1Ezekután megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá napját,
2és szóla:
3Veszszen el az a nap, melyen születtem, és az éj, melyen mondották: Ember fogantatott.
4Változzék az a nap sötétséggé, ne vegye számon azt Isten onnanfelől, és napfény ne világítsa meg.
5Homályosítsa meg azt a sötétség és a halál árnyéka, foglalja el azt a homály, és keserűség borítsa be.
6Sötét forgószél birja azon éjet; ne iktattassék az esztendő napjai közé, és ne számláltassék a hónapok közé.
7Legyen az az éj magányos és méltatlan dicséretre;
8átkozzák meg azt, kik a napot átkozzák, és kik készek felkölteni a leviatant.
9Sötétedjenek el a csillagok az ő homályától; várja a világosságot, és ne lássa, se a felkelő hajnal hasadását:
10mert nem zárta be a méhnek ajtait, mely engem hordozott, el sem vette a nyomorúságokat szemeim elől.
11Miért nem haltam meg a méhben? kijövén a méhből, miért nem vesztem el mindjárt?
12Miért vettek térdekre? miért szoptattak emlőkkel?
13Igy most aluván, hallgatnék, és az én álmomban nyugodnám
14a föld királyaival és tanácsosaival, kik magoknak pusztaságokat építenek,
15avagy a fejedelmekkel, kik aranynyal bírnak, és házaikat megtöltik ezüsttel;
16avagy mint az elrejtett idétlen gyermek, nem volnék; vagy mint a kik fogantatván, nem láttak világosságot.
17Ott az istentelenek megszűnnek a háborgástól, és ott megnyugszanak, a kik elfáradtak erejökben;
18és a kik valaha foglyok voltak, együtt vannak bántás nélkül, nem hallják a sarczoló szavát.
19A kicsiny és nagy ott vannak, és urától szabad a szolga.
20Miért adatott a nyomorultaknak a világosság, és az élet azoknak, kik a lélek keserűségében vannak?
21kik várják a halált, és nem jő, mint a kincsásók,
22és igen örűlnek, ha a sírt megtalálják?
23– a férfiúnak, kinek útja elrejtetett, és kit az Isten körűlvett sötétséggel?
24Mielőtt egyem, fohászkodom; és mint az áradó víz, olyan az én orditásom.
25Mert a félelem, melytől rettegtem, rám jött, és a mitől tartottam, megtörtént.
26Nem voltam-e békében? nem hallgattam-e? nem nyugodtam-e? és mégis rám jött a harag.