¹Tovább is szóla Jób, fölvévén példabeszédét, és mondá:

²Él az Isten! ki elvonta igazamat, és a Mindenható, ki keserűségre vitte lelkemet:

³hogy valamíg lélekzet vagyon bennem, és az Isten lehelete orromban,

⁴nem szólnak ajkaim gonoszságot, nyelvem sem forgat hazudságot.

⁵Távol legyen tőlem, hogy titeket igazaknak itéljelek; míg el nem fogyok, nem távozom el ártatlanságomtól;

⁶igazolásomat, melyet tartani kezdettem, el nem hagyom; mert nem vádol engem az én szivem teljes életemben.

⁷Legyen az én ellenségem, mint az istentelen; és ellenkezőm, mint az igaztalan.

⁸Mert mi a képmutató reménye, ha telhetetlenűl ragadoz, és az Isten nem szabadítja meg az ő lelkét.

⁹Meghallja-e kiáltását, midőn rá jő a nyomorúság?

¹⁰Vagy gyönyörködhetik-e a Mindenhatóban, és segítségűl híhatja-e az Istent minden időben?

¹¹Megtanítlak titeket az Isten keze által, mi a Mindenhatóé, és nem rejtem el.

¹²Ime ti mindnyájan tudjátok, és miért beszéltek ok nélkül hiúságokat?

¹³Ez az istentelen ember része az Istennél, és az erőszaktevők öröksége, melyet a Mindenhatótól vesznek.

¹⁴Ha megsokasodnak fiai, kardra hányatnak, és unokái kenyérből sem esznek eleget.

¹⁵Kik megmaradnak tőle, veszedelembe temettetnek, és özvegyei nem fognak sírni.

¹⁶Ha összehordja is az ezüstöt, mint a földröget, és annyi ruhát szerez, mint a sár:

¹⁷megszerzi ugyan, de az igaz fog azokkal ruházkodni; és az ezüstöt az ártatlan osztja el.

¹⁸Mint a moly, úgy építette házát, és mint az őr csinálta a levélszint.

¹⁹A gazdag, mikor elalszik, magával semmit sem visz el; fölnyitja szemeit és semmit sem talál.

²⁰Megragadja őt a szükség, mint a víz, éjjel elnyomja őt a förgeteg.

²¹Fölkapja őt az égető szél, és elviszi, és mint a forgószél, elragadja őt helyéről.

²²És rája lő, és nem kiméli őt; kezétől futva fut el.

²³Összecsapják fölötte kezeiket, és süvöltenek rája, nézvén az ő helyét.