ELSŐ ÉNEK: 1,1-22

¹Milyen magányosan ül a város,
amely tele volt néppel!
Olyan lett, mint az özvegy,
pedig nagy volt a nemzetek között,
úrnő a tartományok között,
mégis robotmunkássá lett!

²Sírva sír az éjszakában,
és könnye csorog az arcán.
Nincs senki, aki vigasztalja
azok közül, akik szerették.
Barátai mind cserbenhagyták,
ellenségeivé lettek.

³Fogságba ment Júda
a nyomorúságból
és a nagy szolgaságból.
A nemzetek között lakik,
de nem talált nyugalmat.
Üldözői mind utolérték
a szorongattatások közepette.

⁴Sion útjai gyászolnak,
mert nincs, aki ünnepre jönne.
Kapui mind elpusztultak,
papjai sóhajtoznak.
Szüzei szomorúak,
és ő is csupa keserűség.

⁵Ellenségei fölékerekedtek,
ellenfelei gondtalanul élnek;
mert az Úr szomorította meg őt
sok vétke miatt.
Gyermekei fogságba mentek
az ellenség előtt.

⁶Eltávozott Sion leányától
minden ékessége.
Olyanok lettek fejedelmei, mint a szarvasok,
amelyek nem találtak legelőt,
és erőtlenül mentek
az üldöző előtt.

⁷Visszaemlékezett Jeruzsálem
nyomorúságának s hontalanságának napjaiban
minden drágaságára,
mely övé volt az ősidő napjaitól.
De amikor népe
ellenség kezébe esett,
és nem volt segítője,
látták őt ellenségei,
és nevettek pusztulásán.

⁸Vétket követett el Jeruzsálem,
ezért tisztátalanná lett.
Tisztelői mind megvetették,
mert látták szégyenét.
Ő is sóhajtozott,
és háttal fordult.

⁹Szennyes a ruhája szegélye,
nem gondolt rá, mi lesz a vége.
Szörnyű mélyre süllyedt,
nincs, aki megvigasztalja.
»Lásd, Uram, nyomorúságomat,
mert nagyra tört az ellenség!«

¹⁰Ellenség nyújtotta ki kezét
minden drágasága felé.
Bizony, látta a nemzeteket,
amint beléptek szentélyébe,
akikről azt parancsoltad,
hogy ne lépjenek be gyülekezetedbe.

¹¹Egész népe sóhajtozik,
kenyér után kutatnak;
odaadták drágaságaikat eledelért,
hogy feléledjenek.
»Lásd, Uram, és tekints ide,
milyen megvetett lettem!

¹²Ó, ti mindnyájan, akik az úton jártok,
tekintsetek ide, és lássátok:
van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam,
amelyet nekem okoztak?
Mert megszomorított az Úr
izzó haragja napján.

¹³A magasból tüzet küldött,
és csontjaimba bocsátotta.
Hálót feszített ki lábam elé,
hátravetett engem.
Elhagyatottá tett,
beteggé egész nap.

¹⁴Felkötözte vétkeim igáját,
melyek összefonódnak kezében,
és nyakamra települtek;
megtántorította erőmet.
Azok kezébe adott az Úr,
akikkel szemben nem tudok megállni.

¹⁵Elvetette az Úr összes hősömet,
akik bennem voltak.
Gyűlést hívott egybe ellenem,
hogy összetörje ifjaimat.
Sajtóban taposta össze az Úr
Júda szűz leányát.

¹⁶Ezért sírok én,
szemem könnyet hullat,
mert távol van tőlem a vigasztaló,
aki feléleszthetne engem.
Fiaim elpusztultak,
mert diadalmaskodott az ellenség.«

¹⁷Sion kitárta kezét,
nincs, aki megvigasztalja.
Odarendelte az Úr Jákob ellen
körös-körül ellenségeit.
Tisztátalanná lett
közöttük Jeruzsálem.

¹⁸»Igazságos az Úr,
mert parancsa ellen lázadoztam.
Halljátok hát mind, ti népek,
és lássátok fájdalmamat!
Szűzeim és ifjaim
fogságba mentek.

¹⁹Hívtam barátaimat,
de ők cserbenhagytak.
Papjaim és véneim
a városban pusztultak el,
amikor élelmet kerestek maguknak,
hogy feléledjenek.

²⁰Lásd, Uram, mekkora a nyomorúságom!
Bensőm háborog,
vergődik a szívem bennem,
mert nagyon lázadoztam.
Kívül kard foszt meg gyermekeimtől,
belül pedig a halál.

²¹Hallották, hogy sóhajtozom,
nincs, aki megvigasztaljon.
Ellenségeim mind hallották bajomat,
örültek, mert te cselekedtél.
Hozd el a napot, melyet meghirdettél,
hadd legyenek olyanok, mint én!

²²Jusson színed elé minden gonoszságuk,
és bánj velük úgy,
ahogy velem bántál
minden vétkem miatt!
Mert sokat sóhajtozom,
és a szívem beteg.«