¹Az asszonytól született ember rövid ideig élvén, sok nyomorúsággal telik el.

²Ki mint a virág, kinyílik és eltiportatik, elfut, mint az árnyék, és soha sem marad meg ugyanazon állapotban.

³És ilyenre tartod-e méltónak fölnyitni szemeidet, és őt tenmagaddal törvénybe vinni?

⁴Ki teheti tisztává a tisztátalan magból fogantat? nem egyedűl te vagy-e az?

⁵Rövidek az ember napjai, havainak száma nálad vagyon; megszabtad határait, melyeken át nem lehet lépni.

⁶Távozzál egy kevéssé tőle, hadd nyugodjék, míg eljő, mint a béresnek az ő kivánatos napja.

⁷A fának van reménye; ha levágatik, ismét kizöldűl, és ágai kihajtanak.

⁸Ha megavúl is a fának gyökere, s a porban meghal is törzsöke,

⁹a viznek szagától kisarjadzik és ágat ereszt, mint mikor először ültettetett.

¹⁰De az ember mikor meghal és mezítelen lesz és megemésztetik, kérlek, hol vagyon?

¹¹Mint mikor a viz kimegyen a tengerből, és mint az elapadt folyó kiszárad:

¹²úgy az ember, mikor elalszik, nem kel föl, mignem az ég elmúlik, föl nem ébred, föl sem kel az ő álmából.

¹³Ki teszi azt velem, hogy a föld alatt megoltalmazz engem, és elrejts, míg elmúlik a te haragod, és nekem időt rendelsz, melyben rólam megemlékezel?

¹⁴Véled-e, hogy a megholt ember ismét él? Mindennap, melyeken most harczolok, várom, míg eljő az én változásom,

¹⁵szólítani fogsz engem, és én felelek neked; kezeid alkotmányának kinyujtod jobbodat.

¹⁶De most lépéseimet megszámláltad; azonban engedd el bűneimet.

¹⁷Bepecsételted, mint egy zsákba, vétkeimet, bár meggyógyítottad gonoszságomat.

¹⁸A hegy leszakadván, elmosódik; a kőszirt helyéről elvitetik.

¹⁹A köveket kivájják a vizek, és az áradások által a föld lassankint elemésztetik: s épen igy teszed semmivé az embert.

²⁰Megerősítetted őt egy kevéssé, míg örökre elmegyen; elváltoztatod színét, és elküldöd őt.

²¹Akár nemesek legyenek fiai, akár nemtelenek, ő nem tudja.

²²Mindazáltal teste, mig él, fájni fog, és lelke önmagán keseregni.