397] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 18.
[398] Vö. Róm 1,1.
[399] Vö. 1Kor 9,19.
[400] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 5.
[401] Vö. Jn 17,21-23.
[402] Vö. Mt 4,19.21; Jn 1,43.
[403] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 19.
[404] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 22; vö. CIC 330.
[405] Vö. Mt 16,18-19.
[406] Vö. Jn 21,15-17.
[407] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 22.
[408] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[409] II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 2, 9.
[410] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 22; vö. CIC 336.
[411] CIC 337.
[412] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, LG 22.
[413] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, LG 22.
[414] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[415] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[416] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 3.
[417] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[418] Vö. Gal 2,10.
[419] Vö. Canones Apostolorum, 34. [Constitutiones apostolicae, 8, 47, 34]: SC 336, 284 (Funk, Didascalia et Constitutiones Apostolorum 1, 572-574).
[420] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[421] II. Vatikáni Zsinat Presbyterorum ordinis határozat, 4.
[422] Vö. Mk 16,15.
[423] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 25.
[424] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 10.
[425] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 25; vö. I. Vatikáni Zsinat: Pastor aeternus dogmatikus konstitúció, 4: DS 3074.
[426] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 10.
[427] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 25.
[428] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 25.
[429] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 25.
[430] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 26.
[431] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 26.
[432] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 27.
[433] Vö. Lk 22,26-27.
[434] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 27.
[435] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 27.
[436] Antiochiai Szent Ignác: Szmirnaiakhoz írt levél 8, 1: SC 10bis 138 (Funk 1, 282).
[437] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 31.
[438] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 31.
[439] XII. Pius pápa: Beszéd az újonnan kreált bíborosokhoz 1946. február 20-án; idézi II. János Pál pápa: Christifideles laici apostoli buzdítás, 9-ában.
[440] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 33.
[441] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 34, vö. 10.
[442] CIC 835. k. 4. §
[443] Vö. CIC 230. k. 1. §
[444] CIC 230. k. 3. §
[445] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 35.
[446] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 71, 4 ad 3.
[447] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 35.
[448] II. Vatikáni Zsinat Ad gentes határozat, 15.
[449] Vö. CIC 774, 776, 780.
[450] Vö. CIC 229.
[451] Vö. CIC 823. k. 1. §
[452] Vö. CIC 212. k. 3. §
[453] Vö. Fil 2,8-9.
[454] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.
[455] Szent Ambrus: Expositio Psalmi CXVIII, 14, 30: CSEL 62, 318 (PL 15, 1476).
[456] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.
[457] VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 73: AAS 68 (1976). 61.
[458] CIC 129. k. 2. §
[459] CIC 443. k. 4. §
[460] CIC 463. k. 1-2. §
[461] CIC 511, 536.
[462] CIC 517. k. 2. §
[463] CIC 492. k. 1. §, 537.
[464] CIC 1421. k. 2. §
[465] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.
[466] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 33.
[467] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 44.
[468] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Perfectae caritatis határozat, 1.
[469] II. Vatikáni Zsinat: Perfectae caritatis határozat, 5.
[470] Vö. CIC 573.
[471] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 43.
[472] II. Vatikáni Zsinat: Perfectae caritatis határozat, 1.
[473] Vö. CIC 605.
[474] CIC 603. k. 1. §
[475] Vö. 1Kor 7,34-36.
[476] Vö. II. János Pál pápa: Vita consecrata apostoli buzdítás, 7.
[477] CIC 604. k. 1. §
[478] Ordo Consecratio virginum, praenotanda 1., (1970) 7.
[479] CIC 604. k. 1. §
[480] Ordo Consecratio virginum, praenotanda 2., (1970) 7.
[481] Vö. CIC 604. k. 2. §
[482] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 15.
[483] Vö. CIC 573.
[484] Vö. CIC 607.
[485] Vö. CIC 591.
[486] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 33-35.
[487] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 18, 40.
[488] II. János Pál pápa: Redemptoris Missio enciklika, 69.
[489] CIC 710.
[490] XII. Pius: Provida Mater konstitúció: AAS 39 (1947), 118.
[491] CIC 713. k. 2. §
[492] II. Vatikáni Zsinat: Perfectae caritatis határozat, 11.
[493] CIC 713.
[494] CIC 731. k. 1-2. §
[495] CIC 783. vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika, 69.
[496] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 31.
[497] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 44.
[498] CIC 207, k., 1-2. §
[499] CIC 331.
[500] II. Vatikáni Zsinat: Christus Dominus határozat, 2.
[501] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 23.
[502] II. Vatikáni Zsinat Apostolicam actuositatem határozat, 2.
[503] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 43.
[504] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.

[505] Reimsi (Remesianae) Szent Niketász: Instructio ad competentes, 5, 3, 23 (Explanatio symboli, 10): TPL 1, 119 (PL 52, 871).

[506] Szent Tamás: In symbolum Apostolorum scilicet „Credo in Deum” expositio, 13: Opera omnia, 27. köt. (Párizs, 1875), 224.
[507] Római Katekizmus 1, 10, 24: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 119.
[508] Római Katekizmus 1, 10, 24: Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 119.
[509] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 12.
[510] Római Katekizmus 1, 10, 27. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989), 121.
[511] Vö. Lk 16,1-3.
[512] Vö. 1Kor 10,24.
[513] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[514] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[515] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[516] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[517] A haldokló Szent Domonkos szavai testvéreihez: Relatio iuridica, 4. (Faenzai Radulfus testvér) 42: Acta Sanctorum, Augustus, I. 636; vö. Szász Jordán: Vita 469: Acta Sanctorum, Augustus, I. 551.
[518] Lisieux-i Szent Teréz: Verba (1897. júl 17-én): Derniers Entretiens (Párizs, 1971), 270.
[519] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 50.
[520] Martyrium Sancti Policarpi 17, 3: SC 10bis 232. (Funk 1, 336).
[521] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 50.
[522] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 51.
[523] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 3.
[524] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 30: AAS 60 (1968), 445.
[525] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 53; vö. Szent Ágoston: De sancta virginitate 6, 6: CSEL 41, 240 (PL 40, 399).
[526] VI. Pál pápa: Beszéd a zsinati atyákhoz a harmadik ülésszak végén, 1964. november 21-én: AAS 56 (1964), 1015.
[527] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 57.
[528] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 58.
[529] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 69.
[530] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 59.
[531] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 59; vö. XII. Pius: Munificentissimus Deus apostoli konstitúció, (1950. nov. 1.): DS 3903.
[532] Bizánci liturgia, tropárion augusztus 15-én: Hórologion to mega (Róma, 1876), 215.
[533] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 53.
[534] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 63.
[535] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 61.
[536] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 62.
[537] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 60.
[538] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 62.
[539] VI. Pál pápa: Marialis cultus apostoli buzdítás, 56: AAS 66 (1974), 162.
[540] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 66.
[541] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium konstitúció, 103.
[542] Marialis cultus 42: AAS 66 (1974), 152-153.
[543] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 69.
[544] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 68.
[545] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 15: AAS 60 (1968), 439.
[546] Vö. Róm 4,25.
[547] Római Katekizmus 1, 11, 3. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 123.
[548] Római Katekizmus 1, 11, 4. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 123.
[549] Vö. Nazianzi Szent Gergely: Oratio 39, 17: SC 358, 188 (PG 36, 356).
[550] Trienti Zsinat, 14. sessio: Doctrina de sacramento Paenitentiae, 2: DS 1672.
[551] Szent Ágoston: Sermo 214, 11: Kiad. P. Verbraken: Revue Bénédictine 72 (1962), 21 (PL 38, 1071-1072).
[552] Római Katekizmus 1, 11, 5. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 124.
[553] Vö. Mt 18,21-22.
[554] Szent Ambrus: De poenitentia 1, 8, 34: CSEL 73, 135, 136 (PL 16, 476-477).
[555] Aranyszájú Szent János: De sacerdotio 3, 5: SC 272, 148 (PG 48, 643).
[556] Szent Ágoston: Sermo 213, 8, 8: Kiad. G. Morin: Sancti Augustini Sermones post Maurinos reperti (Guelferbytanus 1, 9) (Róma, 1930), 448 (PL 38, 1064).
[557] Római Katekizmus 1, 11, 6. Kiad. P. Rodríguez (Vatikán-Pamplona, 1989.), 124-125.
[558] Vö. Jn 6,39-40.
[559] Vö. 1Tesz 4,14; 1Kor 6,14; 2Kor 4,14; Fil 3,10-11.
[560] Vö. Ter 6,3; Zsolt 56,5; Iz 40,6.
[561] Tertullianus: De resurrectione mortuorum 1, 1: CCL 2, 921 (PL 2, 841).
[562] Vö. 7,29; Dán 12,1-13.
[563] Vö. ApCsel 23,6.
[564] Vö. Jn 11,24.
[565] Vö. Jn 5,24-25; 6,40.
[566] Vö. Jn 6,54.
[567] Vö. Mk 5,21-43; Lk 7,11-17; Jn 11.
[568] Vö. Mt 12,39.
[569] Vö. Jn 2,19-22.
[570] Vö. Mk 10,34.
[571] Vö. ApCsel 4,33.
[572] Vö. ApCsel 17,32; 1Kor 15,12-13.
[573] Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 88, 2, 5: CCL 39, 1237 (PL 37, 1134).
[574] Vö. Dán 12,2.
[575] IV. Lateráni Zsinat: 1. fejezet: De fide catholica: DS 801.
[576] Vö. Fil 3,21.
[577] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4, 18, 5: SC 100, 610, 12 (PG 7, 1028-1029).
[578] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[579] Vö. Fil 3,20.
[580] Vö. Fil 1,23.
[581] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 28: AAS 60 (1968), 444.
[582] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 18.
[583] Vö. Ter 2,17.
[584] Vö. Róm 6,3-9; Fil 3,10-11.
[585] Vö. Ter 2,17; 3,3; 3,19; Bölcs 1,13; Róm 5,12; 6,23.
[586] Vö. Trienti Zsinat, 5. sessio: Decretum de peccato originali 1. kánon, DS 1511.
[587] Vö. Bölcs 2,23-24.
[588] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 18.
[589] Vö. Mk 14,33-34; Zsid 5,7-8.
[590] Vö. Róm 5,19-21.
[591] Antiochiai Szent Ignác: Rómaiakhoz írt levél 6,1-2: SC 10bis, 114 (Funk 1, 258-260).
[592] Vö. Lk 23,46.
[593] Antiochiai Szent Ignác: Rómaiakhoz írt levél 7, 2: SC 10bis, 116 (Funk 1, 260).
[594] Nagy Szent Teréz: Poesía, 7: Biblioteca Mística Carmelitana, 6. köt. Burgos, 1919, 86.
[595] Lisieux-i Szent Teréz: Lettre (1897. jún. 9.): Correspondance Générale, 2. köt. (Párizs, 1973), 1015.
[596] Vö. 1Tesz 4,13-14.
[597] A gyászmise 2. prefációja. Missale Romanum, 1970, 439.
[598] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[599] Kempis Tamás: Krisztus követése 1, 23, 5-8: Kiad. T. Lupo, (1982), 70.
[600] Szent Ferenc: Naphimnusz. Sík Sándor fordítása.
[601] Tertullianus: De ressurrectione mortuorum, 8, 2: CCL 2, 931 (PL 2, 852)
[602] II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 854.
[603] Vö. 1Kor 15,42.
[604] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 18.
[605] Ordo unctionis infirmorum. Ordo commendationis morientium, 146-147. (1972), 60-61.
[606] Vö. 2Tim 1,9-10.
[607] Vö. Lk 16,22.
[608] Vö. Lk 23,43.
[609] Vö. 2Kor 5,8; Fil 1,23; Zsid 9,27; 12,23.
[610] Vö. Mt 16,26.
[611] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 856; Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1304; Trienti Zsinat, 25. sessio: Decretum de purgatorio, DS 1820.
[612] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 857; XXII. János pápa: Ne super his bulla: DS 991; XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1000-1001; Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1305.
[613] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 858; XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1002; Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1306.
[614] Keresztes Szent János: Avisos y sentencias, 57. Biblioteca Mística Carmelitana, 13. köt. Burgos, 1931, 238.
[615] Vö. Jel 22,4.
[616] XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1000; vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 49.
[617] Vö. Jn 14,3; Fil 1,23; 1Tesz 4,17.
[618] Vö. Jel 2,17.
[619] Szent Ambrus: Expositio evangelii sec. Lucam 10, 121: CCL 14, 379 (PL 15, 1927).
[620] Karthagói Szent Ciprián: Epistulae 58, 10: CSEL 3/2, 665 (56, 10: PL 4, 367, 368).
[621] Vö. Mt 25,21.23.
[622] Vö. Firenzei Zsinat: Decretum pro Graecis: DS 1304.
[623] Vö. Trienti Zsinat, 25. sessio: Decretum de purgatorio, DS 1820; 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 30: DS 1580.
[624] Például 1Kor 3,15; 1Pt 1,7.
[625] Nagy Szent Gergely: Dialogi 4, 41, 3: SC 265, 148 (439: PL 77, 396).
[626] Vö. II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 856.
[627] Vö. Jób 1,5.
[628] Aranyszájú Szent János: In epistulam I. ad Corinthios homilia, 41, 5: PG 61, 361.
[629] Vö. Mt 25,31-46.
[630] Vö. Mt 5,22.29; 13,42.50; Mk 9,43-48.
[631] Vö. Mt 10,28.
[632] Vö. Quicumque hitvallás: DS 76; Konstantinápolyi Zsinat 543-ban: Anathematismi contra Origenem 7: DS 409; uaz 9: DS 411; IV. Lateráni Zsinat: 1. fejezet: De fide catholica: DS 801; II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 858; XII. Benedek: Benedictus Deus konstitúció, DS 1002; Firenzei Zsinat 1442-ben: Decretum pro Iacobitis: DS 1351; Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 25: DS 1575; VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 12: AAS 60 (1968), 438.
[633] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[634] Vö. II. Orange-i Zsinat: Conclusio: DS 397; Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 17: DS 1567.
[635] A szentmise római kánonja. Missale Romanum, 1970, 450.
[636] Vö. Jn 12,48.
[637] Szent Ágoston: Sermo 18, 4, 4:CCL 41, 247-249 (PL 38, 130-131).
[638] Vö. Én 8,6.
[639] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.
[640] Vö. Jel 21,1.
[641] Vö. Jel 21,5.
[642] Vö. Jel 21,27.
[643] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 1.
[644] Vö. Jel 21,27.
[645] Szent Ireneusz: Adversus haereses 5, 32, 1: SC 153, 398 (PG 7, 1210).
[646] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.
[647] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.
[648] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.
[649] Jeruzsálemi Szent Ciril: Catecheses illuminandorum 18, 29: Opera, 2. köt. Kiad. J. Rupp. (München, 1870) 332 (PG 33, 1049).
[650] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 28: AAS 60 (1968), 444.
[651] VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 29: AAS 60 (1968), 444.
[652] Vö. Sacra Congregatio pro Clericis: Directorium catechisticum generale, 69.
[653] A pap áldozás előtti imádsága. Missale Romanum, 1970, 474.
[654] II. Lyoni Zsinat: Professio Fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 859; vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 16: DS 1549.
[655] Vö. Jel 22,21.
[656] Vö. Mt 6,2.5.16.
[657] Vö. Jn 5,19.
[658] Szent Ágoston: Sermo 58, 11, 13: PL 38, 399.
[659] A kánon utáni doxológia. Missale Romanum, 1970, 455.

Vissza a főoldalra