a missziók 99. világnapjára
2025. október 19.
A 2025-ös jubileumi év missziós világnapjára – melynek központi üzenete a remény[1] – ezt a mottót választottam: „A remény misszionáriusai a népek között.” Ez emlékezteti a keresztényeket és az egész Egyházat – mint a megkereszteltek közösségét – alapvető hivatásukra: arra, hogy Krisztus nyomdokain haladva a remény hírnökei és építői legyenek.
Kívánom, hogy ez a kegyelmi időszak mindenki számára a hűséges Istennel való találkozás ideje legyen, aki a feltámadt Krisztusban „élő reményre” szült újjá bennünket (vö. 1Pt 1,3-4). A keresztény missziós identitás néhány fontos aspektusára szeretnék emlékeztetni, hogy engedjük magunkat Isten Lelke által vezetni, és szent buzgóság lángoljon bennünk az Egyház evangelizációjának új korszakáért.
Az Egyház arra kapott küldetést, felébressze a reményt egy olyan
világban, amelyre sötét árnyak vetülnek.[2]
1. Krisztusnak, a mi reményünknek a nyomdokain járjunk
A 2000. évi nagy jubileum után most a harmadik évezred első rendes
szentévét ünnepeljük, és tekintetünket Krisztusra emeljük, aki a
történelem középpontja, „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid
13,8). Ő a názáreti zsinagógában kijelentette, hogy az Írás „ma”, az
ő történelmi jelenléte által beteljesedett. Így az Atya küldötteként
tárta fel magát, akit a Szentlélek felkent, hogy hirdesse Isten
országának örömhírét, és elhozza az „Úr kegyelmének esztendejét” az
egész emberiség számára (vö. Lk 4,16-21).
Ebben a misztikus „mában” – amely a világ végéig tart – Krisztus az
üdvösség beteljesedése mindenki számára, különösen azok számára,
akiknek egyetlen reményük Isten. Földi életében Jézus „jótevőként
járt körül, és meggyógyított mindenkit” a rossztól és a gonosztól
(vö. ApCsel 10,38), visszaadva az Istenbe vetett reményt a
rászorulóknak és a népnek. Maga is megtapasztalta az emberi
törékenységeket – a bűnt kivéve – sőt, olyan kritikus pillanatokat
is átélt, amelyek akár kétségbeeséshez vezethettek volna, mint
amikor a Getszemáni-kertben gyötrődött, vagy a kereszten szenvedett.
Jézus azonban mindent az Atyára bízott, teljes bizalommal
engedelmeskedett az emberiségre vonatkozó üdvözítő tervének,
reményteljes jövőt ígérő béketervének (vö. Jer 29,11). Így lett a
remény isteni misszionáriusa, például szolgálva mindazok számára,
akik a történelem folyamán – a legnagyobb megpróbáltatások közepette
is – végzik az Istentől kapott küldetést.
Tanítványain keresztül, akiket minden néphez küldött, s akiket
titokzatos módon ma is kísér, az Úr Jézus folytatja a reményt adó
szolgálatát az emberiség számára. Ma is lehajol minden szegényhez,
szenvedőhöz, kétségbeesetthez és a gonosz által elnyomotthoz, hogy
„sebeikre a vigasztalás olaját és a remény borát öntse”.[3] Az Egyház, Krisztus misszionárius
tanítványainak közössége, Urának és Mesterének engedelmeskedve, és
az ő szolgálatkész lelkületével meghosszabbítja ezt a küldetést,
odaadva életét mindenkiért a népek között. Bár üldöztetésekkel,
megpróbáltatásokkal és nehézségekkel kell szembenéznie, valamint
tagjai gyengeségeiből fakadó tökéletlenségekkel és bukásokkal,
Krisztus szeretete állandóan arra indítja, hogy vele egységben
haladjon ezen a missziós úton, s – mint ő és vele együtt – meghallja
az emberiség kiáltását, sőt, minden teremtmény sóhaját, amely a
végső megváltásra vár. Ez az az Egyház, amelyet az Úr kezdettől
fogva és örökké arra hív, hogy kövesse az ő nyomdokait: „Nem
mozdulatlan Egyház, hanem misszionárius Egyház, amely az Úrral
együtt járja a világ útjait.”[4] Ez
minket is ösztönözzön arra, hogy elinduljunk az Úr Jézus nyomdokain,
hogy vele és benne a remény jeleivé és hírnökeivé váljunk mindenki
számára, minden helyen és élethelyzetben, amelyet Isten nekünk ad.
Minden megkeresztelt, Krisztus valamennyi misszionárius tanítványa
ragyogtassa fel az ő reményét a föld minden szegletében!
2. A keresztények, a remény hordozói és építői a népek között
Az Úr Krisztust követve a keresztények arra kaptak meghívást, hogy
az örömhírt úgy adják tovább, hogy osztoznak azoknak az embereknek a
konkrét életkörülményeiben, akikkel találkoznak, és így a remény
hordozóivá és építőivé válnak. Ugyanis „az öröm és remény, a gyász
és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a
szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza
és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra
ne találna szívükben”.[5]
A II. Vatikáni Zsinatnak ez a híres kijelentése, amely minden kor
keresztény közösségeinek érzületét és stílusát fejezi ki, továbbra
is inspirálja a közösségek tagjait, és segíti őket abban, hogy
testvéreikkel együtt járják a világ útjait. Különösen rátok
gondolok, ad gentes-misszionáriusok, akik az isteni hívást követve
más népekhez mentetek, hogy megismertessétek Isten Krisztusban
kinyilvánított szeretetét. Szívből köszönöm nektek! Életetek
kézzelfogható válasz a feltámadt Krisztus parancsára, aki elküldte
tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot minden népnek (vö. Mt
28,18-20). Ti így emlékeztettek minden megkeresztelt hívőt egyetemes
hivatására, arra, hogy a Lélek erejével és mindennapi elköteleződés
révén misszionáriussá váljon a népek között, és tanúságot tegyen
arról a nagy reményről, amelyet az Úr Jézus adott nekünk.
E remény horizontja túlmutat a múló földi valóságokon, és megnyílik
az isteni valóságok felé, amelyeket már most, a jelenben is
megízlelhetünk. Amint ugyanis Szent VI. Pál pápa emlékeztetett rá, a
Krisztusban kapott üdvösség, amelyet az Egyház Isten irgalmának
ajándékaként mindenkinek felkínál, nem csak „valami e világi dolog,
bármekkora legyen is a szegénység, akár anyagi, akár szellemi
vonatkozásban. Az üdvösség nem azonos az ember földi vágyainak
beteljesülésével, nem okvetlenül vág egybe a földi remények
teljesülésével, e világi munkákkal, küzdelmekkel. A Jézus által
hozott üdvösség túlemelkedik a földi lét keretein, és végső soron
csak az egyetlen »Abszolútummal«, Istennel való egyesülésünkben
valósul meg. Az üdvösség tehát transzcendens és eszkatologikus
valóság, mely itt a földön kezdődik el ugyan, de csak az
örökkévalóságban teljesedik be.”[6]
Ily hatalmas remény által lelkesítve a keresztény közösségek az új
emberiség jeleivé válhatnak egy olyan világban, amely a
„legfejlettebb” területein súlyos emberi válságtüneteket mutat:
széles körű egzisztenciális irányvesztés, az idősek magánya és
elhagyatottsága, az egymás iránti segítőkészség hiánya. A
technológiailag legfejlettebb nemzetekben a közelség eltűnőben van:
a hálózatokon mindannyian kapcsolódunk, mégsem vagyunk valódi
kapcsolatban egymással. A teljesítménykényszer és a dolgokhoz,
illetve a törekvéseinkhez való ragaszkodás arra késztet, hogy
önmagunk körül forogjunk, és képtelenné tesz az önzetlenségre. A
közösségben megélt evangélium visszaadhatja nekünk a teljes,
egészséges, megváltott emberséget.
Ezért megismétlem kérésemet, hogy valósítsuk meg a szentévet
meghirdető bullában[7] felsorolt
cselekedeteket, különös tekintettel a legszegényebbekre és
leggyengébbekre, a betegekre, az idősekre, valamint azokra, akiket a
materialista és fogyasztói társadalom kirekesztett. És hogy mindezt
Isten stílusában tegyük: közelséggel, együttérzéssel és
gyengédséggel, személyes kapcsolatot ápolva testvéreinkkel konkrét
élethelyzetükben.[8] Gyakran ők lesznek
azok, akik megtanítanak bennünket reménnyel élni. A személyes
kapcsolat révén pedig közvetíteni tudjuk az Úr együttérző szívének
szeretetét.
Megtapasztaljuk majd, hogy „Krisztus szíve […] az evangélium első
meghirdetésének eleven belső magja”.[9]
Ebből a forrásból merítve egyszerűen felkínálhatjuk a reményt,
amelyet Istentől kaptunk (vö. 1Pét 1,21), és másokhoz is elvihetjük
ugyanazt a vigasztalást, amellyel Isten minket vigasztalt (vö. 2Kor
1,3-4). Jézus emberi és isteni szívében Isten minden ember szívéhez
akar szólni, hogy mindenkit szeretetéhez vonzzon. „Mi arra kaptunk
meghívást, hogy ezt a küldetést folytassuk: hogy Krisztus szívének
és az Atya szeretetének jeleivé váljunk, átölelve az egész világot.”[10]
3. A remény missziójának megújítása
Krisztus tanítványainak – látva, mennyire nagy szükség van
napjainkban a remény missziójára – az a feladata, hogy mindenekelőtt
saját magukat képezzék, és a remény „kézműveseivé” és a gyakran
szétszórt, boldogtalan emberség helyreállítóivá váljanak.
Ehhez meg kell újítanunk magunkban a húsvéti lelkiséget, amelyet
megélünk minden eucharisztikus ünneplésben, különösen a szent
háromnapban, mely az egyházi év középpontja és csúcspontja. Krisztus
megváltó halálában és feltámadásában vagyunk megkeresztelve, az Úr
húsvétjában, amely a történelem örök tavaszát nyitja meg. Ezért mi
„a tavasz emberei” vagyunk, tekintetünk mindig reménnyel teli, és
ezt a reményt mindenkivel meg akarjuk osztani, mert Krisztusban
„hisszük és tudjuk, hogy a halál és a gyűlölet nem az emberi lét
utolsó szavai”.[11] Ezért a húsvéti
misztériumokból, amelyek a liturgikus ünneplésekben és a
szentségekben válnak jelenvalókká, szüntelenül merítjük a Szentlélek
erejét, valamint a buzgóságot, az elszántságot és a türelmet, hogy a
világ evangelizációjának hatalmas szőlejében munkálkodjunk. „A
feltámadott és dicsőséges Krisztus reményünk mély forrása, és
segítsége nem marad el, hogy teljesíthessük a küldetést, amelyet ő
maga bíz ránk.”[12] Benne éljük meg
és tanúsítjuk azt a szent reményt, amely „ajándék és feladat minden
keresztény számára”.[13]
A remény misszionáriusai az imádság emberei, mert „a remélő ember
imádkozó ember” – ahogyan azt Tiszteletreméltó Van Thuan bíboros
hangsúlyozta, aki a börtön hosszú megpróbáltatásai alatt is életben
tartotta a reményt az állhatatos imádságból és az eucharisztiából
merített erőnek köszönhetően.[14] Ne
feledjük, hogy az imádság az első missziós cselekedet, egyben pedig
„a remény első forrása”.[15]
Ezért újítsuk meg a remény misszióját az imádságból kiindulva,
különösen az Isten igéjével és főként a zsoltárokkal végzett
imádságból, amelyek hatalmas imádságszimfóniát alkotnak, melynek
maga a Szentlélek a szerzője.[16] A
zsoltárok arra nevelnek bennünket, hogy reméljünk a bajban, ismerjük
fel a remény jeleit, és bennünk éljen az a „missziós” vágy, hogy
minden nép dicsérje Istent (vö. Zsolt 41,12; 67,4). Az ima által
elevenen tartjuk a remény szikráját, amelyet Isten gyújtott bennünk,
hogy nagy tűzzé váljon, megvilágítva és felmelegítve mindenkit
körülöttünk, az imádság által ihletett konkrét tetteken és
gesztusokon keresztül is.
Végül, az evangelizáció mindig közösségi folyamat, akárcsak a
keresztény remény is.[17] Ez a
folyamat nem ér véget az evangélium első meghirdetésével és a
keresztséggel, hanem – azáltal, hogy minden megkeresztelt
testvérünket kísérjük az evangélium útján – a keresztény közösségek
építésével folytatódik. A ma társadalomban az Egyházhoz tartozás
soha nem egyszer s mindenkorra megszerzett állapot. Ezért a
Krisztusban való érett hit továbbadását és kialakítását célzó
missziós tevékenység „az Egyház minden munkájának paradigmája”,[18] olyan szolgálat, amely az imádság
és a cselekvés közösségét igényli. Ismételten hangsúlyozom az Egyház
missziós és szinodális természetét, valamint a Pápai Missziós Művek
szolgálatát a megkereszteltek missziós felelősségének
előmozdításában és az új részegyházak támogatásában. És arra
buzdítalak mindnyájatokat, gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek,
hogy életetek tanúságtételével, imádságotokkal, áldozataitokkal és
nagylelkűségetekkel aktívan vegyetek részt a közös evangelizáló
küldetésében. Szívből köszönöm ezt nektek!
Kedves Testvérek, forduljunk Máriához, Jézus Krisztus, a mi
reményünk édesanyjához! Rá bízzuk az erre a szentévre és az
elkövetkező évekre vonatkozó kívánságunkat: „Jusson el a keresztény
remény fénye minden emberhez, mint Isten szeretetének mindenkihez
szóló üzenete! És legyen az Egyház hűséges tanúja ennek az üzenetnek
a világ minden táján!”[19]
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2025. január 25-én Szent Pál apostol megtérésének ünnepén.
Ferenc
Jegyzetek:
[1] Vö. Spes non confundit bulla a
2025-ös év rendes
jubileumának meghirdetésére (2024. május 9.), 1.
[2] Vö. Fratelli tutti enciklika a
testvériségről és a
társadalmi barátságról (2020. október 3.), 9-55.
[3] Vö. Római misekönyv, VIII. közös
prefáció: Jézus, az irgalmas
szamaritánus [a misekönyv olasz kiadásában].
[4] Homília a püspöki szinódus rendes
közgyűlésének zárómiséjén,
2024. október 27.
[5] II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes
lelkipásztori
konstitúció az Egyházról a mai világban (1965. december 7.), 1.
[6] Evangelii nuntiandi apostoli
buzdítás a mai világ
evangelizálásáról (1975. december 8.), 27.
[7] 7-15. pontok.
[8] Vö. Evangelii gaudium apostoli
buzdítás az evangélium
hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 127-128.
[9] Dilexit nos enciklika Jézus
Krisztus szívének emberi és
isteni szeretetéről (2024. október 24.), 32.
[10] Beszéd a Pápai Missziós Művek
közgyűlésének résztvevőihez,
2023. június 3.
[11] Vö. Katekézis, 2017. augusztus
23.
[12] Evangelii gaudium apostoli
buzdítás az evangélium
hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 275.
[13] La speranza è una luce nella
notte, Libreria Editrice
Vaticana, Città del Vaticano, 2024, 7.
[14] Vö. François-Xavier Nguyen Van
Thuan: Il cammino della
speranza, Edizioni Art, Roma, 2001, 963. pont.
[15] Katekézis, 2020. május 20.
[16] Vö. Katekézis, 2024. június 19.
[17] Vö. XVI. BENEDEK PÁPA: Spe salvi
enciklika a keresztény
reményről (2007. november 30.), 14.
[18] Evangelii gaudium apostoli
buzdítás az evangélium
hirdetéséről a mai világban (2013. november 24.), 15.
[19] Spes non confundit bulla bulla a
2025-ös év rendes
jubileumának meghirdetésére (2024. május 9.), 6.
Fotó: Vatican Media
