(9.) ISTEN MEGMENTI AZ IGAZAT
1(A karvezetőnek, oboára és hárfára – Dávid zsoltára.)
2Szívem mélyéből dicsőítlek, Uram, hirdetem nagy tetteidet.
3Ujjongok és benned van örömöm, s magasztalom neved, ó Fölséges.
4Mert ellenségeim meghátráltak, elestek és eltűntek színed előtt.
5Magadévá tetted igazságomat és ügyemet, mint igazságos bíró ültél trónodra.
6A népeket megfenyítetted, a gonoszokat megsemmisítetted, s örökre eltörölted a nevüket.
7Eltűnt az ellenség, végleg megsemmisült, feldúltad városait, még emlékük sem maradt. De lám,
8az Úr mindörökké trónol, bírói széke ítéletre készen áll.
9Igazságosan ítéli meg a földkerekséget, a népek fölött törvény szerint tart ítéletet.
10Az elnyomottnak az Úr lesz menedéke, a szükség napjaiban egyetlen mentsége.
11Akik ismerik nevedet, reménykednek benned, Uram, soha nem hagyod el a téged keresőket,
12Dicsőítsétek az Urat, aki Sionban lakik, hirdessétek nagy tetteit a népek között!
13Mert mint a vér bosszulója gondolt rájuk, nem feledkezett el a szegények sóhajáról.
14Könyörülj rajtam, Uram, lásd meg szorultságom, a halál kapujából szabadíts ki engem!
15Hadd hirdessem dicsőségedet Sion leányának kapuiban, és örüljek, hogy megsegítettél!
16A népek a maguk ásta verembe estek, s a hálóba, amelyet vetettek, az ő lábuk botlott.
17Az Úr hírt adott magáról az ítéleten, s a gonoszt önkeze művével kötötte meg.
18Tűnjenek el a holtak világába az álnokok, s mind a népek, amelyek elfelejtik Istent!
19De ő nem feledkezik meg soha a szegényről, s aki bajban is remél, nem csalódik soha.
20Kelj fel, Uram, nehogy elbízza magát az ember, szólítsd ítéletre a népeket magad elé!
21Uram, töltsd el őket rettegéssel, tudják meg a népek, hogy ők is csak emberek!