Papok és diakónusok

A legfőbb és egyetlen Pap az Egyházban maga Krisztus. Minden emberi szolgálattevő az ő papságából részesedik a felszentelés által. A papi élet lényege éppen ezért az, hogy a krisztusi küldetést folytassa az Egyházban és a világban.

A helyi közösség vezetésére már a legelső időkben „véneket” (gör. preszbüteroi, magyarosan: presbiterek, azaz a Katolikus Egyházban a felszentelt papok) választottak segítőül a püspök mellé. „A papok a papi méltóságban kapcsolódnak a püspökökhöz, ugyanakkor tőlük függenek lelkipásztori hivataluk gyakorlásában; arra hivatottak, hogy a püspökök gondos munkatársai legyenek; püspökük körül presbitériumot alkotnak, mely vele együtt felelős a részegyházért. A püspöktől kapják a plébániai közösség hivatalát vagy a konkrét egyházi feladatot” (KEK 1595). A magyar népnyelv áldozópapnak is nevezi őket.

Az apostolok nagyon hamar észlelték, hogy a közösség igényeinek növekedése, a feladatok sokasodása elvonja őket a lényegtől: az igehirdetéstől, a közös ima vezetésétől. Ezért segítőket, szolgákat (gör. diakonosz) választottak maguk mellé: „Ezeket megbízzuk a munka irányításával, mi meg majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat” – mondja Péter (ApCsel 6,3–4). „A diakónusok az Egyház szolgálatának feladataira szentelt szolgák; nem kapják meg a szolgálati papságot (vagyis például nem mutathatnak be szentmisét és nem szolgáltathatják ki a bűnbocsánat szentségét – a szerk.), hanem a szentelésük nagyon fontos feladatokat bíz rájuk az Ige szolgálatában, az istentiszteletben, a lelkipásztori vezetésben és a szeretet szolgálataiban, mely feladatokat püspökük lelkipásztori tekintélye alatt kell megoldaniuk” (KEK 1596). A magyar népnyelv szerpapnak is nevezi őket.

Egyházi 1%

Támogassa a Katolikus Egyházat adója 1 százalékával

Technikai szám 0011