¹Felelvén pedig Jób, mondá:

²Tehát csak ti vagytok-e emberek, és veletek kihal a bölcseség?

³Nekem is van szivem, mint nektek, alábbvaló sem vagyok nálatoknál; mert a miket tudtok, ki nem tudja?

⁴A ki barátjától kinevettetik, mint én, az Istent híja segítségűl, és meghallgatja őt; mert kinevettetik az igaz együgyűsége.

⁵Megvetett lámpa az a gazdagok gondolataiban, de bizonyos időre készen van.

⁶Bővelkednek a rablók hajlékai, és vakmerően ingerlik az Istent, holott ő adott kezökbe mindeneket.

⁷Kérdezd meg csak a barmokat, és megtanítanak téged; és az égi madarakat, és megjelentik neked.

⁸Szólj a földnek, és megfelel neked; és elbeszélik a tenger halai.

⁹Ki nem tudja, hogy ezeket mind az Úr keze alkotta?

¹⁰Kinek kezében van minden élő lény lelke, és minden emberi test szelleme.

¹¹Nem a fül itéli-e meg az igéket, és az evő szája az ízt?

¹²Az öregekben van a bölcseség, és a sok időben az okosság.

¹³Nála vagyon a bölcseség és az erősség, neki vagyon tanácsa és értelme.

¹⁴Ha mit leront, nincs a ki fölépítse; ha berekeszti az embert, nincs, a ki fölnyissa neki.

¹⁵Ha föltartóztatja a vizeket, minden elszárad; és ha kibocsátja azokat, elborítják a földet.

¹⁶Nála vagyon az erősség és a bölcseség; ő ismeri mind a csalót, mind azt, ki megcsalatik.

¹⁷A tanácsadókat bolond végre viszi, és a birákat kábulásra.

¹⁸A királyok övét megoldja, és kötéllel köti fel az ő ágyékukat.

¹⁹A papokat dicstelenekké teszi, és a főembereket megejti,

²⁰elváltoztatván az igazmondók ajkát, és a vének tudományát elvévén.

²¹Megvetést önt a fejedelmekre, s azokat, kik el voltak nyomva, fölemelvén.

²²Ki a sötétségből kijelenti a mélységes dolgokat, és világosságra hozza a halál árnyékát,

²³ki megsokasítja a nemzeteket, és elveszti azokat, és helyreállitja a fölforgatottakat;

²⁴ki elváltoztatja a föld népe fejedelmeinek szivét, és eszöket veszti, hogy hiába bolyongjanak a járatlan úton;

²⁵tapogatnak, mint a sötétben és nem a világosságban, és eltévelyíti őket, mint a részegeket.