¹Eléhivá azért Izsák Jákobot, és megáldá őt, és parancsolá neki, mondván: Ne végy feleséget Kanaán nemzetségéből;

²hanem eredj, menj el szíriai Mezopotámiába anyád atyjának, Bátuelnek házához, és onnan végy magadnak feleséget Lábánnak, anyád bátyjának, leányai közől.

³A mindenható Isten pedig áldjon meg téged, és neveljen és sokasítson meg, hogy népek seregévé légy,

⁴és adja meg neked és ivadékodnak utánad Ábrahám áldását, hogy bírjad zarándokságod földét, melyet nagyatyádnak megigért.

⁵És mikor elbocsátotta őt Izsák, elindúlván, méne szíriai Mezopotámiába Lábánhoz, a szíriai Bátuel fiához, anyjának, Rebekkának bátyjához.

⁶Látván pedig Esau, hogy atyja megáldotta Jákobot, és elküldötte szíriai Mezopotámiába, hogy onnét hozzon feleséget, és hogy az áldás után parancsolt neki, mondván: Ne végy feleséget Kanaán leányai közől;

⁷és hogy Jákob engedelmeskedvén szüleinek, elment Szíriába;

⁸észrevévén azt is, hogy atyja nem látja örömest Kanaán leányait:

⁹elméne Izmaelhez, és azokon kivűl, kiket már bír vala, feleségűl vevé Maheletet, Ábrahám fiának, Izmaelnek leányát, Nabajot húgát.

¹⁰Kiindulván tehát Jákob Berszabéból, méne Háránba.

¹¹És midőn egy bizonyos helyre jött, a hol megnyugodni akart napszállat után, vőn a kövekből, melyek ott hevernek vala, s azt feje alá tévén, azon helyen aluvék.

¹²És láta álmában egy lajtorját, mely a földön áll vala, s melynek teteje az eget éri vala, és látá az Isten angyalait fel s alá járni azon,

¹³és a lajtorjára támaszkodott Urat, ki mondá neki: Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Ura Istene, és Izsák Istene; a földet, melyen aluszol, neked adom és ivadékodnak.

¹⁴És ivadékod annyi lesz, mint a föld pora; kiterjedsz napnyugatra és napkeletre, éjszakra és délre; és megáldatnak tebenned és ivadékodban a föld minden népei.

¹⁵És őrződ leszek, akárhová mégy, és visszahozlak e földre; és el nem hagylak, míg be nem teljesítem mind, a miket mondottam.

¹⁶És mikor fölébredett Jákob az álomból, mondá: Valóban az Úr van e helyen, és én nem tudtam.

¹⁷És megréműlvén: Mely rettenetes, úgymond, ez a hely! nem egyéb ez, mint az Isten háza, és a menny kapuja.

¹⁸Fölkelvén tehát Jákob reggel, vevé a követ, melyet feje alá tett vala, és fölállítá emlékjelűl, olajat öntvén rája.

¹⁹És nevezé azon város nevét Bételnek, mely az előtt Lúzának hivatott vala.

²⁰Fogadást is tőn, mondván: Ha velem leend az Isten, és megőrizend engem az úton, melyen járok, és kenyeret adand nekem ételűl, és ruhát öltözetűl,

²¹és szerencsésen visszatérendek atyám házához: az Úr lesz nekem Istenem,

²²és ez a kő, melyet emlékjelűl állítottam, Isten házának fog neveztetni, és mindannak, a mit nekem adandasz, tizedét neked ajánlom föl.