¹Megértvén pedig Szárvia fia, Joáb, hogy a király szíve Absalomhoz fordúlt,

²Tékuába külde, és onnan egy elmés aszszonyt hozata, és mondá neki: Tettesd, hogy gyászolsz, és gyászruhába öltözzél, és olajjal meg ne kend magad, hogy olyan légy, mint a sok időtől halottat kesergő asszony,

³és menj be a királyhoz, és szólj neki ilyen beszédet. Joáb pedig az igéket szájába adá.

⁴Midőn tehát a tékuai asszony bement a királyhoz, földre esék előtte, leborúlván, és mondá: Segíts rajtam, király!

⁵És mondá neki a király: Mi ügyed van? Ki felelé: Ah özvegyasszony vagyok, mert férjem meghalt.

⁶És szolgálódnak két fia vala, kik háborgának egymással a mezőn, és senki sem vala, ki őket eltilthatá; és megveré egyik a másikat, és megölé őt.

⁷És ime az egész rokonság szolgálód ellen támadván, azt mondja: Add elé azt, ki megölte testvérét, hadd öljük meg őt testvére lelkéért, kit megölt, és töröljük el az örököst; és el akarják oltani szikrámat, mely megmaradt, hogy férjemnek ne legyen neve és maradéka a földön.

⁸És a király mondá az asszonynak: Menj haza, s én majd parancsolok felőled.

⁹És a tékuai asszony mondá a királynak: Rajtam legyen, uram királyom, a gonoszság, és atyám házán; a király pedig és az ő széke ártatlan legyen.

¹⁰És mondá a király: A ki ellened szól, vezesd hozzám, és többé nem fog illetni téged.

¹¹S amaz mondá: Emlékezzék meg a király Uráról Istenéről, hogy a vérszerinti atyafiak meg ne sokasodjanak a boszúállásra, és semmikép se öljék meg fiamat. Ki mondá: Él az Úr! hogy fiadnak hajszála sem esik a földre.

¹²Mondá tehát az asszony: Hadd szóljon szolgálód az én uram- királyomnak egy igét. És mondá: Szólj.

¹³És mondá az asszony: Miért gondoltál ily dolgot az Isten népe ellen? és ez igét miért mondotta a király, hogy vétkezzék, és ne hozza vissza az ő számkivetettjét?

¹⁴Mindnyájan meghalunk, és elfolyunk a földbe, mint a víz, mely vissza nem tér; és Isten nem akarja a lélek vesztét, hanem azt forgatja gondolatában, hogy egészen el ne veszszen, ki elvettetett.

¹⁵Azért jöttem tehát most, hogy megmondjam az én uram- királyomnak ez igét a nép előtt. És mondá szolgálód: Szólok a királynak, ha valami módon a király megcselekszi szolgálója szavát.

¹⁶És meghallgatja a király és megszabadítja szolgálóját mindazok kezéből, kik el akarnak vala törleni az Isten örökségéből engemet és fiamat egyetemben.

¹⁷Hadd mondja tehát szolgálód, hogy legyen az én uram királyom igéje, mint az áldozat. Mert mint az Isten angyala, olyan az én uram királyom, hogy sem áldás, sem átok meg nem indítja; azért Urad Istened is veled vagyon.

¹⁸És felelvén a király, mondá az asszonynak: El ne titkold tőlem az igét, melyet kérdek tőled. És mondá neki az asszony: Szólj, uram királyom!

¹⁹És mondá a király: Nem Joáb keze van-e veled mindezekben? Felelé az asszony és mondá: Lelked üdvösségére, uram királyom! sem jobbra, sem balra nem tér semmi azokból, miket az én uram királyom szólott; mert szolgád, Joáb, ő parancsolt nekem, és ő adta szolgálód szájába mindez igéket.

²⁰Hogy e dolog módját elváltoztassam, szolgád, Joáb parancsolta azt; te pedig, uram királyom! bölcs vagy, mint bölcsesége van Isten angyalának, hogy érts a földön mindeneket.

²¹És mondá a király Joábnak: Ime megengesztelődvén, igéd szerint cselekedtem. Menj el tehát, és hivd vissza a gyermeket, Absalomot.

²²És arczra borúlván Joáb a földig mély hódolattal, áldá a királyt. És mondá Joáb: Ma értette meg szolgád, hogy kedvet találtam szemeid előtt, uram királyom! mert szolgád beszédét teljesítetted.

²³Fölkele tehát Joáb, és elméne Gesszúrba, és elhozá Absalomot Jerusalembe.

²⁴Mondá pedig a király: Térjen vissza házába, de ne lássa orczámat, Absalom tehát visszatére házába, és nem látá a király arczát.

²⁵Nem vala pedig oly szép és igen ékes férfiú, mint Absalom, egész Izraelben; tetőtől talpig nem lévén benne semmi hiba.

²⁶És mikor haját elnyíreti vala, (esztendőnkint egyszer nyiretvén meg, mert haja terhére vala), fejének haja kétszáz siklusnyi lőn, a közönséges mértékkel.

²⁷Absalomnak pedig három fia születék, és egy Támár nevű, ékes ábrázatú leánya.

²⁸És Absalom Jerusalemben marada két esztendeig; és nem látá a király orczáját.

²⁹Külde azért Joábhoz, hogy a királyhoz küldje őt; ki nem akara hozzá menni. És midőn másodszor küldött, és amaz még sem akart hozzá menni,

³⁰mondá szolgáinak: Tudjátok Joáb szántóföldét szántóföldem mellett, melyen árpavetése van; menjetek hát, és gyujtsátok föl azt tűzzel. Absalom szolgái tehát fölgyujták a vetést tűzzel. És elmenvén Joáb szolgái s megszaggatván ruhájokat, mondák: Fölgyujtották Absalom szolgái a szántóföld egy részét tűzzel.

³¹És fölkele Joáb, és Absalomhoz méne házába, és mondá: Miért gyujtották föl szolgáid vetésemet tűzzel?

³²És Absalom felelé Joábnak: Hozzád küldöttem, kérvén, jőj hozzám, hogy a királyhoz küldjelek, és mondd neki: Miért jöttem meg Gesszurból? jobb volt nekem ott lennem; kérlek azért, hadd lássam a király orczáját. Hogyha még emlékezik vétkemről, öljön meg engem.

³³Bemenvén tehát Joáb a királyhoz hirűl ada neki mindent; és eléhivaték Absalom, és beméne a királyhoz, és leborúla földig előtte, és a király megcsókolá Absalomot.