¹És hírt adának Dávidnak, mondván: Ime a filiszteusok víják Ceilát, és dúlják a szérűket.

²Dávid tehát tanácsot kérde az Úrtól, mondván: Elmenjek-e, és megverem-e e filiszteusokat? És az Úr mondá Dávidnak: Eredj, és megvered a filiszteusokat, és Ceilát megszabadítod.

³És a férfiak, kik Dáviddal valának, mondák neki: Ime mi itt Judeában lévén, félünk; mennyivel inkább, ha elmegyünk Ceilába a filiszteusok seregei ellen?

⁴Annakokáért Dávid ismét tanácsot kérde az Úrtól. Ki felelvén, mondá neki: Kelj föl, és menj Ceilába, mert kezedbe adom a filiszteusokat.

⁵Elméne tehát Dávid és az ő férfiai Ceilába, és hadakozék a filiszteusok ellen, és elhajtá azok barmait, és megveré őket nagy csapással; és Dávid megszabadítá Ceila lakóit.

⁶Az időben pedig, mikor Akimelek fia, Abiatar, Dávidhoz futott Ceilába, az efódot magával vivén, ment vala le.

⁷És Saulnak hírűl vivék, hogy Dávid Ceilába ment; és mondá Saul: Isten őt kezeimbe adta, és megrekedt, bemenvén a városba, melyen kapuk és zárak vannak.

⁸És megparancsolá Saul az egész népnek, hogy menjen le harczra Ceilába, és szálljon Dávidra és az ő férfiaira.

⁹Mit mikor Dávid megértett, hogy Saul alattomban gonoszt forral ellene, mondá Abiatar papnak: Vedd magadra az efódot.

¹⁰És mondá Dávid: Izrael Ura Istene! hírt hallott a te szolgád, hogy Saul Ceilába készűl jőni, hogy lerontsa a várost miattam;

¹¹kezébe adnak-e engem a ceilai férfiak? és lejön-e Saul, mint szolgád hallotta? Izrael Ura Istene! jelentsd meg a te szolgádnak ezt. És mondá az Úr: Lejő.

¹²És mondá Dávid: A ceilai férfiak Saul kezébe adnak-e engem és a férfiakat, kik velem vannak? És mondá az Úr: Kezébe adnak.

¹³Fölkele tehát Dávid és férfiai mintegy hatszázan, és kimenvén Ceilából, ide s tova bujdosnak vala, bizonytalanok lévén; és hírűl vivék Saulnak, hogy Dávid elfutott Ceilából, és megszabadult; azért nem méne ki.

¹⁴Dávid pedig a pusztában igen erős helyeken vala, és Zif pusztájának hegyén, az erdős hegyen lakék; Saul mindazáltal keresi vala őt mindennap, de Isten nem adá őt kezébe.

¹⁵És Dávid látá, hogy Saul kiment keresni az ő életét. Dávid pedig Zif pusztáján vala az erdőben.

¹⁶És Saul fia, Jonatás fölkele és Dávidhoz méne az erdőbe, és megerősíté az ő kezét Istenben, és mondá neki:

¹⁷Ne félj, mert nem talál meg téged atyám, Saul keze, és te uralkodni fogsz Izraelen, és én leszek utánad második; de atyám, Saul is tudja ezt.

¹⁸Szövetséget tőn azért mind a kettő az Úr előtt; és Dávid az erdőben marada, Jonatás pedig házába tére.

¹⁹De a zifeusok fölmenének Saulhoz Gábaába, mondván: Ime Dávid nem nálunk lappang-e az erdő legbátorságosabb helyein, Hakila halmán, mely a pusztának jobbja felől vagyon?

²⁰Most tehát a mint lelked kívánkozott lejőni, jőj le; a mi dolgunk pedig, hogy őt a király kezébe adjuk.

²¹És mondá Saul: Áldottak legyetek ti az Úrtól, hogy megszántátok ügyemet.

²²Menjetek el tehát, kérlek, és szorgalmasabban készűljetek fel, és még jobban vizsgáljátok és szemléljétek meg a helyet, hol jár az ő lába, vagy ott ki látta őt; mert azt véli felőlem, hogy álnokúl leselkedem utána.

²³Szemléljétek és nézzétek meg minden rejtekhelyét, melyekben rejtezik; és térjetek vissza hozzám, ha bizonyos a dolog, hogy elmenjek veletek. Ha szintén a földbe bujt is, kikeresem őt Júda minden ezrei között.

²⁴Amazok pedig fölkelvén, elmenének Zifbe Saul előtt; Dávid pedig és férfiai Maon pusztájában valának a mezőségen, Jeszimon jobbja felől.

²⁵Elméne tehát Saul és társai őt fölkeresni; és hírűl vivék Dávidnak, és mindjárt leméne a kősziklához, és Maon pusztájában lakék. Mit mikor Saul meghallott, kergeté Dávidot Maon pusztájában.

²⁶És Saul a hegy oldalán megy vala egyfelűl, Dávid pedig és férfiai a hegy oldalán valának másfelűl; de Dávidnak nem vala reménye elfuthatni Saul elől. Saul tehát és férfiai koszorú módjára körűlvevék Dávidot és férfiait, hogy megfogják őket.

²⁷S ekkor követ juta Saulhoz, mondván: Siess és jer, mert a filiszteus beütött a földre.

²⁸Saul tehát visszatére, megszűnvén űzni Dávidot, és méne a filiszteusok elé. Azért nevezék ama helyet: elválasztó kősziklának.