(10.)
1Uram, miért vagy oly messze? Miért rejtőzöl el a szükség idején?
2A gonosz hetvenkedik, a szegény meg retteg, rászedve a cseltől, amit az kieszelt.
3A bűnös dicsekszik kedvteléseivel, a rabló káromkodik, az istentelen semmibe veszi az Urat:
4„Haragja fenn a magasban, bosszút nem áll, Isten nincs!” – ez minden gondolata.
5Mivel útjai mindig sikeresek, s ítéleteid túl messzinek tűnnek neki, gúnyolja összes ellenfelét.
6Így beszél szívében: „Nemzedékeken át nem ingok meg soha.”
7Átkot szór és nem éri baj, szája álnoksággal és hazugsággal tele, nyelve alatt romlás és gazság rejtőzik.
8A nádba bújva les, hogy az ártatlant orvul megölje, szeme a szegényt fürkészi.
9Úgy bújik meg a lesen, mint az oroszlán a sűrűben: várja, hogy ráronthasson a védtelenre, megragadja és hálójába húzza a szegényt.
10Figyel, rejtőzik, a földre lapul, s a gyenge áldozatul esik hatalmának.
11Ezt mondja szívében: „Isten elfelejtett, elfordította tekintetét, nem látja, mit teszek.”
12Kelj fel, Uram, ó Istenem, emeld föl kezed, ne feledd el a szenvedőt!
13Miért vetheti meg a gonosz az Istent? Miért mondogatja szívében: „Úgysem áll bosszút!”?
14De te látsz, ismersz jajszót és szükséget, és mindent a kezedben tartasz. A szegény rád bízza magát, az árvának te vagy gyámola.
15Törd el a bűnösnek, az álnoknak karját, torold meg gonoszságát, hadd szűnjön meg élni!
16Az Úr király örökre. Országából eltűntek a pogányok.
17A szegények kívánságát meghallgattad, Uram, megerősítetted szívüket. Figyelmedet feléjük fordítottad.
18Az árvának és elnyomottnak igazságot szerzel, hogy az ember, a földből alkotott, ne rettegjen többé soha.