¹Történék pedig, hogy hét testvér anyjokkal együtt megfogatván, kényszeríttetének a királytól sertéshúst enni a törvény ellen, ostorokkal és inakkal kínoztatván.

²Egyik közőlük, az első, így szóla: Mit kivánsz és mit akarsz tőlünk megtudni? Készek vagyunk meghalni inkább, mint az Istennek hazánkbeli törvényeit általhágni.

³Megharagudván ezen a király, parancsolá a serpenyőket és rézfazekakat fölforraltatni; melyek azonnal fölforraltatván,

⁴parancsolá, hogy annak, ki először szólott vala, nyelvét elmessék, és feje bőrét levonván, kéz- és lábfejeit is elvágják, többi testvéreinek és anyjának láttára.

⁵És mikor már mindenképen megcsonkíttatott, parancsolá a tüzet oda tétetni, hogy a még lélekzőt a serpenyőben megsüssék; melyben midőn sokáig gyötörtetnék, a többiek anyjokkal együtt egymást buzdíták bátran meghalni,

⁶mondván: Az Úr Isten tekinteni fog az igazságra, és megvigasztal minket, mint Mózes az ő bizonyító énekében kijelentette: hogy az ő szolgáit meg fogja vigasztalni.

⁷Meghalván tehát az első ilyen módon, a másikat vivék kínzatásra; és feje bőrét hajastul levonván, kérdezék: ha eszik-e inkább, vagy kész egész testében tagonkint gyötörtetni?

⁸Ő pedig felelvén hazája nyelvén, mondá: Nem cselekszem. Azért ez is utána az elsőnek gyötrelmeit viselé.

⁹És halálra válván, így szóla: Te ugyan, istentelen! a jelen életben minket elvesztesz; de a világ királya minket, kik az ő törvényeiért halunk meg, föltámaszt az örök élet föltámadására.

¹⁰Ezután a harmadik kínoztaték, és midőn nyelvét kivánák, hamar kinyujtá, és kezeit bátran kiterjeszté,

¹¹és bizodalommal mondá: Az égből vettem ezeket, de az Isten törvényeiért most megvetem, mert reménylem, hogy tőle azokat visszanyerem.

¹²Úgy, hogy a király, és a kik vele valának, csodálák az ifjú bátorságát, hogy semmibe sem vevé a kínokat.

¹³Ez is így meghalván, a negyediket gyötrék, hasonlóképen kínozván.

¹⁴Ki már halálán lévén, így szóla: Jobb azoknak, kik az emberektől halálra adattak, reménységöket az Istenben vetni, hogy általa ismét föltámasztassanak; de neked feltámadásod az életre nem leszen.

¹⁵És előállítván az ötödiket, őt szintugy gyötrék. Ő pedig rája tekintvén, mondá:

¹⁶Hatalmad lévén az emberek között, noha rothadandó vagy, azt míveled a mit akarsz; de ne véljed, hogy a mi nemzetünk elhagyatott az Istentől.

¹⁷Várj, csak várj, és meglátod az ő nagy hatalmát, mint büntet meg majd tégedet és a te ivadékodat.

¹⁸Ezután vivék a hatodikat; ez is haldokolni kezdvén, így szóla: Ne ámítsd magadat hiába; mert mi ezeket minmagunkért szenvedjük, kik vétkeztünk Istenünk ellen, és csodálatra méltó dolgok esnek rajtunk.

¹⁹Te mindazáltal ne véljed, hogy büntetlen maradsz, mivel az Isten ellen mertél tusakodni.

²⁰De kiváltképen anyjok vala csodálatra és minden jók emlékezetére méltó, ki hét fiát látván azon egy nap elveszni, ezt erős lélekkel szenvedé a reménységért, melyet az Istenben vetett vala.

²¹Ki azok közől mindeniket inté, hazája nyelvén bátorítván, teljes lévén bölcseséggel, és az asszonyi elmével férfiúi szivet egyesítvén,

²²mondá nekik: Nem tudom, az én méhemben miként lettetek; mert nem én adtam nektek a leheletet, a lelket és életet, és mindenitek tagjait nem én magam foglaltam össze,

²³hanem a világ teremtője, ki az embert eredetében alkotta, és mindeneknek lételt adott; ő nektek irgalmassággal ismét visszaadja a lelket és életet, valamint most ti magatokat föláldozzátok az ő törvényeiért.

²⁴Antiokus pedig, ki magát kijátszottnak vélte, a szemrehányó szavát is megvetvén, mikor még a legifjabb hátra volt, nem csak beszéddel inté, de esküvéssel is bizonyítá, hogy gazdaggá és szerencséssé teszi őt, ha eltér hazája törvényeitől, barátjáúl fogadja, és a szükségeseket megadja neki.

²⁵De mivel ezekre a fiú semmiképen sem hajolt, az ő anyját hivá a király, és tanácsolá neki, hogy legyen az ifjú szabadúlására.

²⁶Mire miután sok szóval intette, megigéré, hogy fiát rábeszéli.

²⁷Azért hozzája hajolván, s a kegyetlen zsarnokot kinevetvén, mondá hazája nyelvén: Édes fiam! könyörűlj rajtam, ki téged méhemben kilencz hónapig hordoztalak, három esztendeig szoptattalak, tápláltalak, s ez ideig fölneveltelek.

²⁸Kérlek, fiam! tekints az égre, földre és mindenekre, mik azokban vannak, és értsd meg, hogy az Isten semmiből teremtette azokat és az emberi nemet is.

²⁹Azért ne félj e hóhértól, hanem méltó társa lévén testvéreidnek, válaszd a halált, hogy amaz irgalom által testvéreiddel együtt visszanyerjelek téged.

³⁰Mikor még ezeket mondotta, így szóla az ifjú: Kit vártok? nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvény parancsának, mely nekünk Mózes által adatott.

³¹Te pedig, ki minden gonoszság indítója lettél a zsidók ellen, nem menekedel meg az Isten kezéből.

³²Mert mi bűneinkért szenvedjük ezeket;

³³és hogyha dorgálás és fenyíték okáért a mi Urunk Istenünk egy kevéssé ránk megharagudott, de ismét megkegyelmez ő szolgáinak.

³⁴Te pedig, oh istentelen és minden embernél gonoszabb! föl ne fuvalkodjál hiú reményeidben, melyeknél fogva az ő szolgái ellen dühösködöl;

³⁵mert a mindenható és mindent látó Istennek itéleteitől még nem menekedtél meg;

³⁶mivel az én testvéreim, most kevés fájdalmat szenvedén, az örök élet szövetségébe léptek; te pedig Isten itéletei által a te kevélységednek méltó büntetésével fogsz lakolni.

³⁷Én ugyan, mint testvéreim, lelkemet és testemet adom hazám törvényeiért, segítségűl híván az Istent, hogy mielőbb könyörűljön nemzetünkön, s kínok és csapások között megvallassa veled, hogy ő egyedűl az Isten;

³⁸én rajtam pedig és testvéreimen szűnjék meg a Mindenható haragja, mely a mi nemzetünkre méltán szállott.

³⁹Ekkor a király haragra gerjedvén, ez ellen valamennyi fölött kegyetlenebbűl dühönge, boszankodván, hogy megcsúfoltatott.

⁴⁰Ez is tehát tisztán hala meg, teljesen az Úrban bízván.

⁴¹Legutóljára pedig fiai után anyjok is megöleték.

⁴²De az áldozatokról, a fölöttébb való kegyetlenségekről ennyi szó elég legyen.