¹Végig magának, Iditunnak. Dávid éneke.

²Mondám: Megőrzöm útaimat, hogy ne vétkezzem nyelvemmel; őrizet alá vetettem számat, mikor a bűnös ellenem állott.

³Elnémúltam, és megalázódtam, és hallgattam a jókról: és fájdalmam megújúlt.

⁴Szivem fölhevűlt bennem, és elmélkedésemben fölgyúlad a tűz.

⁵Szóltam nyelvemmel: Add tudtomra nekem Uram az én végemet, és napjaim száma mennyi, hogy tudjam, mi hiával vagyok.

⁶Ime mértékre tetted napjaimat, és az én létem előtted, mint a semmi. Valóban, merő hiúság minden élő ember.

⁷Valóban elmúlik az ember, mint az árnykép, és hiába nyugtalankodik; kincseket gyűjt, és nem tudja, kinek gyűjti azokat.

⁸És most mi az én várakozásom? nem az Úr-e? mert az én létem nálad vagyon.

⁹Minden gonoszságomból szabadíts meg engem, ki a balgatagnak gyalázatúl adtál engem.

¹⁰Elnémúltam, és nem nyitottam föl számat, mert te cselekedted.

¹¹Vedd el rólam csapásaidat.

¹²A te kezed erőssége miatt én elfogytam a fenyíték alatt. A gonoszságért dorgálod az embert, és elepeszted az ő lelkét, mint a pókot; Valóban hiába aggódik minden ember.

¹³Hallgasd meg, Uram, imádságomat és könyörgésemet, vedd figyelembe könyhullatásimat. Ne némulj el, mert jövevény vagyok én nálad és zarándok, mint atyáim mindnyájan.

¹⁴Engedj nekem, hogy megenyhűljek, mielőtt elmenjek, és többé nem leszek.