¹Végig Iditunnak, Azaf zsoltára.

²Szómmal az Úrhoz kiáltok, szómmal az Istenhez, hogy figyelmezzen reám.

³Szorongatásom napján az Istent keresem, kezeimet éjjel is feléje emelvén szüntelenűl; és nem akart megvigasztaltatni az én lelkem.

⁴Megemlékezem az Istenről, és gyönyörködöm; és elmélkedem, de az én lelkem elbágyad.

⁵A hajnalt megelőzik szemeim, meg vagyok háborodva, és nem szólhatok.

⁶Gondolkodom a régi napokról, és az örök esztendők vannak elmémben,

⁷és elmélkedem éjjel szivemben, és gondolkodom, és megvizsgálom lelkemet.

⁸Vajjon az Isten örökre elvetend-e? és nem lesz már engedékenyebb?

⁹Vagy mindvégig megszűnteti-e irgalmasságát, nemzedékről nemzedékre?

¹⁰Vagy elfeledkezik-e könyörűlni az Isten? vagy visszatartja-e haragjában az ő irgalmasságát?

¹¹És mondom: Most felfogtam! Ez a változás a Fölséges jobbja által vagyon.

¹²Megemlékezem az Úr cselekedeteiről; mert eszemben vannak kezdettől a te csodatételeid;

¹³és elmélkedem minden cselekedetedről, és a te végzéseiddel foglalkozom.

¹⁴Isten! a te utad szentség; kicsoda oly nagy Isten, mint a mi Istenünk?

¹⁵Te vagy az Isten, ki csodákat mívelsz; megismertetted erődet a népekkel,

¹⁶megszabadítottad karoddal a te népedet, Jákob és József fiait.

¹⁷Láttak téged, Isten, a vizek, láttak téged a vizek, és féltek, és remegtek a mélységek.

¹⁸Nagy volt a vizek zúgása. Szózatot adtak a felhők, mert nyilaid átmentek.

¹⁹A te mennydörgésed szólt a forgatagban, villámlásaid tündöklöttek a föld kerekségén; a föld megmozdúlt és rengett.

²⁰A tengeren volt utad, és ösvényeid a sok víz árján; és nyomdokaid meg nem ismerhetők.

²¹Vezetted a te népedet, mint a juhokat, Mózes és Áron keze által.