¹De három esztendő múlva, értesűle Júdás és a kik vele valának, hogy Szeleukus fia, Demeter, erős sokasággal és hajókkal a tripolisi réven feljövén, az alkalmas helyeket

²és a tartományokat elfoglalta, Antiokus és az ő vezére, Líziás ellen.

³Egy Alcimus nevű pedig, ki főpap volt, de szándékosan megfertőztette magát a pogányokkal való vegyűlés idején, látván, hogy semmi módon sincs szabadúlása, sem az oltárhoz való járúlása,

⁴Demeter királyhoz méne a százötvenedik esztendőben, egy arany-koronát és pálmát vivén neki, ezen fölül arany-ágakat is, melyek a templomból valóknak látszattak; és az napon még hallgata ugyan,

⁵de alkalmas idejét találván istentelenségének, behivatván Demetertől a tanácsba, kérdezteték, hogy vannak a zsidók, és mire támaszkodnak?

⁶Ő felelé: A zsidók közől az úgynevezett asszideusok, kiknek fejök Júdás Makkabeus, azok élesztik a háborút, és indítják a támadásokat, és nem hagyják az országot nyugodalomban.

⁷Én magam is csalárdúl megfosztatva atyáim méltóságától (értem a főpapságtól) jöttem ide,

⁸először ugyan a király érdekéhez hűséggel viseltetvén, másodszor polgártársaimnak is javát kivánván; mert azok gonoszsága által a mi egész nemzetünk nem kevéssé gyötörtetik.

⁹Ezeket egyenkint megértvén, oh király! kérlek, mind a tartományra, mind a nemzetre, a te ismeretes emberséged szerint, mindenre viselj gondot;

¹⁰mert valamig Júdás él, lehetetlen, hogy békeséges legyen az ország.

¹¹Midőn az ilyeneket mondott, többi barátai is, kik ellenei voltak Júdásnak, haragra gerjeszték Demetert;

¹²ki azonnal Nikánort, a helytartót, az elefántok vezérét küldé Judeába,

¹³megparancsolván, hogy magát Júdást ugyan fogja meg, övéit széleszsze el, Alcimust pedig a nagy templom főpapjává rendelje.

¹⁴Akkor a pogányok, kik Judeából elfutottak vala Júdás elől, seregenkint csatlakozának Nikánorhoz, azt vélvén, hogy a zsidók nyomorúsága és veszedelme az ő szerencséjök leszen.

¹⁵Hallván tehát a zsidók Nikánor jövetelét és a pogányok gyülekezését, porral meghintekezve, kérék azt, ki az ő népét úgy választotta, hogy örökké megőrzi, és ki az ő örökségét nyilvánvaló jelekkel is oltalmazza.

¹⁶A vezér parancsára azonnal elindúlának onnét, és Dessau kastélynál találkozának.

¹⁷Simon pedig, Júdás atyjafia, összecsapott ugyan Nikánorral, de megrettene az ellenség hirtelen jövetelétől.

¹⁸Nikánor mindazonáltal tartván Júdás társainak erejétől és szivbátorságától, mely bennök vala a hazájokért vívott harczokban, nem akara eldöntő csatába ereszkedni;

¹⁹hanem előre bocsátá Poszidoniust és Teodotziust és Mátyást, hogy jobbkezet nyujtsanak és fogadjanak.

²⁰És midőn ezekről sokáig tanácskoztak, s maga a vezér is a sokaságnak előterjesztést tőn, mindnyájan egyetértve ráállának a barátságra.

²¹Azért napot rendelének, melyen egymással titkon végezzenek, és mindeniknek széket hozának és tevének.

²²Júdás pedig fegyvereseket rendele az alkalmas helyekre, netalán az ellenség hirtelen valami gonoszt kövessen el. De megtarták az illendő beszélgetést.

²³Ezután Nikánor Jerusalemben tartózkodik vala, és semmi igazságtalanságot sem cselekvék, az összegyűlt seregeket pedig csapatonkint elbocsátá.

²⁴És Júdást mindenkor szívből kedvelé, és jóakarattal vala a férfiúhoz.

²⁵És kéré őt, hogy vegyen feleséget, és nemzzen fiakat. És (Júdás) menyekzőt tarta, s csendességben és jó viszonyban élnek vala.

²⁶De Alcimus látván kölcsönös szeretetöket és egyezésöket, Demeterhez méne, és azt mondá, hogy Nikánor az ő ellenségével tart, és az országa után incselkedő Júdást szánta utódjának.

²⁷Azért a király elkeseredvén, és ennek gonosz fondorlásai által fölingereltetvén, íra Nikánornak, kijelentvén: hogy a barátságos egyezkedést igen nehézli, s ezennel parancsolja, hogy a Makkabeust mihamar fogva küldje Antiokiába.

²⁸Ezeket megértvén Nikánor, elámúla, és nehezére esék fölbontani azokat, mikben megegyeztek vala, miután ama férfiú semmiben sem sértette meg;

²⁹de mivel a király ellen nem szegűlhetett, alkalmat kerese, melylyel a parancsot véghez vigye.

³⁰A Makkabeus pedig észrevévén, hogy vele keményebben bánik Nikánor, és hogy a szokott találkozásnál iránta ingerűltebb, sejtvén, hogy ez a keménység nem jóból vagyon, övéiből nehányat összeszede, és elrejtezék Nikánor elől.

³¹Mikor ez észrevette, hogy ama férfiú őt okosan megelőzte, elméne a legnagyobb és legszebb templomba, és a papoknak, kik a szokott áldozatokat bemutatják vala, megparancsolá, hogy adják neki kézbe ama férfiút.

³²Kik esküvel bizonyítván, hogy nem tudják, hol van, a kit keres, – ő kinyujtá kezét a templomra,

³³s megesküvék mondván: Ha nekem Júdást kötözve kézbe nem adjátok, Isten ezen templomát földig lerontom, az oltárt tövéből kiásom, és a templomhelyet Bachus atyának szentelem.

³⁴És ezeket mondván, elméne. A papok pedig éghez emelvén kezeiket, segítségűl hívák azt, ki mindig oltalmazója volt nemzetöknek, ezeket mondván:

³⁵Mindenek Ura! ki semmiben sem szűkölködöl, te akartad, hogy lakásod temploma miközöttünk legyen;

³⁶most tehát minden szentek Szente! tartsd meg örökké fertőztetés nélkül e házat, mely imént tisztíttatott meg.

³⁷Nikánornál pedig bevádoltaték Raziás, a jerusalemi vének egyike, a várost szerető és jó hirű férfiú, ki szeretetből a zsidók atyjának neveztetik vala.

³⁸Ez sok ideig tisztán tartá magát a zsidó törvényben, testét és lelkét kész lévén föláldozni állhatatosságában.

³⁹Nikánor pedig ki akarván jelenteni, mennyire gyűlöli a zsidókat, elkülde ötszáz vitézt, hogy őt megfogják,

⁴⁰mert azt vélte, hogy ha őt elcsábíthatja, legnagyobb csapást ejt a zsidókon.

⁴¹A csoport be akarván az ő házába rohanni, az ajtót betörni és oda tüzet vinni, midőn mármár megfogatott, karddal sebesíté meg magát;

⁴²inkább akarván vitézűl meghalni, mint a gonoszok alattvalója lenni, és az ő nemzetéhez méltatlan bántalmakkal illettetni.

⁴³De a sietség miatt nem ejtvén biztos döféssel a sebet, midőn a csoport az ajtón berohant, ő bátran a kőfalra kifutván, nagy elszántsággal a sokaság közé veté magát.

⁴⁴Kik hamar helyt nyitván az ő esésének, ő nyakrafőre esék le.

⁴⁵De mivel még életben vala, fölindúlt szívvel fölkele, és vére igen folyván, nehéz sebekkel terhelten átfuta a néptömegen,

⁴⁶és megállván egy meredek kősziklán, már szinte félholtan, kiszaggatván beleit, mindkét kezével a népsokaságra veté, kérvén az élet és lélek Urát, hogy azokat ismét adja vissza neki; és így végzé be életét.