¹Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait?

²Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja.

³Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül.

⁴Már mikor lefekszem, kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt fölkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig.

⁵Férgek lepik el testem, s a föld pora fedi. Összeaszalódik, s gennyezik a bőröm.

⁶Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység.

⁷Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot.

⁸S a szem, amely most lát, soha többé nem lát; kereső szemeddel nem találsz, nem leszek.

⁹Mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér az vissza, kit az alvilág elnyelt.

¹⁰Házába nem mehet soha többé vissza, és otthona nem látja soha viszont.

¹¹Ezért én sem türtőztetem számat: beszélek lelkem gyötrelmében, s elpanaszolom lelkemnek keservét.

¹²Tenger vagyok tán? Avagy tengeri szörny? Merthogy őrzésemre őrszemeket rendelsz.

¹³Ha arra gondolok: vigaszt ad fekvőhelyem, ágyam majd segít viselni kínomat,

¹⁴máris megijesztesz álmomban szörnyűmód, rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe.

¹⁵„Fojts meg inkább!” – ez a kívánságom, jobb a halál, mint a sok fájdalom.

¹⁶Eltűnök én immár, nem élek örökké, hagyj hát magamra, éltem egy lehelet.

¹⁷Vajon mi az ember, hogy oly nagyra tartod, arra méltatod, hogy törődj vele.

¹⁸Hisz meglátogatod minden áldott reggel, és próbára teszed minden pillanatban.

¹⁹Mily rég nem veszed le tekinteted rólam! Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem.

²⁰Vétkeztem? Mit tettem? Mondd, emberek őre! Támadó kedvednek miért vagyok céltábla? Miért vagyok terhedre?

²¹Miért nem bocsátod meg a bűneimet, vétkem fölött miért nem hunysz szemet?

²²Mert hogyha egyszer lefekszem a porba, hiába keresel, többé nem leszek.