1És megparancsolá neki (kétség nélkül Mardokeus Eszternek), hogy menjen be a királyhoz, és könyörögjön az ő népeért és hazájaért.
2Emlékezzél meg (úgymond) a te alázatosságod napjairól, mimódon tápláltattál kezem alatt; mert Ámán, ki második a király után, halálra szólott ellenünk;
3és te híjad segítségűl az Urat, és szólj a királynak érettünk, és szabadíts meg minket a haláltól.
4Harmadnapon pedig letevé öltöző ruháit, és dicsőségével körűlvéteték.
5És midőn királyi öltözetben fénylett, és segítségűl hitta a mindenek igazgató és szabaditó Istenét, melléje vőn két szolgálót.
6és az egyikre támaszkodék, mintha a gyönyörűség és fölötte nagy gyöngédség miatt testét nem bírná;
7a másik szolgáló pedig asszonyát követé, az ő földön folyó öltözeteit föltartván.
8Ő pedig arczával, melyen rózsaszín ömlik vala el, s a kedves és tündöklő szemekkel szomorú és nagy félelemtől szorongatott szívet rejte.
9Bemenvén tehát minden ajtókon rendszerint, megálla a király előtt, hol az ő országa királyi székén ült, királyi ruhákba öltözve, aranynyal és drága kövekkel fényeskedve, és rettenetes tekintetű vala.
10És midőn orczáját fölemelte, és szikrázó szemeivel szivének haragját kijelentette, a királyné leesék, és szine halványra változván, ellankadt fejét a szolgálóra hajtá.
11És az Isten kegyességre fordítá a király lelkét, ki gyorsan és megijedve kiugrék a királyi székből, és karjaival tartván őt, míg magához tér, ez igékkel nyájaskodik vala:
12Mi lelt? Eszter! Én vagyok atyádfia, ne félj.
13Nem halsz meg; mert nem teéretted rendeltetett e törvény, hanem minden egyebekért.
14Járúlj ide azért, és illesd a királyi pálczát.
15És mivel amaz hallgata, vevé az aranyvesszőt és nyakára tevé, és megcsókolá őt, és mondá: Miért nem szólasz hozzám?
16Ki felelé: Láttalak, Uram, téged, mint az Isten angyalát, és megháborodék szivem a te dicsőséged félelmétől.
17mert igen csodálatos vagy te, uram! és orczád teljes kegyességgel.
18És midőn szóla, ismét leesék, és csaknem elhala.
19A király pedig megzavarodék, és minden szolgája vigasztalá Esztert.