Az élet nyomorúságai
1Nem katonasor az ember élete a földön,
Az élet nyomorúságai
és napjai nem olyanok, mint a napszámosé?
2Olyan, mint a rabszolga, aki árnyékba vágyik,
olyan, mint a napszámos, aki a munkája végét várja.
3Nekem is bajjal teli hónapok jutottak osztályrészemül,
és keserves éjjeleket kaptam fizetségül.
4Amikor lefekszem, azt kérdezem: mikor kelek újra?
Majd várom az estét, és mire beáll a szürkület, jóllakom kínnal.
5Rothadásba, por szennyébe öltözik a testem,
bőröm elszárad és összezsugorodik.
6Napjaim gyorsabban szaladnak, mint a takács vetélője,
és remény nélkül tűnnek el.
7Emlékezz rá, hogy életem csak egy lehelet,
és szemem nem lát többé boldogságot.
8Nem lát engem többé ember szeme;
mire rám veted szemedet, már nem vagyok.
9Amint a felhő elenyészik, elmegy,
úgy nem jön fel többé, aki alászállt az alvilágba;
10nem tér már vissza házába,
és otthona nem látja többé viszont.
A csapás érthetetlensége
11Ezért én sem türtőztetem számat,
A csapás érthetetlensége
szólok lelkem gyötrelmében,
A csapás érthetetlensége
panaszkodom lelkem keservében:
12óceán vagyok-e vagy szörnyeteg,
hogy börtönbe vetsz engem?
13Ha gondolom: Majd megvigasztal fekvőhelyem,
könnyebbségem lesz, ha elmerengek ágyamon,
14akkor álmokkal rettegtetsz
és rémlátással rémítesz,
15úgyhogy inkább megfulladást áhít a lelkem,
és halál után epednek csontjaim.
16Undorodom! Nem kívánok tovább élni!
Kímélj meg, hisz merő semmi az életem!
17Mi is az ember, hogy nagyra tartod,
és érdemesnek látod vele törődni,
18minden reggel meglátogatod,
és minduntalan próbára teszed?
19Még meddig tart, hogy nem kímélsz,
és nem engeded, hogy nyugodtan nyelhessem le nyálamat?
20Vétkeztem? Mit tettem ezzel neked, óh emberek Őre!
Miért tettél céltábládnak, hogy terhe lettem önmagamnak?
21Miért nem törlöd el a vétkemet,
és miért nem veszed el a bűnömet?
Lám – most a porba térek megnyugodni,
és ha holnap keresel, már nem leszek!”