¹Dávid zsoltára, midőn az idumei pusztában volt.

²Isten, én Istenem! tehozzád ébredek viradatkor; utánad szomjúhozik az én lelkem, szintoly nagyon vágyódik utánad az én testem is.

³A puszta és járatlan és vizetlen földön, úgy jelenek meg előtted, mint a szent helyen, hogy lássam a te erődet és dicsőségedet.

⁴Mert jobb a te irgalmasságod az életnél; az én ajkaim dicsérnek téged.

⁵Igy áldani foglak téged életemben; és a te nevedben fölemelem kezeimet.

⁶Mintegy zsirral és kövérséggel telik meg lelkem; és vigadás ajakival fog dicsérni az én szám,

⁷ha rólad emlékezem ágyamon, ha reggel felőled elmélkedem;

⁸mert segítőm vagy. És a te szárnyaid árnyéka alatt vigadok,

⁹az én lelkem hozzád ragaszkodik; jobbod fölvett engemet.

¹⁰Azok pedig hiába keresik lelkemet, lemennek a föld alsó részeibe;

¹¹a kard kezébe adatnak, a rókák martalékai lesznek.

¹²A király pedig vigadni fog az Istenben; dicsértetni fognak mindnyájan, kik rája esküsznek; mert bezáratik a gonoszságot szólók szája.