Az élet nyomorúságai

¹Katonasor az ember élete a földön,
és napjai olyanok, mint a napszámos napjai:

²kívánkozik árnyék után, mint a szolga,
és várja munkája végét, mint a napszámos.

³Nekem is kárba veszett hónapok jutottak részemül,
és keserves éjjeleket számlálok magamnak.

⁴Ha lefekszem, kérdem: Mikor kelek újra?
Majd várom az estét, és mire beáll a szürkület, jóllakom kínnal.

⁵Rothadásba, por szennyébe öltözik a testem,
bőröm elszárad és összezsugorodik.

⁶Napjaim gyorsabban szaladnak, mint a takács vetélője,
és remény nélkül eltűnnek.

⁷Emlékezzél meg, hogy életem már csak lehelet,
és szemem nem lát többé boldogságot.

⁸Nem lát engem többé ember szeme;
mire rám veted szemedet, már nem vagyok.

⁹Amint a felhő elenyészik, elmegy,
úgy nem jön fel többé, aki alászállt az alvilágba;

¹⁰nem tér már vissza házába,
és otthona nem látja többé viszont.

A csapás érthetetlensége

¹¹Ezért én sem türtőztetem számat,
szólok lelkem gyötrelmében,
panaszkodom lelkem keservében:

¹²óceán vagyok-e vagy szörnyeteg,
hogy börtönbe vetsz engem?

¹³Ha gondolom: Majd megvigasztal fekvőhelyem,
könnyebbségem lesz, ha elmerengek ágyamon,

¹⁴akkor álmokkal rettegtetsz
és rémlátással rémítesz,

¹⁵úgyhogy inkább megfulladást áhít a lelkem,
és halál után epednek csontjaim.

¹⁶Undorodom! Nem kívánok tovább élni!
Kímélj meg, hisz merő semmi az életem!

¹⁷Mi is az ember, hogy nagyra tartod,
és érdemesnek látod vele törődni,

¹⁸minden reggel meglátogatod,
és minduntalan próbára teszed?

¹⁹Még meddig tart, hogy nem kímélsz,
és nem engeded, hogy nyugodtan nyelhessem le nyálamat?

²⁰Vétkeztem? Mit tettem ezzel neked, óh emberek Őre!
Miért tettél céltábládnak, hogy terhe lettem önmagamnak?

²¹Miért nem törlöd el a vétkemet,
és miért nem veszed el a bűnömet?
Lám – most a porba térek megnyugodni,
és ha holnap keresel, már nem leszek!«