¹Megúnta lelkem életemet, megeresztem ellenem beszédemet, szólok lelkem keserűségében.

²Mondom az Istennek: Ne kárhoztass el engem! jelentsd meg nekem, miért itélsz így engemet?

³Jónak látszik-e neked, ha meggyalázván, elnyomsz engem, kezeid alkotmányát, és az istentelenek tanácsát segíted?

⁴Vajjon testi szemeid vannak-e neked? vagy mint az ember lát, te is úgy látsz-e?

⁵Vajjon mint az ember napjai, olyanok-e a te napjaid is, és esztendeid, mint az emberi idők:

⁶hogy keressed gonoszságomat, és bűnömet vizsgáljad,

⁷és tudjad, hogy semmi istentelenséget nem cselekedtem; holott senki sincs, ki kezedből megmenthessen?

⁸A te kezeid alkottak és képeztek engem egészen köröskörűl; és ily hirtelen taszítasz le engem?

⁹Emlékezzél meg, kérlek, hogy mint a sarat, úgy alkottál, és porrá teszesz engem.

¹⁰Nem úgy fejtél-e engem, mint a tejet, és nem úgy oltottál-e meg, mint a sajtot?

¹¹Bőrrel és hússal ruháztál föl, csontokkal és inakkal raggattál egybe engem;

¹²életet és irgalmasságot adtál nekem, és a te látogatásod őrizte meg lelkemet.

¹³Noha ezeket elrejted szivedben, mindazáltal tudom, hogy mindenekről megemlékezel.

¹⁴Ha vétkeztem, és egy ideig megengedtél nekem: miért nem hagysz tisztának lennem gonoszságomtól.

¹⁵És ha istentelen vagyok, jaj nekem! és ha igaz, nem emelem föl fejemet, telve lévén nyomorúsággal és inséggel;

¹⁶és a kevélység miatt, mint a nőstényoroszlánt, megfogsz engem, és ismételve csodálatosan gyötresz engem.

¹⁷Megújítod tanúbizonyságaidat, és megsokasítod haragodat ellenem, és a büntetések hadakoznak ellenem.

¹⁸Miért hoztál ki engem a méhből? ki bár enyésztem volna el, hogy szem ne látott volna engem.

¹⁹Olylyá leendettem, mintha nem volnék, a méhből sírba vitetve.

²⁰Vajjon napjaimnak kevés száma nem hamar végződik-e el? bocsáss tehát engem, hadd sirassam egy kevéssé fájdalmamat,

²¹mielőtt elmegyek, vissza nem térvén, a halál homályával borított sötét földre,

²²a nyomorúság és sötétség földére, hol a halál árnyéka, és semmi rend, hanem örök iszonyat lakik.