¹Ezen megrémült szivem, és kimozdúlt helyéről.

²Halljátok a hangot az ő szavának rettentésével, és az ő szájából származó szózatot.

³Minden ég alatt ellát ő, és világossága túlhat a föld határain.

⁴Utána zeng a dörgés, az ő nagy voltának szavával dörög; és nem lehet megfejteni, ámbár hallatszik szózata.

⁵Csodálatosképen dörög szavával az Isten, ki nagyokat és megvizsgálhatatlanokat cselekszik,

⁶Ki parancsol a hónak, hogy a földre essék, és a téli esőknek és az ő ereje záporának;

⁷ki minden ember kezét megjegyzi, hogy ismerje kiki az ő munkáját.

⁸Bemegy a vad a rejtekhelyre és barlangjában lakik.

⁹A belső helyekről kijő a szélvész, és éjszakról a hideg.

¹⁰Az Isten fúvására összeáll a jég, és a vizek ismét szétömlenek.

¹¹A gabona felhőket kiván, és a felhők szórják világosságukat,

¹²melyek köröskörűl járnak, hova őket a kormányzó akarata viszi mindenre, mit nekik a földkerekség szinén parancsol;

¹³akár egy nemzetségben, akár az ő földén, akár irgalmának valamely helyén, hogy azok ott találtassanak.

¹⁴Figyelj ezekre, Jób! állj meg és vedd gondolóra az Isten csodáit.

¹⁵Tudod-e, mikor parancsolta Isten az esőknek, hogy megmutassák felhőik világosságát?

¹⁶Ismered-e a felhők nagy ösvényeit, és van-e tökéletes tudományod?

¹⁷Nem melegek-e ruháid, midőn a földet megfujja a déli szél?

¹⁸Talán te együtt alkottad vele az egeket, melyek igen erősek, mintha rézből öntettek volna?

¹⁹Mutasd meg nekünk, mit mondjunk neki? mert mi sötétségtől vagyunk körülvéve.

²⁰Ki beszéli el neki, a miket mondok? ha szólana is az ember, megemésztetnék.

²¹De most nem látnak világosságot; hirtelen felhőkké borúl a lég, és az átmenő szél elkergeti azokat.

²²Éjszakról jő az arany és a dicséret Istenhez félelemmel.

²³Méltóképen nem találhatjuk meg őt nagy erejében és itéleteiben és igazságában, és ki nem lehet mondani.

²⁴Azért félik őt az emberek, és nem merik nézni mindazok, kik önmagok előtt bölcseknek látszanak.