¹És lőn az Úr igéje énhozzám, mondván:

²Ember fia! az ellenszegűlő ház közepett lakol te, kiknek szemeik vannak a látásra, és nem látnak, füleik a hallásra és nem hallanak; mert ellenszegűlő ház ez.

³Te azért, ember fia! készűlj föl eszközökkel az elköltözésre, és költözzél el nappal előttök; költözzél pedig a te helyedről más helyre szemök láttára, hatalán figyelmeznének; mert ellenszegűlő ház ez.

⁴És vidd ki eszközeidet, mint az elköltözőnek eszközeit nappal szemök láttára; te pedig menj ki estve előttök, mint kimégyen az elköltöző.

⁵Szemök előtt ásd át magadnak a falat, és azon menj ki.

⁶Szemök láttára vállakon hordoztasd magadat, sötétben vigyenek ki; orczádat född be, és ne nézd a földet; mert csodajelűl adtalak téged Izrael házának.

⁷Úgy cselekvém tehát, a mint parancsolta vala nekem az Úr; és holmimet eléhozám, mint az elköltöző holmieit nappal, és estve átásám magamnak a falat kézzel; és a sötétben kimenék, vállakon hordoztatva, szemök láttára.

⁸És lőn az Úr beszéde reggel énhozzám, mondván:

⁹Ember fia! vajjon nem mondá-e neked Izrael háza, az ellenszegűlő ház: Mit cselekszel te?

¹⁰Mondd nekik: Ezeket mondja az Úr Isten: Ez a teher a fejedelmen, ki Jerusalemben vagyon, és Izrael egész házán, mely benne vagyon.

¹¹Mondjad: Én a ti csodajeletek vagyok; a mint cselekedtem, úgy fog történni rajtok; elköltöznek és fogságra mennek.

¹²És a fejedelem, ki közöttük vagyon, vállon hordoztatik, sötétben megyen ki; átássák a falat, hogy kivigyék őt; orczája befödöztetik, hogy ne lássa szemével a földet.

¹³És kiterjesztem az én hállómat őrája, és megfogatik varsámban, és Babilonba viszem őt, a kaldeusok földére, és azt sem fogja látni, és ott hal meg.

¹⁴És mindnyájokat, kik körűle vannak, az ő segítségét és seregét szétszórom minden szélre, és fegyvert rántok utánok.

¹⁵És megtudják, hogy én vagyok az Úr, mikor elszélesztem őket a nemzetek közé, és szétszórom őket országokra.

¹⁶De nehány férfiút megmentek közőlük a fegyvertől és éhségtől és mirígyhaláltól, hogy elbeszéljék minden vétköket a nemzetek között, kikhez menni fognak, és megtudják, hogy én vagyok az Úr.

¹⁷És lőn az Úr beszéde énhozzám, mondván:

¹⁸Ember fia! a te kenyeredet rettegve egyed, de vizedet is sietséggel és szomorúsággal igyad.

¹⁹És mondd a föld népének: Ezeket mondja az Úr Isten azoknak, kik Jerusalemben laknak Izrael földén: Kenyeröket aggódva eszik, és vizöket nyomorúsággal iszszák; mert a föld kifogy bőségéből, azok gonoszsága miatt, kik rajta laknak.

²⁰És a városok, melyekben most laknak, elpusztúlnak, és a föld elhagyatik, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.

²¹És lőn az Úr beszéde énhozzám, mondván:

²²Ember fia! micsoda közmondás az közöttetek Izrael földén, mely így szól: Messze elhalasztatnak a napok, és elvesz minden látomás?

²³Azért mondd nekik: Ezeket mondja az Úr Isten: Megszűntetem e közmondást, és nem is leszen közbeszéd többé Izraelben; és mondd meg nekik, hogy elközelgettek a napok és minden látomásnak beszéde.

²⁴Mert nem leszen többé semmi hiábavaló látomás, sem kétséges jövendölés Izrael fiai között.

²⁵Mert én, az Úr, szólok, és a mi igét szólok, megleszen, és tovább nem halad, hanem a ti napotokban, ellenszegűlő ház, a mit szólok, meg is cselekszem; úgymond az Úr Isten.

²⁶És lőn az Úr beszéde énhozzám, mondván:

²⁷Ember fia! ime Izrael háza azt mondja: A látomás, melyet ez lát, sok napra való, és hoszszú időkre jövendöl ez.

²⁸Azért mondd nekik: Ezeket mondja az Úr Isten: Nem halad tovább semmi beszédem; az íge, melyet szólok, beteljesedik, úgymond az Úr Isten.