¹Felelvén pedig Jób, mondá:

²Gyakorta hallottam eféléket; terhelő vigasztalók vagytok ti mindnyájan.

³Vajjon vége lesz-e a hiábavaló igéknek? vagy valami nehezedre van, ha szólasz?

⁴Én is szólhatnék hozzátok hasonlókat; és volna csak lelketek az én lelkem helyett,

⁵én is vigasztalnálak titeket beszédekkel, és csóválnám fejemet fölöttetek;

⁶megerősítnélek titeket szájammal, és mozgatnám ajakimat, mintha szánnálak titeket.

⁷De mit cselekedjem? Ha szólok, nem szűnik fájdalmam; ha hallgattok, nem távozik tőlem.

⁸Most pedig elnyomott engem az én fájdalmam, és semmivé lett minden tagom.

⁹Sömöreim bizonyságot mondanak ellenem, és a hamisan szóló föltámad, szememben vádolván engemet.

¹⁰Összegyüjtötte haragját ellenem, és fenyegetvén engem, fogait csikorgatta rám; rettenetes szemekkel tekintett rám az én ellenségem.

¹¹Kitátották rám szájokat, és gyalázván, arczúlvertek, kínaimmal jóllaktak.

¹²Isten a gonoszhoz rekesztett engem, és az istentelenek kezébe adott.

¹³Én, egykor ama gazdag, hirtelen megrontattam; nyakon ragadott, összetört engem, s mintegy jelűl tőn magának.

¹⁴Körűlvett engem dárdáival, összesebzé ágyékaimat, nem kimélt, és kiontá a földre bélemet.

¹⁵Sebekre sebet ejte rajtam, rám rohant, mint egy óriás.

¹⁶Zsákot vartam bőrömre, és hamuval hintém be testemet.

¹⁷Orczám megdagadt a sirástól, és szempilláim meghomályosodtak.

¹⁸Ezeket kezem igaztalansága nélkül szenvedém, midőn könyörgésem az Istenhez tiszta volt.

¹⁹Föld! be ne födözd véremet, és ne találjon benned rejtekhelyet az én kiáltásom.

²⁰Mert íme az égben az én bizonyságom, és tanúm a magasságban.

²¹Szósak az én barátim; de szemem Istenhez könyezik.

²²És bár úgy szállhatna itéletre az ember Istennel, mint az ember fia száll itéletre társával!

²³Mert íme a rövid esztendők elmúlnak, és azon ösvényen járok, melyen nem fogok visszatérni.