¹Oh bár szakasztanád meg az egeket, és leszállanál! Elolvadnának orczád előtt a hegyek!

²mint az égő tűz megemésztetnének, a vizek fölforrnának a tűztől, hogy megismertetnék ellenségeidtől a te neved; szined előtt rettegnének a nemzetek.

³Mikor csodákat mívelsz nem viseljük el; te leszállasz, és orczád előtt a hegyek elolvadnak.

⁴Világ kezdetétől nem hallották, sem füleikbe nem vették; szem nem látta, Isten, tekivüled, miket a téged váróknak készítettél.

⁵Eléje mégy a vigadónak, és az igazságot cselekvőnek, kik a te utaidon megemlékeznek rólad. De ime most megharagudtál, mert vétkeztünk, s abban maradtunk mindenkor; vajha megszabadúlnánk!

⁶És lettünk mindnyájan, mint a tisztátalan, és mint a havi folyásos ruhája, minden mi igazságunk; és elhullottunk mindnyájan, mint a falevél, és a mi gonoszságaink, mint a szél, elragadtak minket.

⁷Nincs, a ki segítségűl híja nevedet, ki fölkeljen, és hozzád tartson; elrejtetted orczádat előlünk, és megtörtél minket gonoszságunk keze által.

⁸És most, Uram! atyánk vagy te, mi pedig sár; te alkotónk s mi mindnyájan kezeid alkotmányai.

⁹Ne haragudjál, Uram, oly igen, és ne emlékezzél meg többé gonoszságainkról; ime tekints ránk, mi mindnyájan a te néped vagyunk.

¹⁰A te szentélyed városa pusztává lett, Sion pusztává lett, Jerusalem elpusztult.

¹¹A mi szentelésünk és dicsőségünk háza, hol téged atyáink dicsértek, tűzzel égettetett meg, és minden, a mit szerettünk, romba dőlt.

¹²Vajjon ezek után visszatartózkodol-e még? Uram! hallgatsz-e? s oly felette nyomorgatsz-e minket?