XVI. Benedek emeritus pápa hosszú írást közölt a Klerusblatt német folyóiratban, mely az Egyházban jelen lévő visszaélési botrányok eredetét és azok lehetséges megoldását elemzi. Az emeritus pápa írását Görföl Tibor, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola oktatója fordította német eredetiből.
Az második, befejező részt olvashatják az alábbiakban.
II.
Az Egyház első reakciói
1. Megpróbáltam bemutatni, hogy a keresztény erkölcsi felfogás számos előzményre visszanyúló és a hatvanas években ténylegesen kibontakozó leépülési folyamata olyan radikálissá vált ebben az időszakban, amilyenhez foghatóra korábban nem volt példa. Az Egyház erkölcsi kérdésekben gyakorolt tanítói tekintélyének leépülése óhatatlanul következményekkel járt az Egyház életének különböző területein. A világ püspöki konferenciáinak elnökei és Ferenc pápa közös tanácskozásával összefüggésben mindenekelőtt a papi élet kérdése, illetve a papnevelő intézetek kérdése bír jelentőséggel. A papi szolgálatra felkészítő szemináriumi képzés problémájával kapcsolatban valóban a felkészítés korábbi formájának nagymértékű összeomlása figyelhető meg.
Különböző papi szemináriumokban kis homoszexuális körök alakultak ki, amelyek többé-kevésbé nyíltan működtek és érzékelhetően megváltoztatták a szemináriumok légkörét. Az egyik dél-németországi szemináriumban a papságra készülő növendékek együtt éltek azokkal, akik laikus lelkipásztori kisegítői tisztségre készültek. A közös étkezések alkalmával szeminaristák, házas lelkipásztori kisegítők (olykor feleségükkel és gyermekeikkel együtt) és esetenként barátnőik kíséretében megjelenő lelkipásztori kisegítők ültek egy asztalnál. A szeminárium légköre nem kedvezett a papi hivatásra való felkészülésnek. A Szentszéknek tudomása volt a problémákról, de pontos információkkal nem rendelkezett. Első lépésként apostoli vizitációt rendelt el az Egyesült Államokban működő szemináriumokban.
Mivel a II. vatikáni zsinat után a püspökök kiválasztásában és kinevezésében szerepet játszó szempontok is megváltoztak, a püspököknek a szemináriumaikhoz fűződő viszonya is rendkívül sokféle formát öltött. Az új püspökök kinevezésével kapcsolatban a „zsinati szellem” számított a legfontosabb kritériumnak, bár a kifejezésen számos különböző dolgot értettek. Tagadhatatlan, hogy az Egyház számos területén az addigi hagyománnyal szemben kritikus vagy elutasító szemléletmódot értettek zsinati szellemen, s úgy vélték, hogy a világgal kialakított új, radikálisan nyitott viszonyulásnak kell a hagyomány helyébe lépnie. Az egyik püspök, aki korábban szemináriumi rektor volt, pornófilmet nézetett a szeminaristákkal, arra hivatkozva, hogy így kívánja ellenállóvá tenni őket egy olyan magatartásformával szemben, amely ellentétes a hittel. Voltak püspökök (nemcsak az Amerikai Egyesült Államokban), akik teljes egészében elvetették a katolikus hagyományt, s valamiféle új, modern „katolicitást” igyekeztek kialakítani egyházmegyéjükben. Talán érdemes megemlítenem, hogy nem egy szemináriumban a papságra alkalmatlannak tekintettek olyan növendékeket, akiket azon kaptak, hogy az én könyveimet olvassák. A könyveimet úgy rejtegették, mintha silány termékek lennének, és szinte csak a pad alatt olvasták őket.
A lebonyolított vizitáció nem hozott felszínre új információkat, mivel különböző erők egyértelműen összefogtak a valódi helyzet elkendőzésének érdekében. További vizitációt rendeltek el, amely ugyan lényegesen több mindenre derített fényt, összességében mégis következmények nélkül maradt. Ennek ellenére a hetvenes évek óta nagy egészében rendeződött a szemináriumok helyzete. A papi hivatások számában mégis csak elszórtan volt megfigyelhető újabb emelkedés, mivel a körülmények másként alakultak.
2. A pedofília kérdése, ha jól emlékszem, csak a nyolcvanas évek második felében merült fel sürgető erővel. Az Egyesült Államokban ekkor már nyilvánosan felismert problémát jelentett, ezért a püspökök Rómától kértek segítséget, úgy látták ugyanis, hogy az új törvénykönyvben rögzített egyházjog nem ad kellő lehetőséget a szükséges intézkedések foganatosítására. Rómának és a római egyházjogászoknak eleinte meggyűlt a bajuk ezzel a felvetéssel; úgy vélték, hogy a papi hivatalból való időleges felfüggesztés elégséges az adott helyzet tisztázásához és rendezéséhez. Az amerikai püspökök nem tudták elfogadni ezt az álláspontot, mivel ebben az esetben a papok továbbra is a püspök szolgálatában maradtak, s ezért közvetlenül a püspökhöz tartozó személyeknek könyvelték el őket. Az új törvénykönyv szándékosan csupán nagy vonalakban kidolgozott büntetőjogát csak lassú folyamat során lehetett megújítani és elmélyíteni.
A büntetőjog egész felfogásával kapcsolatban is felmerült azonban egy alapvető probléma. Ekkor már csak az úgynevezett garantizmus számított „zsinati szelleműnek”. Ennek értelmében mindenekelőtt a vádlottak jogait kellett biztosítani, mégpedig olyan mértékben, hogy az már valójában meg is akadályozta elítélésüket. A váddal illetett teológusok sokszor nem kellő mértékű védekezési lehetőségeinek ellensúlyozása érdekében ekkor a garantizmus szellemében olyannyira kiterjesztették a védekezéshez való jogukat, hogy szinte már nem is lehetett elítélni őket.
E ponton legyen szabad rövid kitérőt tennem. A pedofil bűncselekmények magas számát látva sokan hivatkoztak Jézusnak arra a kijelentésére, mely szerint „aki rosszra csábít egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék” (Mk 9,42). A mondat eredeti értelme nem gyermekek szexuális természetű elcsábítására vonatkozik. Jézus nyelvében „a kicsik” kifejezés az egyszerű hívőket jelöli, akik hitükben elbukhatnak az önmagukat okosnak tartók intellektuális gőgje miatt. E helyütt Jézus tehát úgy veszi védelmébe a hit értékét, hogy nyomatékosan büntetéssel fenyegeti azokat, akik kárt okoznak a hitnek. A mondat modern idézésmódja önmagában véve nem téves, de nem szabad elfednie a kijelentés eredeti értelmét. A szakaszban a garantizmussal ellentétben egyértelműen megmutatkozik, hogy nemcsak a vádlottak jogai fontosak és igényelnek biztosítékot, hanem éppoly fontosak az olyan magas rendű értékek is, mint amilyen a hit. A teljes jézusi üzenettel összhangban lévő és kiegyensúlyozott egyházjognak tehát nem csupán a vádlottak számára kell garanciákat biztosítaniuk, akik tiszteletben tartása alapvető jogi érték, de a hitet is meg kell védenie, amely szintén fontos jogi érték. A helyesen kiépített egyházjognak tehát kettős garanciát kell tartalmaznia, a vádlott személynek és az érintett értéknek egyaránt védelmet kell nyújtania. Aki ma hangot ad ennek az önmagában véve egyértelmű felfogásnak, a hit jogi értékének védelmével kapcsolatban rendszerint süket fülekre talál. Az általános jogi szemléletben a jelek szerint a hit már nem számít olyan értéknek, amelyet védelmezni kell. Az Egyház pásztorainak át kell gondolniuk és komolyan kell venniük ezt az aggodalomra okot adó helyzetet.
Néhány rövid megjegyzést tettem azzal kapcsolatban, milyen helyzetben volt a papképzés a válság nyilvános kirobbanásának idején, s most még arról szeretnék röviden beszélni, hogy milyen fejlemények történtek az egyházjogban e téren. A papok által elkövetett bűncselekmények alapvetően a Klérus Kongregációjának illetékességi körébe tartoznak. Mivel azonban a kongregáció szellemiségét akkoriban javarészt a garantizmus határozta meg, II. János Pál pápával abban egyeztem meg, hogy helyes, ha az ilyen jellegű bűncselekmények a Hittani Kongregáció illetékességébe kerülnek, mégpedig delicta maiora contra fidem címén. Ily módon a legmagasabb fokú büntetés is lehetségessé vált: a klérusból való kizárás, amely más jogcímen nem lett volna kiszabható. Nem a legmagasabb fokú büntetés megállapításának lehetőségét biztosító trükköt alkalmaztunk; az intézkedés a hit egyházi jelentőségéből következett. Valóban fontos látnunk, hogy ezek a klerikusok által elkövetett bűncselekmények végső soron a hit károsulását tanúsítják: efféle tettek csak akkor lehetségesek, ha már nem a hit szabja meg az ember cselekvését. Ilyen súlyos büntetés azonban csak akkor szabható ki, ha a bűncselekménynek egyértelmű bizonyítékai vannak, és ez azt jelenti, hogy a garantizmus tartalma egyáltalán nem vész el. Más szóval: a legmagasabb fokú büntetés jogszerű kiszabásához valódi büntetőeljárásra van szükség. Ez azonban mind az egyházmegyékre, mind a Szentszékre túlságosan nagy terhet rótt. Ezért kidolgoztuk a büntetőeljárás minimális formáját, és nyitva hagytuk annak lehetőségét, hogy maga a Szentszék veszi át az eljárás lefolytatását, ha az egyházmegye vagy a metropólia nem tudja vállalni. Az eljárást azonban minden esetben felül kellett vizsgálnia a Hittani Kongregációnak, hogy szavatolja a vádlottak jogait. Végül azonban a Hittani Kongregáció tagjainak rendes ülésén (Feria IV) létrehoztunk egy feljebbviteli szervet, hogy az eljárás elleni fellebbezésre is lehetőséget biztosítsunk. Mivel mindez voltaképpen túlnyúlt a Hittani Kongregáció lehetőségeinek keretein, s ezért időben elhúzódtak az ügyek, amit a dolog természetéből következően meg kellett akadályozni, Ferenc pápa további reformokat látott szükségesnek.
III.
1. Mit tegyünk tehát? Másik Egyházat hozzunk talán létre, hogy minden elrendeződhessen? Voltak már, akik kísérletet tettek erre, és kudarcot vallottak. A helyes utat csak az Urunk, Jézus Krisztus iránt tanúsított engedelmesség és szeretet tudja megmutatni. Próbáljuk meg tehát először is új szemmel és belülről megérteni, mi volt a szándéka, és mi a szándéka ma is az Úrnak velünk kapcsolatban.
Legelőször is a következőt mondanám: ha valóban egészen röviden össze szeretnénk foglalni a Bibliában lefektetett hit tartalmát, azt mondhatnánk, hogy az Úr a szeretet jegyében álló történetet kezdeményezett velünk, s az egész teremtést össze akarja foglalni ebben a történetben. Végső soron csak oly módon tudunk fellépni a bennünket és az egész világot fenyegető rossz ellen, hogy elfogadjuk szeretetét. Valójában csak Isten szeretete hathat a rossz ellenszereként. A rossz ereje abból fakad, hogy nem vagyunk hajlandók szeretni Istent. Az az ember részese a megváltásnak, aki rábízza magát Isten szeretetére. Megváltatlanságunk abban gyökerezik, hogy nem tudjuk szeretni Istent. A megváltásnak tehát az az útja, hogy megtanuljuk szeretni őt.
Próbáljuk meg részletesebben is kifejteni Isten kinyilatkoztatásának ezt a lényeges tartalmát. Azt mondhatjuk, a hit először is azt az ajándékot nyújtja nekünk, hogy bizonyosak lehetünk Isten létezésében. Isten híján a világ az értelemnek is szükségképpen híján van. Ha ugyanis nem létezik Isten, honnan ered minden, ami van? Szellemi alapja legalábbis biztosan nincs. Egyszerűen csak úgy van, és sem célja, sem értelme nem állapítható meg. Így pedig olyan mérce sincs, amely megszabná, mi jó és mi rossz. Pusztán az érvényesül, ami erősebb, mint mások. Ebben az esetben a hatalom az egyetlen mozgatóelv. Az igazság nem számít, voltaképpen nem is létezik. Az emberi életnek csak akkor lehet értelme, ha a dolgoknak szellemi alapjuk és okuk van, ha valaki akarta és elgondolta őket, ha létezik teremtő Isten, aki jó és jót akar.
Ősi vágya az embernek, hogy legyen Isten, létezzen Teremtő, aki mértéket szab minden dolognak. Ha azonban Isten egyáltalán nem tudna megnyilatkozni, nem tudná megismertetni magát, akkor nem lenne több sejtelemnél, s ezért nem is tudná meghatározni életünk formáját. Feltételeznünk kell tehát, hogy Isten valamiképpen megnyilatkozik, mert csak így lehet valóban Isten a tudattal felruházott teremtmény számára. Isten pedig sokféleképpen meg is nyilatkozott, döntően azonban abban, hogy elhívta Ábrahámot, s olyan tájékozódási lehetőséget adott az őt kereső embereknek, amely minden várakozást felülmúl: Isten teremtmény lesz, és emberként beszél velünk, emberekkel.
Ily módon valóban örömhír lesz az az állítás, hogy „van Isten”, mert több merő ismeretténynél, mert szeretetet hív létre, és maga is szeretet. Az Úr elsődlegesen és alapvetően azt a feladatot bízza ránk, hogy ismét tudatosítsuk ezt az emberekben. Ha a társadalomban nincs jelen Isten, ha a társadalom nem ismeri Istent, és úgy kezeli, mintha nem létezne, elveszíti a mértékeket. Korunkban még Isten halálát is emlegetni kezdték. Ha Isten meghal a társadalomban, akkor a társadalom végre szabad lehet, hangoztatták sokan. Valójában a szabadság elvesztésével jár, ha Isten meghal valamely társadalomban, mivel elhal az értelem, amely támpontokat tud adni. És mivel eltűnik az irányadó mérték, amely révén meg tudjuk állapítani, mi jó és mi rossz. A nyugati társadalom keretei között Isten nincs jelen a nyilvános életben, és nincs már mondanivalója. Ezért ebben a társadalomban fokozódó mértékben elvész az emberi létezés mértéke. Ilyen körülmények között bizonyos területeken gyors ütemben egyenesen magától értetődőek lesznek olyan dolgok, amelyek rosszak és tönkreteszik az embert. A pedofíliával kapcsolatban is ez a helyzet. Nem is olyan régen még felmerült az az elgondolás, hogy törvényileg megengedhetőnek kellene minősíteni, majd egyre szélesebb körben el is terjedt. És most megrendülten szembesülünk azzal, hogy gyermekeinkkel és fiataljainkkal olyan dolgok történnek, amelyek tönkretehetik őket. Különösen megrázó, hogy az Egyházban és papok körében is elterjedhetett ilyesmi.
Hogyan ölthetett ekkora méreteket a pedofília? A jelenségnek végső soron az az oka, hogy nincs jelen Isten. Hiába vagyunk keresztények és papok, mi magunk sem szívesen beszélünk Istenről, mert úgy látjuk, hogy nincs gyakorlati jelentősége annak, amit mondunk. A II. világháborúval járó megrázkódtatás után Németországban még kifejezetten az Isten színe előtt vállalandó felelősséget tettük meg az alkotmány irányadó elvének. Fél évszázaddal később már azt sem sikerült elérni, hogy az Isten színe előtt vállalandó felelősség elve bekerüljön az európai alkotmányba. Isten már csak egy kis csoport pártügyének számít, és nem lehet többé az egész társadalom irányadó mértéke. A kialakult helyzet pontosan tükrözi, milyen helyzetbe került a Nyugat, ahol Istent már csak egy kisebbség magánügyének tartják.
Korunk erkölcsi zűrzavarából elsőként az a feladat adódik számunkra, hogy ismét Istenre kell alapoznunk és Istenre kell irányítanunk életünket. Mindenekelőtt újra tudatosítanunk kell magunkban, hogy életünk alapjának kell tekintenünk Istent, és nem minősíthetjük olyan frázisnak, amelynek nincs valóságtartalma, s ezért nem is érdemel figyelmet. Felejthetetlen számomra az a figyelmeztetés, amelyet Hans Urs von Balthasar, a nagy teológus kötött a lelkemre egyik nekem küldött levelezőlapján: „A szentháromságos Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket nem előfeltételként kell kezelnünk, hanem előtérbe kell helyeznünk!” Való igaz, sokszor a teológia is magától értetődő előfeltételnek tartja Istent, aki azonban ettől még nem válik a konkrét cselekvés irányadó forrásává. Isten valósága annyira elhalványodik ma már, annyira messze van mindattól, ami foglalkoztat minket! Csakhogy minden megváltozik, ha nem előfeltételként kezeljük, hanem előtérbe állítjuk; ha nem szorítjuk háttérbe, hanem gondolkodásunk, szavaink és tetteink középpontjának tekintjük.
2. Isten emberré lett értünk. A teremtett ember annyira fontos Istennek, hogy egyesült vele, és ily módon egészen kézzelfoghatóan belépett az emberi történelembe. Beszél hozzánk, velünk él, velünk együtt szenved és vállalta értünk a halált. A teológiában ugyan részletesen értekezünk, tudós szavakkal és elgondolásokkal értekezünk erről, de eljárásunk azzal a veszéllyel jár, hogy ily módon pontosan a hit urává emeljük magunkat, s nem fogadjuk el, hogy – éppen ellenkezőleg – a hitnek kell megújítania és uralnia minket.
Vegyük csak szemügyre ezt a jelenséget egy rendkívül fontos tényező, a szent Eucharisztia ünneplése kapcsán. Aggodalomra ad okot, ahogyan az Eucharisztiához viszonyulunk. A II. vatikáni zsinat joggal törekedett arra, hogy ismét a keresztény ember életének és az Egyház létének szívébe helyezze Krisztus teste és vére jelenlétének, személye, szenvedése, halála és feltámadása jelenlétének szentségét. Ez bizonyos mértékben valóban meg is történt, és ezért szívből hálásnak kell lennünk az Úrnak.
Csakhogy sok helyütt egészen másféle szemléletmód a meghatározó: nem a Krisztus halálának és feltámadásának jelenléte iránt táplált megújult tisztelet a mérvadó, hanem sokan úgy viszonyulnak a szentséghez, hogy azzal tönkreteszik nagyszerű és hatalmas titkát. A vasárnapi eucharisztikus ünnepen egyre kevesebben vesznek részt, ami annak jele, hogy mi, mai keresztények mily kevéssé tudjuk értékelni annak az ajándéknak a nagyszerűségét, amely nem más, mint Krisztus valóságos jelenléte. Teljesítendő szertartássá silányul az Eucharisztia, ha már magától értetődőnek számít, hogy családi ünnepek vagy fontos események (például házasságkötés vagy temetés) alkalmával udvariassági okokból minden meghívott rokont részesíteni kell benne. Számos helyen egészen egyszerűen magától értetődő, hogy a jelenlévők a szentségben is részesülnek, s ez arról tanúskodik, hogy a szentáldozás már csak teljesítendő szertartásnak minősül. Ha tehát átgondoljuk, mi a teendőnk, belátjuk, hogy nem másféle Egyházra van szükségünk, nem olyanra, amelyet mi eszelünk ki saját magunknak. Mást kell tennünk: Jézus Krisztus valóságos szentségi jelenlétébe vetett hitünket kell megújítanunk.
A pedofília áldozataival folytatott beszélgetéseim során egyre határozottabban felismertem, hogy valóban erre van szükség. Egy ministránsként az oltárnál szolgáló fiatal nő beszámolt arról, hogy a káplán, aki ministránsi minőségében a felettese volt, minden alkalommal a következőket mondta, mielőtt szexuális visszaélést követett volna el a sérelmére: „Ez az én testem, amely érted adatik.” Nem szorul magyarázatra, hogy ez a nő mindig rémülettel érzi át a visszaélés egész gyötrelmét, ahányszor csak az átváltoztatás szavait hallja. Igen, sürgősen bocsánatért kell esedeznünk az Úrhoz, s mindenekelőtt azért kell könyörögnünk és fohászkodnunk, hogy tanítsa meg nekünk, miként érthetjük meg újult erővel szenvedésének és áldozatának hatalmas jelentőségét.
3. És végül az Egyház misztériumáról kell szólnunk. Felejthetetlenek azok a szavak, amelyekkel közel száz éve Romano Guardini kifejezésre juttatta azt az örömteli reményt, amely akkoriban életre kelt benne és még sok más emberben: „Felmérhetetlen jelentőségű folyamat kezdődött: az Egyház ébredezik a lelkekben.” Guardini azt kívánta kifejezni, hogy a korábbiakkal ellentétben az emberek már nem pusztán olyan szervezetnek látják az Egyházat, amely kívülről lép kapcsolatba velük, nem pusztán hatóságnak érzik, hanem azt tapasztalják, hogy lassan jelenvalóvá válik a szívükben – azaz nemcsak külsődleges valóság, hanem olyan, amely belülről érinti őket. Mintegy fél évszázaddal később, amikor visszatekintve átgondoltam a folyamatot, a ténylegesen bekövetkező fejlemények tükrében úgy éreztem, hajlamos vagyok átfordítani a mondatot: „Az Egyház haldoklik a lelkekben.” Az Egyházat ma valóban sokan már csak valamiféle politikai szervezetnek tartják. Gyakorlatilag szinte kizárólag politikai kategóriák alapján beszélnek róla, még egyes püspökök is, akik javarészt kizárólag politikai szempontok szerint mondják el, milyennek szeretnék látni a jövő Egyházát. A papok által elkövetett nagyszámú visszaélés hatására kirobbant válság könnyen arra az elképzelésre adhat alapot, hogy az Egyház kifordult a sarkaiból, és ezért most kézbe kell vennünk az Egyház ügyét, s újra kell alkotnunk az Egyház valóságát. Csakhogy olyan Egyház nem adhat reményt, amelyet mi magunk alkotunk meg.
Jézus halászhálóhoz hasonlította az Egyházat, amelyben jó és rossz halak vannak, s végül majd Istennek kell különválasztania őket. Azt is mondta, hogy az Egyház olyan, mint a szántóföld, ahol az a jó gabona növekszik, amelyet maga Isten vetett el, de konkoly is, amelyet „ellenség” ültetett el lopva ugyanott. A konkoly tagadhatatlanul szemet szúróan jelen van Isten szántóföldjén, az Egyházban, és a hálóban lévő rossz halak szintén kimutatják erejüket. Ennek ellenére Isten szántóföldje továbbra is szántóföld, és a háló továbbra is Isten halászhálója. És sohasem kizárólag a konkoly és a rossz halak láthatóak, hanem az is, amit Isten ültetett, a jó halakkal együtt. Ha mindkettőt egyforma nyomatékkal hirdetjük, nem hamis hitvédelmet művelünk, hanem azt tesszük, ami elengedhetetlen az igazság szolgálatához.
Ezzel kapcsolatban fel kell hívnunk a figyelmet a Jelenések könyvének egyik fontos szakaszára. A szöveg vádlónak nevezi a sátánt, aki éjjel-nappal vádat emel testvéreink ellen Isten előtt (Jel 12,10). E helyütt a Jelenések könyve olyan gondolatot elevenít fel, amely már Jób könyve keretelbeszélésének is a középpontjában áll (Jób 1 és 2,10; 42,7–16). Az elbeszélés szerint a sátán megpróbálta leminősíteni Isten előtt Jób igaz voltát, azt állítva, hogy merőben külsődleges. Pontosan az történt, amiről a Jelenések könyve is beszél: a sátán azt akarja bebizonyítani, hogy nincsenek igaz emberek, s az emberek igaz volta mindig csak külsőség. Ha valaki közelebbről vizsgálódni kezd, gyorsan leomlik az igazság külszíne. Az elbeszélés elején Isten és a sátán vitát folytat egymással, s Isten azt állítja, hogy Jób valóban igaz ember. Elhatározzák, hogy próbára teszik Jóbot, mert így kiderül, hogy kinek van igaza. Vedd csak el tőle, amije van, és meglátod, semmi nem marad az istenfélelméből, hangoztatja a sátán. Isten megengedi, hogy próbát tegyen, és Jób helytáll. De a sátán nem adja fel, hanem így folytatja: „Bőrért csak bőrt, életéért azonban mindent odaad az ember, amije csak van; bocsásd csak rá kezedet, és verd meg a csontját és a húsát, akkor majd meglátod, hogy szemtől szembe átkoz majd téged” (Jób 2,4–5). Isten erre megengedi a sátánnak, hogy másodszor is próbálkozzon. Jób bőrét is megtámadhatja, csak az életét nem szabad elvennie. A keresztények pontosan tudják, hogy Jób, aki az egész emberiség képviseletében áll példaként Isten előtt, nem más, mint Jézus Krisztus. A Jelenések könyve teljes valójában elénk tárja az ember drámáját. A teremtő Istennel szemben ott áll a sátán, aki az egész emberiséget és az egész teremtést szidalmazza. Nemcsak Istennek, de főként az embereknek harsogja: nézzétek csak, mit művelt ez az Isten! A teremtés állítólag jó. Valójában teljes egészében merő nyomorúság, nem is lehetne visszataszítóbb. Aki a teremtést gyalázza, valójában Istent gyalázza. Bizonyítani akarja, hogy Isten nem jó, és el akar távolítani minket Istentől.
Egészen egyértelmű, mennyire aktuális ma, amit a Jelenések könyve e helyütt mond. Az Isten ellen intézett vádaknak ma főként az a céljuk, hogy az egész Egyházat szidalmazó szavakkal rossznak állítsák be, s ily módon eltávolítsanak minket tőle. Az az elgondolás, hogy mi magunk jobb Egyházat tudnánk alkotni magunknak, valójában a sátán javaslata, amellyel el akar távolítani minket az élő Istentől, olyan hazug logikával, amelynek hajlamosak vagyunk felülni. Nem, az Egyház ma sem pusztán rossz halakból és konkolyból áll. Ma is létezik Isten Egyháza, és ma is az az eszköz, amellyel Isten megment minket. Fontos, hogy a sátán hazugságaival és féligazságaival szembeszegezzük a teljes igazságot: igen, vannak bűnök és van rossz az Egyházban. De ma is létezik a szent Egyház, amely elpusztíthatatlan. Ma is sok alázatosan hívő, szenvedő és szerető ember van, akikben megmutatja magát a valóságos Isten, a szeretet Istene. Istennek ma is megvannak a tanúi (martyres) a világban. Csak éber figyelemre van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk és meghalljuk őket.
A latin martyrus szó a perjogból ered. A sátán ellen indított perben Jézus Krisztus az elsődleges és voltaképpeni tanúja Istennek, az első martyrus, akinek azóta nagyon sokan léptek a nyomába. A mai Egyház minden korábbinál nagyobb mértékben a mártírok Egyháza, s ezért az élő Isten tanúja. Ha ma éber szívvel körülnézünk, és a fülünket is nyitva tartjuk, mindenütt felfedezhetjük azokat a tanúkat (főként az egyszerű emberek körében, de a magas rangú egyházi személyek között is), akik életükkel és szenvedésükkel tanúságot tesznek Isten mellett. Szívünk restségére vall, hogy nem akarjuk észrevenni őket. Igehirdetésünk egyik nagy és fontos feladata, hogy lehetőségeinkhez mérten olyan tereket hozzunk létre, ahol élni tud a hit, de főként megtaláljuk és elismerjük az ilyen tereket.
Én olyan házban élek, olyan kis létszámú közösségben, amelynek tagjai szüntelenül felfedezik a hétköznapi életben Isten tanúit, és örömmel felhívják rájuk a figyelmemet. Csodálatos feladatunk, hogy meglássuk és megtaláljuk az élő Egyházat, amely erőt ad nekünk, s folyamatosan a hit örömével ajándékoz meg minket.
Gondolataim végéhez érve köszönetet szeretnék mondani Ferenc pápának mindazért, amit annak érdekében tesz, hogy szüntelenül megmutassa nekünk Isten világosságát, amely ma sem oltódott ki. Köszönöm, Szentatya!
(XVI. Benedek)
Fotó: CNS
Magyar Kurír
