¹Dávid zsoltára, midőn őt fia, Absalom, üldözé.

²és ne szállj itéletre szolgáddal; mert egy élő sem igazúl meg a te színed előtt,

³mert az ellenség üldözi lelkemet, földig alázza életemet, sötétségbe helyez engem, mint a rég megholtakat.

⁴És lelkem szorongatásban vagyon, szívem megháborodott bennem.

⁵Megemlékezem a régi napokról, elmélkedem minden cselekedetedről; kezeid alkotmányairól elmélkedem.

⁶Kiterjesztem hozzád kezeimet; lelkem eped érted, mint a vizért szomjazó föld.

⁷Hamar hallgass meg engem, Uram! lelkem eleped; ne fordítsd el tőlem orczádat, mert hasonló leszek a sírgödörbe menőkhöz.

⁸Add, hogy korán halljam irgalmasságodat; mert tebenned bízom. Mutasd meg nekem az útat, melyen járjak; mert hozzád emelem az én lelkemet.

⁹Ments meg engem ellenségeimtől, Uram! tehozzád folyamodom.

¹⁰Taníts meg engem akaratodat cselekednem, mert Istenem vagy; a te jó lelked elvezet engem a biztos földre.

¹¹A te nevedért életet adsz nekem, Uram! igazságod szerint kiviszed lelkemet a szorongatásból;

¹²és irgalmad szerint elveszted ellenségeimet, és elveszted mind, a kik szorongatják lelkemet; mert én a te szolgád vagyok.