¹És a zifeusok elmenének Saulhoz Gábaába, mondván: Ime Dávid elrejtezett Hakila halmán, mely a puszta ellenében vagyon.

²És fölkele Saul, és leméne Zif pusztájába, és vele háromezer válogatott férfiú Izraelből, hogy fölkeresse Dávidot Zif pusztájában.

³És Saul táborba szálla Gábaában, Hakilán, mely a puszta ellenében vala az uton; Dávid pedig a pusztában lakék. Látván pedig, hogy Saul utána jött a pusztába.

⁴kémeket külde, és megtudá, hogy bizonyosan oda jött.

⁵És fölkele Dávid titkon és elméne azon helyre, a hol Saul vala; és mikor látta a helyet, melyen aluvék Saul és Ner fia, Abner, seregének vezére, mert Saul a sátorban aluvék, és a többi nép körűle,

⁶szóla Dávid a heteus Akimeleknek, és Szárvia fiának, Abizainak, Joáb öcscsének, mondván: Ki jő velem Saulhoz a táborba? És mondá Abizai: Én megyek veled.

⁷Elmenének tehát Dávid és Abizai a néphez éjjel, és Sault fekve és alva találák a sátorban, és a dárdát leütve a földbe fejénél; Abner pedig és a nép körűle alusznak vala.

⁸És mondá Abizai Dávidnak: Kezeidbe rekeszté ma Isten ellenségedet; most tehát a földhöz szegezem őt a dárdával egyszer, és nem kell másodszor.

⁹És Dávid mondá Abizainak: Meg ne öld őt; mert ki nyujtja ki kezét az Úr fölkentjére, és ártatlan leszen?

¹⁰És mondá Dávid: Él az Úr! hacsak az Úr meg nem veri őt, vagy el nem jő napja, hogy meghaljon, vagy harczra menvén, elveszszen:

¹¹az Úr őrizzen meg engem, hogy én kinyujtsam kezemet az Úr fölkentjére. Most azért vedd el a dárdát, mely fejénél vagyon, és a víz-csészét, és menjünk.

¹²Dávid tehát elvivé a dárdát és a víz-csészét, mely Saul fejénél vala, és elmenének; és nem vala senki, a ki látta, tudta és fölébredt volna, hanem mindnyájan alusznak vala, mert az Úrtól jött álom esett vala rájok.

¹³És mikor átment Dávid a túloldalra, és megállott a hegy tetején távol, és nagy köz vala közöttük,

¹⁴kiálta Dávid a népre és Ner fiára, Abnerre, mondván: Nem felelsz-e, Abner? És felelvén Abner, mondá: Ki vagy te, a ki kiáltasz, és bolygatod a királyt?

¹⁵És Dávid mondá Abnernek: Nem férfiú vagy-e te? és különben ki hasonló hozzád Izraelben? miért nem őrizted tehát uradat királyodat? mert egy a sokaságból bement, hogy megölje uradat, a királyt.

¹⁶Nem jó, a mit cselekedtél, él az Úr! hogy halál fiai vagytok ti, kik nem őriztétek uratokat, az Úr fölkentjét; nézd csak most, hol a király dárdája, és hol van a víz-csésze, mely fejénél volt.

¹⁷Saul pedig megismeré Dávid szavát, és mondá: Nem a te szód-e ez fiam, Dávid? És mondá Dávid: Az én szóm, uram, királyom!

¹⁸És mondá: Mi okért üldözi az én uram szolgáját? mit cselekedtem? vagy mi gonosz van kezemben?

¹⁹Most azért kérlek, uram királyom! halljad a te szolgád szavát: Ha az Úr indít téged ellenem, áldozat-illat szálljon föl; ha pedig az emberek fiai, átkozottak az Úr színe előtt, kik ma engem kivetettek, hogy ne lakjam az Úr örökségében, mondván: Eredj, szolgálj idegen isteneknek.

²⁰És most ne ontassék vérem a földre az Úr előtt; mert kijött Izrael királya, hogy egy bolhát keressen, a mint kergettetik egy fogolymadár a hegyeken.

²¹És mondá Saul: Vétkeztem, térj vissza fiam, Dávid! mert többé veled gonoszúl soha nem cselekszem, mivelhogy lelkem becses volt ma szemeid előtt; mert kitetszik, hogy oktalanúl cselekedtem, és igen sok dolgot nem tudtam.

²²És felelvén Dávid, mondá: Ime itt a király dárdája, jőjön át egy a király szolgái közől, és vigye el azt.

²³Az Úr pedig megfizet kinek-kinek igazsága és hívsége szerint, mert az Úr ma kezembe adott téged, de nem akartam kinyujtani kezemet az Úr fölkentjére.

²⁴És a mint ma lelked fölmagasztaltatott szemeim előtt, úgy magasztaltassék föl lelkem az Úr szemei előtt, és szabadítson ki engem minden szorongatásból.

²⁵Mondá azért, Saul Dávidnak: Áldott vagy te fiam, Dávid! mert a mit cselekszel, végbeviszed, és hatalmad állandó leszen. Elméne pedig Dávid a maga útjára, és Saul visszatére lakhelyére.