A mulandó ember szüksége

¹Iditun karvezetőnek. Dávid zsoltára.

²Így szóltam: „Vigyázok útjaimra,

hogy ne vétkezzem nyelvemmel;

féket teszek számra,

míg a bűnös szemben áll velem.”

³Elnémultam, megalázkodtam,

hallgattam minden vigasztalás nélkül,

és fájdalmam kiújult.

⁴Szívem felhevült bensőmben,

amíg elmélkedtem, tűz égette lelkem.

⁵Nyelvem szólásra indult:

„Add tudtomra, Uram, végemet,

és napjaim számát,

hadd tudjam, milyen rövid az életem!”

⁶Íme, napjaimat arasznyivá tetted,

és életem ideje semmiség előtted.

Bizony csak hiábavalóság minden emberélet.

⁷Bizony, mint az árnyék, elmúlik az ember,

bizony hiába is fáradozik.

Halmozza a kincset és nem tudja,

⁷ki gyűjti majd be azt.

⁸Nos hát, miben reménykedjem Uram?

Csak benned van reménységem.

⁹Ragadj ki engem minden gonoszságomból,

ne tégy ki az esztelenek gyalázatának!

¹⁰Elnémulok, nem nyitom ki számat,

mert te tetted ezt velem.

¹¹Vedd le rólam csapásaidat,

mert elpusztulok sújtó kezed alatt.

¹²Gonoszságáért fenyítéseiddel bünteted az embert;

és kezed alatt pókhálóként elenyészik élete.

Bizony, hiábavaló minden ember!

¹³Hallgasd meg, Uram, könyörgésemet,

fogadd füledbe esdeklésemet.

Ne hagyd válasz nélkül könnyeimet,

hisz jövevény vagyok előtted,

és vándor, mint atyáim mindnyájan.

¹⁴Fordítsd el tőlem haragod, hogy enyhülést leljek,

mielőtt eltávoznék, hogy ne legyek többé!