¹(Menyasszony). Az én szerelmesem lement kertébe a fűszerek táblájához, hogy a kertekben legeltessen, és liliomokat szedjen.

²Én az én szerelmesemé, és szerelmesem enyém, ki a liliomok között legeltet.

³(Vőlegény). Szép vagy, én barátném! gyönyörűséges és ékes, mint Jerusalem; rettenetes, mint a táborok elrendezett serege.

⁴Fordítsd el rólam szemeidet, mert azok elragadnak engem. Hajad, mint a kecskék nyája, melyek föltűnnek Gálaádból.

⁵Fogaid, mint a juhok nyája, melyek följőnek az usztatóból, mindenik kettős fajzattal, és meddő nincs közöttök.

⁶Mint a gránátalma héja a te orczáid, azonkivűl, mi benned rejtezik.

⁷Hatvanan vannak a királynék, és nyolczvanan az ágyasok, és a leánykáknak nincs számuk:

⁸egy az én galambom, az én tökéletesem, anyjának egyetlene, szülőjének választottja. Látták őt a leányok, és igen boldognak mondották; a királynék és ágyasok, és dicsérték őt.

⁹Kicsoda ez, ki eléjő, mint a fölkelő hajnal, szép, mint a hold, választott, mint a nap, rettenetes, mint a táborok elrendezett serege?

¹⁰(Menyasszony). Lementem a diós-kertbe, hogy meglássam a völgyek almáit, és megtekintsem, ha a szőllő már virágzanék, és a gránátalma már fakadna.

¹¹Mit sem tudtam; s ime lelkem megháborított engem Aminadab szekerei miatt.

¹²Térj vissza, térj vissza, Szulamit! térj vissza, térj vissza, hogy nézhessünk téged.