A halál.

¹Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:

²Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.

³Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek.

⁴Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.

⁵Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.

⁶Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.

⁷Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.

⁸Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének.

⁹Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik?

¹⁰Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele.

¹¹Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz.

¹²Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét.

¹³Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.

¹⁴Rájöttem: amit Isten tesz, az minden időre szól. Ahhoz nem lehet sem hozzátenni, sem semmit elvenni belőle. Isten azért tesz így, hogy féljünk tőle.

¹⁵Ami van, már rég megvolt, s ami lesz, már rég megvan, és Isten szereti az üldözöttet.

¹⁶Láttam továbbá a földön az ítélet helyét – itt bűn volt; és az igazságosság helyét – itt gonoszság.

¹⁷Azt mondtam hát magamban: Isten ítéletet tart mind az igaz, mind a gonosz fölött. Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.

¹⁸Azt mondtam magamban az emberek fiairól: hogy napfényre hozza (mivoltukat), Isten láthatóvá tette, hogy egymáshoz (csak olyanok, mint az) állatok.

¹⁹Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet, és nincs az embernek többje, mint az állatnak. Igen, mindkettő hiábavalóság!

²⁰Mindkettő ugyanarra a helyre jut. Mindkettő porból lett és minden visszatér a porba.

²¹És ki tudja, vajon az emberek fiainak éltető lehelete fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete lefelé, a földbe száll-e?

²²Így beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa. Mert ugyan ki juttathatja odáig, hogy lássa, mi lesz utána?