¹Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban, de jóllakik gonddal.

²Mint virág kinyílik, azután elhervad, eltűnik, mint árnyék, nincsen maradása.

³Nyitva tartod te is szemedet fölötte, s bírói székedhez viszed ítéletre.

⁴Tisztátalantól vajh’ születhet-e tiszta? Nem, egyetlen egy sem!

⁵Hogyha már előre kimérted napjait, hónapjai számát meghatároztad, s kijelölted célját, amit túl nem léphet,

⁶akkor ne nézz rá, hagyd inkább magára, amíg le nem tölti idejét a szolga.

⁷A fában mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak.

⁸És ha a gyökere elvénül a földben, és maga a törzs is elhal a talajban,

⁹a víznek már a szaga is sarjadzásra készteti, ágakat hajt, mintha úgy ültették volna.

¹⁰De a férfi meghal és földre dől. Elpusztul az ember. S mi lesz a sorsa?

¹¹A tengereknek, lám, kifogy a vizük, a folyók elapadnak, kiszárad a medrük.

¹²Így az ember is, ha kidől, többé föl nem kel. Előbb pusztul el az ég is, semmint ő fölkel; előbb, mint mikor álmából fölkeltik.

¹³Ó, bár elrejtenél az alvilág ölében, elbújtatnál, míg haragod elül, adnál nekem időt, aztán gondolnál rám!

¹⁴Ha meghalna az ember, de föléledne újra, szolgálati időm szívesen tölteném, míg nem jön valaki, aki fölváltana.

¹⁵Akkor szólíthatnál, és én válaszolnék, akkor te is vágynál kezed műve után.

¹⁶Megszámlálnád akkor minden lépésemet, s nem arra figyelnél, mikor lépek félre.

¹⁷Bűnöm egy zacskóban lepecsételnéd, gonosztettem nyomát bemeszelnéd.

¹⁸De jaj nekem! Mint ahogy a hegy összeomlik, ahogy elmozdul helyéről a kőtömb,

¹⁹vagy a vízcsepp kivájja a sziklát, a felhőszakadás meg elmossa a földet, nem hagysz semmi reményt az embernek.

²⁰Végleg földre vered, ott leli halálát, arcát elmásítod, aztán elbocsátod.

²¹Nem tudja, ha fiait tisztesség éri, gyalázatukról sem szerez tudomást.

²²Saját fájdalmait érzi csak a teste, lelke csak a maga életét gyászolja.