Amikor készülünk a 2020 szeptemberében Budapesten megrendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, fontosnak tartjuk, hogy katolikus testvéreinkhez és minden jóakaratú emberhez forduljunk. Kongresszusunk jelmondata a 87. zsoltárból való: „Minden forrásom belőled fakad”. Krisztus a forrás, az ő tanítása, élete, megváltó kereszthalála és feltámadása, kegyelme, amely közöttünk működik az idők végéig, képes arra, hogy lelki megújulást hozzon városaink, népünk, Európa és az egész világ számára.
Korunk négy jelentős problémáját – a népesedési krízist, a nevelés-oktatás helyzetét, a szegénységet és a népmozgások által felvetett kérdéseket – tekintjük át a hit fényében és keressük ezekre a lehetséges válaszokat. A jelen dokumentum alapelveket kíván tisztázni, segíteni akar abban, hogy képesek legyünk korunk bonyolult jelenségeit a hit fényében látni.
I. A társadalom éltető forrása a Teremtő Istennel való kapcsolat
Isten minden ember szívébe beleírta a végtelen, a teljesség, az igazság, a jóság, a szépség és a szeretet iránti vágyat, amelyek Istenhez vezethetik őt. Isten elénk siet, a megtestesült Fiúban megkapjuk azokat az ajándékokat, amelyek segítségével teljes életet élhetünk. Krisztus „meggyógyítja az ember szívét, megadja neki a képességet, hogy úgy szeressen, ahogyan ő szereti az Egyházat, vagyis életét áldozva érte”.1 A Szentháromság, az isteni személyek szeretetközössége a családhoz hasonló vonásokkal tárja fel önmagát. Ez a családban is megvalósul: van, aki szeret, van, akit szeretnek és van a szeretet-közösség.
Krisztus örömhíre képes arra, hogy megújítsa, Isten akarata szerint emberségesebbé tegye a társadalmat. Ha a nyugati kultúrkörben élő ember elutasítja a hitet, akkor társadalmai lassan elveszítik belső erejüket, elveszítik a célt, a motivációt, a belső békét közvetítő képességüket. A II. Vatikáni Zsinat felszólítja a világiakat, hogy „vállalják […] az evilági rend megújítását […] az Evangélium világosságánál, az Egyház szellemében”.2 A hit cselekvésre indít, sürget, hogy az igazságra épülő szeretet társadalmi méretekben is valósuljon meg: a kultúra, a gazdaság, a tudományok, a politika, a média, a sport, a környezetvédelem területén. A hit érzékenységet és cselekvő segítőkészséget tud kialakítani a szegények, megtörtek, betegek, kirekesztettek iránt.
Harminc évvel a rendszerváltozás után
Harminc évvel ezelőtt úgy gondoltuk, hogy Egyházunk és népünk ajándékba kapta a történelem Urától a szabadságot, amiért korábban sokan küzdöttek és szenvedtek. A rendszerváltozás után azonban tömegek érezték úgy, hogy munkájukra nincs szükség és ők maguk is feleslegessé váltak. Megjelentek a hajléktalanok, a nyilvánvaló nyomorúság is megmutatkozott. Felütötte fejét a magántulajdon erkölcsi legitimitásának problémája is.
A kereseti lehetőségek közötti kirívó aránytalanság a munkanélküliséggel párosulva oda vezetett, hogy régiónk fiatalsága nagy tömegben vándorolt nyugatra. A kis nemzetek sajátos nyelve, kultúrája, közösségi tapasztalatának értékei is veszélybe kerültek a népesség fogyásával. Pedig a nemzetek hozzátartoznak a teremtés gazdagságához, létüket az Egyház is értékeli.
A fiatalok távol kerültek a nagyszülőktől, akik a szoros emberi kapcsolatokkal erősíthetnék a szolidaritást és a közösségérzetet a nemzedékek között. A fiatalok távolra költözése sok családban fokozza az idősek elmagányosodásának problémáját. A családok segítése, az értelmes életet kínáló közösségek erősítése és az isteni Gondviselésbe vetett bizalom megújítása mind olyan értékek, amelyekért sürgetően cselekednünk kell.
A világgazdaság súlyos aránytalanságai, a környezetszennyezés és a klímaváltozás miatt egyre nagyobb méreteket öltő szárazság, az ivóvízkészletek szűkössége, valamint a háborús összeütközések sok kérdésben egészen átfogó, nemzetközi felelősségvállalást tesznek szükségessé.
Az evangéliumból fakadó élet, ha szükséges, szembe mer szállni az igazságtalan társadalmi struktúrákkal. Az egység és a béke embereiként ellenállhatunk a kíméletlen haszonszerzés és megalázás mai formáinak. Kultúránkat átjárja az erőszak, mégis gyengédséget kell tanúsítanunk embertársaink iránt, a könyörtelenül felfokozott hajszában Krisztus tanítása szerint türelemmel kell feléjük fordulnunk.
Az Egyház missziós jellege
Az Egyház az Evangélium hirdetésével Jézus Krisztus megismerésére és megvallására hív minden embert. Krisztus minden tanítványa a Lélektől kapott adományainak megfelelően részt vállal a hit terjesztésében. Az evangelizáció a világ megszentelésére irányul. Nem hatalmi vagy evilági megfontolások vezérlik. A keresztség szentségéből fakadó élet döntés elé állít bennünket: Isten nagy tetteit akarjuk-e hirdetni vagy inkább saját életünk megrögzött szokásait őrizgetni? Azokat tudjuk Krisztushoz vonzani, akikkel közösséget vállalunk, gyakorolva az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit.
Krisztus a megváltás művét szegénység és üldözés közepette vitte végbe, így az Egyháznak is ezt az utat kell bejárnia, hogy az üdvösség gyümölcseit közölje az emberekkel. Az Egyház az Úr keresztjét és halálát hirdeti, és ezt megerősíti a föltámadt Krisztus ereje. A kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni, hogy minden ember az örök élet ismeretében, bizonyosságában, boldogságában élhessen, ami messze fölülmúlja emberi vágyait.
Az evangéliumból fakadó élet az Egyházban olyan közösségeket szeretne formálni, amelyekben a bezárkózás helyett befogadás van, amelyekben panaszkodás helyett ünneplik a karizmákat és használják a talentumokat és amelyekben gyógyulni lehet.
A társadalom peremére jutottak és a szegények felé forduló szolgáló szeretet nélkül egyetlen keresztény közösség sem nevezhető krisztusi közösségnek. Gyakran nem akarjuk látni a társadalmi igazságtalanságokat. Félünk, sőt irtózunk a szokatlan társadalmi és emberi valóságok megtapasztalásától, mert szembesítenek gyengeségeinkkel és olyan kihívások elé állítanak, amelyeknek saját erőnkből nyilvánvalóan nehéz vagy lehetetlen megfelelnünk.
II. Négy konkrét terület: népesedés, nevelés-oktatás, szegénység és népmozgások
A gyermek – áldás. A demográfiai válság és a család
Napjaink igazi válsága összetett értékválság, amelynek számos társadalmi, gazdasági, szociális összetevője van. Az elmúlt évtizedek változásai megbontották a családok és az egész társadalom harmonikus működéséhez nélkülözhetetlen egzisztenciális és lelki-szellemi alapokat. Korunkban jellemző a közbizalom és szeretet hiánya, a versengés, a kirekesztés. A generációk közötti szolidaritás meggyengült. A hajdan életpárti magyarok száma megfogyatkozott. Egyre későbbi életkorra tolódik a házasságkötés és a gyermekvállalás.
Az újratervezés alapja a keresztény családkultúra. A gyermeket vállaló család, ahogy Szent II. János Pál pápa fogalmazta meg, „az élet szentélye”, „az élet kultúrájának a helye”. A demográfiai válság megoldása hosszú távon ebben a családmodellben és az élet radikálisabb védelmében rejlik.
A megfogant emberi élet elvétele és az abortív fogamzásgátlás eszközei erkölcsileg megengedhetetlenek. Határozottan kérjük a törvényalkotókat és országunk vezetőit ezen elv tiszteletben tartására. A krízishelyzetben szülő vagy még leánykorban anyává váló kismamákat megfelelő környezetbe kell befogadnunk. Ellátásuk érdekében akár anyagi vagy egyéb áldozatot is vállalnunk kell.
A házasságra való felkészülésnél a hit segít meghozni a végleges döntést. A házasságot jól eldönteni és vezetni nem egyedül kell, hanem érdemes elfogadni, hogy Isten szövetségesnek ajánlja magát. Amit Istennel döntenek el, azt Isten segít megvalósítani. A hit segít a házasoknak, hogy ne sodorja el őket a saját vágyaik, indulataik örvénye vagy a közfelfogás áramlata. Aki találkozik Isten irgalmával, az már képes lesz maga is megbocsátani. Sokat kap az a házasság, család, amely beágyazódik az Egyház nagy közösségébe és a helyi egyházközség életébe. A közösség mindig támaszt jelent, mintákat kínál, alkalmat ad a közös ünneplésre, segít a keresztet is hordozni. A keresztény kultúra, ami gazdagítja a házasságot, támaszt jelent a családi élet számára. Kialakult az ünnepek, a közösségi élet, a gyász, az esztétika kultúrája. Ezek olyan generációkon át lecsapódott és kitisztult rítusok, igazságok, amelyek felbecsülhetetlen kincset jelentenek. Ezeket önerőből fölépíteni szinte lehetetlen.
Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az Egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek a számára szükséges gondoskodást megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthonmaradására és a gyermekeikkel való személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodellnek a kiteljesítésére. Szükséges lenne a nyugdíj összegébe beépíteni a gyermeknevelés költségeit, ezzel is bátorítva a gyermekvállalást és megbecsülve a szülők áldozatos szolgálatát.
Ma már nemzedékek sorának nincs lehetősége megtanulni a családi és közösségi élethez szükséges ismereteket, készségeket, nincs módjuk lelkileg felkészülni az élet kihívásaira. Ezért nélkülözhetetlennek tartjuk mind az iskolás korosztályok, mind a felnőttek ilyen tartalmú képzését, támogatását. A fiatalokat a családi életre nevelés programjának mind szélesebb kiterjesztésével fel kell készíteni a párválasztásra, a családalapításra. A családok számára biztosítani kell a kommunikációs, a konfliktuskezelési és a megküzdési, alkalmazkodási képességet fejlesztő kurzusokat. Szükség van a helyi iskolák, egyházi és más közösségek erősítésére. Fel kell karolni a szegényebbeket, akik a maguk erejéből nem tudnak megfelelő nevelést, gondoskodást és műveltséget biztosítani gyermekeiknek.
Európa és Amerika számos országában szélsőségesen liberális eszmék nevében támadják a házasság és a család intézményét, az Istenbe vetett hitet, a kereszténységet. A szórakoztatóipar és a közösségi média szintjén is fontos, hogy teret kapjon a család intézményének és értékrendjének megbecsülése és előnyben részesítése a házasság nélküli párkapcsolattal szemben. A keresztény kultúrát romboló erőkkel szemben minden kulturális és szociális eszközt be kell vetnünk a család támogatására és védelmére.
Katolikus nevelés, katolikus oktatás
A szülők a gyermekeik elsődleges nevelői. Az egyház pedig készséggel kínálja föl a hitet, a tudást, a közösségi tapasztalatot, a társadalom szolgálatát ismerő oktatási intézményeit a szülők és gyermekeik számára. A katolikus nevelés folyamatában az intézmények szerves együttműködés kialakítására törekednek a plébániai és más egyházi közösségekkel. A katolikus iskola a teljes embert és annak végső célját – az üdvösséget – szem előtt tartva végzi tevékenységét. Nevelése a Krisztusban megismert igazság alapján az ember értelmi, érzelmi, akarati, kapcsolati, lelki képességeinek kibontakoztatására, fejlesztésére irányul.
Sok fiatal nélkülözi azt a családi hátteret, amelyben elsajátíthatná a másik ember és a közösség tiszteletét és szeretetét, a szóbeli és egyéb kommunikáció készségét, az odafigyelés és megosztás képességét, valamint a legalapvetőbb emberi értékeket. Mindezek nélkülözhetetlenek a felelős közbeszéd és társadalmunk intézményeinek méltó működése érdekében. A katolikus oktatási intézmények minden társadalmi réteg és csoport képzését, oktatását feladatuknak tekintik. Kiemelt figyelemmel és komplex cselekvéssel szolgálják a hátrányos helyzetűek nevelését, szüleik támogatását.
Meghallani a szegények kiáltását
Szükséges, hogy minden ember és minden család megtegye azt, ami módjában áll, hogy a megélhetését biztosítsa. Szükséges, hogy a családok igyekezzenek gondoskodni a rászoruló, idős, beteg családtagjaikról. Ugyanakkor mind a magyar társadalom egésze, mind az egyház számára kiemelt és sürgető feladat a legszegényebbek, az idősek, a gyöngék mellé állni, számukra kiutat mutatni, nekik segítséget adni.
Keresztény hitünk csak akkor hiteles, ha a szeretet cselekedetei fakadnak belőle. Ha nem halljuk meg a szegények kiáltását, akkor halott a kereszténységünk, akkor elveszítjük az emberiességünket, akkor a társadalmunk szeretetlenné, embertelenné lesz. Sok idős ember él elhagyottan, segítség nélkül, sok gyermek és fiatal számára igen nehéz a felemelkedés, a szegénységből való kitörés.
Igen sok ember betegségekkel küszködve éli végig a földi élete utolsó 10–15 évét. Sokan magukra maradnak ezen nehézségek között. Fontos volna az idősek otthoni ápolását segíteni és több segítséget nyújtani az ápoló családtagoknak. Szükséges a szociális ágazat bérrendezése, anyagi és erkölcsi megbecsültségének erősítése.
A mintegy húszezer hajléktalan jelentős hányada nagyon gyenge (vagy egyáltalán nem létező) családi háttérrel rendelkezik, sokan közülük pszichiátriai kezelésre vagy elhelyezésre is szorulnának. Fontos volna a hajléktalanok számára személyre szabott, egyedi megoldásokat keresni, különösen is a pszichiátriai bentlakásos intézményi férőhelyek számát növelni.
A cigányság 87%-a a rendszerváltozás előtt munkaviszonyban volt. Sok kapcsolat szövődött romák és nem romák között, és a legtöbb család biztos jövedelemmel rendelkezett. 1993-ban a munkaképes cigányoknak csupán mintegy 28%-ának volt munkahelye, vagyis három év alatt több mint 2/3-uk elveszítette az állását. Az elmúlt időszakban ismét nőtt körükben a foglalkoztatottság: 2013-ban az aktív korú romák 26%-a, 2017-ben már 45%-a dolgozott.
A magyarországi cigányság iskolázottsága az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben javult. Egész Európában nálunk a legjobbak az iskolázottsági mutatók a roma lakosság körében. Ezen a téren a magyar társadalom 40–50 év óta nagy erőfeszítéseket tett, és ennek ma már láthatóak a gyümölcsei. Azonban a cigány fiatalok 60%-a a végzettség megszerzése előtt hagyja el a közoktatást. Ugyanakkor a szegénység nem csak a cigányság problémája. Sok tízezer olyan nem roma család is él hazánkban, akik a legalapvetőbb szükségleteknek is híjával vannak. Az ilyen körülmények között felnövő gyermekek számára rendkívül nehéz a kitörés a szegénységből, a nyomorból.
Fontos egyensúlyt kialakítani a munkára való ösztönzés és a legsérülékenyebb társadalmi rétegek emberhez méltó életfeltételeinek biztosításához nyújtott segítség között. Szükséges, hogy a leghátrányosabb térségekben ne csak az oktatás fejlesztésére fordítsanak figyelmet, hanem a családsegítésre, a közösségek építésére és az intézményekkel való kapcsolatok erősítésére is.
A népmozgások kihívása
Az eddig soha nem látott mértékű elvándorlás egyik legfőbb oka a Földünkön levő óriási gazdasági egyenlőtlenség, igazságtalanság. Egyre kevesebbek kezében összpontosul a tőke, és így egyre kevesebb kézben összpontosul a haszon is. Ahogyan Ferenc pápa hangsúlyozta: „Ez a gazdaság öl!”3 Nemzeteket tesz tönkre, családokat, emberek tíz- és százmillióit teszi földönfutóvá. A volt gyarmattartó országok igen gyakran még napjainkban is kihasználják gazdasági fölényüket és kizsákmányolják volt gyarmataikat.
A háborúk, a rossz gazdálkodás, az elnyomó vagy alkalmatlan politikai rendszerek és a sokszor egész régiókat terrorizáló fegyveres csoportok is okai a tömeges elvándorlásnak. Sok esetben nagyhatalmak vagy jelentős hatalomra szert tett érdekcsoportok destabilizáltak olyan országokat, amelyek évtizedeken át biztonságos és jól működő országok voltak. Ez is jelentős oka a ma tapasztalható nagyarányú népmozgásnak.
Földünkön kb. 200 millió olyan keresztény él, akinek a hite miatt alapvető emberi jogai sérülnek. Évente mintegy százezer keresztényt gyilkolnak meg a hite, közösségi hovatartozása miatt.
A Föld óriási népességrobbanást élt át az utóbbi 50 évben. Az utóbbi évtizedekben könnyebbé vált az utazás, a média segítségével pedig a szegényebb országok lakói világosabban látják az életszínvonalbeli óriási különbséget saját hazájuk és a gazdagabb államok között. A klímaváltozás a Föld egyes régióinak lakosság-megtartó képességét radikálisan csökkentette. A Föld lakóinak kb. 17%-a nem jut tiszta ivóvízhez.
Minden államnak kötelessége megtenni minden tőle telhetőt azért, hogy biztosítsa polgárai számára a tisztes megélhetés, a szabad és biztonságos élet lehetőségét. Minden embernek joga van a személyi biztonságra, az emberhez méltó megélhetésre. Amennyiben ezeket súlyos veszély fenyegeti, választhatja az elvándorlást. A Földet a Teremtő Isten minden embernek szánta. Ha valahol az emberhez méltó élet lehetősége komoly veszélybe kerül, akkor mindannyiunk felelőssége, hogy segítsünk.
A befogadó államnak mérlegelnie kell azt, hogy hány olyan bevándorlót tud befogadni, akinek biztonsága és megélhetése nincs közvetlen veszélyben. Joga van arra, hogy a menedékkérőt a határainál megállítsa és elbírálja a kérelmét. A határok megléte és védelme az egyes nemzetek kultúrájának, biztonságának, létének fennmaradását szolgálja.
A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a bevándorlónak kötelessége, hogy hálásan tiszteletben tartsa a fogadó ország anyagi és szellemi javait, engedelmeskedjék törvényeinek és járuljon hozzá a terhek viseléséhez.4 Amelyik bevándorló nem akarja tiszteletben tartani az őt befogadó nemzet vallását, kultúráját, értékeit, az nem várhatja el, hogy befogadják.
Fel kell építeni egy igazságosabb, emberségesebb világgazdasági rendszert. A gazdasági tevékenység legfőbb célja nem a haszon maximalizálása, hanem a közjó, vagyis az ember java kell, hogy legyen. Az igazságosabb világgazdasági rendszer létrejöttéhez szükséges az ember erkölcsi megújulása. Amilyen az emberi értékrend, olyan lesz a ráépülő gazdasági rend is. Újra meg kell tanulnunk a szerénység, az anyagiak használatában való egyszerűség és a mértékletesség erényét.
Korlátot kell szabni annak, hogy a Föld vagyona kevesek kezében koncentrálódjon. Az emberhez méltó megélhetéshez való jog, amely minden embert megillet, megelőzi a magántulajdonhoz való jogot. Az egyes ember mint tulajdonos csak kezelője az általa birtokolt javaknak. Felelősséggel tartozik használatukért az egész emberiség és az eljövendő nemzedékek felé is. Megfelelő szabályozással meg kell fordítani a vagyonkoncentráció jelenlegi irányát.
Elengedhetetlen a gazdasági, szakmai és kereskedelmi segítség nyújtása a Föld szegényebb országainak, hogy helyben emberhez méltó megélhetést tudjanak biztosítani polgáraiknak. A lakóhelyükről elűzöttek legfőbb érdeke az, hogy saját hazájukba visszatérhessenek, a saját kultúrájukban, szülőföldjükön biztonságban élhessenek és boldogulhassanak.
III. Meghívás a hitben, a reményben és a szeretetben való megújulásra
A hit sokak által megtapasztalt válsága abból is fakad, hogy a megtapasztalásainkat, érzelmeinket, tudásunkat fölébe helyezzük Isten szavának, a kinyilatkoztatásnak. Görcsösen őrizgetjük álmainkat, illúzióinkat és ideológiánkat. Beleragadunk terveink megvalósításába, és amikor nem az történik, amit reméltünk – akár a legapróbb dolgok miatt is – idegesek, agresszívek leszünk vagy depresszióba esünk és elhagyjuk a közösséget. Válságba kerül a szeretetünk is, amikor beképzeljük magunknak, hogy Istennek meg kell valósítania a magunkról, családunkról, egyházunkról, társadalmunkról alkotott elgondolásainkat.
A szeretetben való megújulásunk attól függ, hogy össze tudjuk-e kapcsolni az Eucharisztiában jelen lévő, megtört Krisztust a szegényben, az éhezőben, a betegben, az idegenben, a bűnösben is jelen lévő megtört Krisztussal. Mindkettő a hit titka. Akkor leszünk képesek kitartani a szegények szeretetében, ha a bennük élő és az Eucharisztiában jelen lévő Jézust egységben látjuk, így lesznek számunkra a megtört, sebzett és szegény testvéreink Krisztus testeként az evangelizáció forrásaivá. Az előttünk álló esztendőben, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson kérjük a Szentlelket, hogy Krisztus által újuljon meg a hitünk, Krisztusból éljen a reményünk és Krisztussal tudjunk szeretni!
Budapest, 2019. november 13., a magyar szentek és boldogok ünnepén
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
1 A Püspöki Szinódus 14. Rendes Közgyűlésének (2015. október 4–25.) záróokmánya „A család hivatása és küldetése az Egyházban és a mai világban”, 35.
2 Concilio Vaticano II, Apostolicam Actuositatem, 7.
3 FERENC PÁPA, Evangelii gaudium, 53.
4 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2241.
