¹Összetörött immár énbennem a lélek, és miattam gyűlnek egybe a sírásók.

²Valóban, gúnyolódók céltáblája lettem, s azt kell egyre néznem, hogyan civakodnak.

³Tégy le óvadékot értem önmagadnál! Ki volna más, ki értem kezességet vállal?

⁴Szívüket bezártad, nincs bennük belátás, azért egyetlen kéz föl nem emelkedik.

⁵Zsákmányt osztani barátokat hívnak, saját gyermekeik szeme meg eleped.

⁶Gúnydalok tárgyává tettek a nép előtt, olyan ember lettem, akit szembeköpnek.

⁷Szemem homályossá válik bánatomban, tagjaim sorvadnak, mint árnyék, olyanok.

⁸Ezért a jámborok szörnyülködnek, és a bűnös miatt háborognak a tiszták.

⁹De az igaz mégis hű marad útjához, kinek keze tiszta, gyarapszik erőben.

¹⁰Rajta hát! Lépjetek közelebb mindnyájan! De hisz nem találok bölcset közöttetek!

¹¹Napjaim elenyésznek, terveim meg egyre távolabb kerülnek, a szívem rostjait szétmarcangolták.

¹²„A napnak kitér az éj – így szokták mondani –, közel a fény, amely elűzi a sötétséget.”

¹³Alvilágban lakni, ez a reménységem, ágyamat megvetni, ott a sötétségben.

¹⁴Síromhoz így szólok: „Az apám vagy nékem!” A férgekhez meg: „Anyám, s nővéreim!”

¹⁵Hol marad számomra még bármi reménység, ki leli meg – a boldogságomat?

¹⁶Velem együtt leszállnak az alvilágba, és együtt süllyedünk a porba.