¹Nézd, csalatkozol reménységedben, puszta tekintete legyőzi az embert.

²Hogyha fölébresztik, dühroham fogja el. Ki volna képes ellenállni neki?

³Ki maradt épségben, ha vele szembeszállt? A kerek ég alatt nincs egyetlen egy sem.

⁴Nem hallgathatok el semmit tagjairól, sem az erejéről, sem szép alkatáról.

⁵Ki merné felnyitni felső ruházatát, és ki hatolhat be kettős páncéljába?

⁶Torkának kapuit vajon ki nyitja ki? Fogazata körül rémület tanyázik.

⁷Háta pikkelyeket visel barázdásan, mik le vannak zárva kovakő pecséttel.

⁸Egyik a másikhoz hozzáilleszkedik, még a levegő sem hatol át közöttük.

⁹Szorosan záródik az egyik a másikhoz, összekapcsolódnak, s el nem választhatók.

¹⁰Tüsszentése nyomán világosság ragyog, szeme olyan, mint a hajnal szempillája.

¹¹A torkából meg fáklyák törnek elő, s mint a tűz szikrái szállnak, a magasba.

¹²Az orrlyukaiból füst gomolyog elő, mint a fazékból, amely forr és buzog.

¹³A parázs lángra lobban, hogyha rálehel, a torkából meg tűzcsóva tör elő.

¹⁴Nyakszirtjén az erő vett lakást magának, előtte meg a rémület jár.

¹⁵Ha föltápászkodik, a habok is félnek, a tenger hullámai távolabb húzódnak.

¹⁶Szilárdan áll rajta rétegezett húsa, mozdulatlan, mintha ráöntötték volna.

¹⁷Mintha kőből volna, oly kemény a szíve, kemény, mint amilyen az alsó malomkő.

¹⁸

¹⁹Aki találkozik vele, hiába ránt kardot, nem használ a lándzsa, s a kopja és a nyíl sem.

²⁰Annyiba veszi a vasat, mint a szalmát, az ércet nem nézi többre pudvás fánál.

²¹A nyíl nem tudja megfutamítani, a rázúdított kövek pozdorjává törnek.

²²Csak egy szalmaszálnak nézi a buzogányt, nevet a dárdán is, amely felé süvít.

²³Lehetnek alatta éles cserepek is. Felszántja az iszapot, akár a borona.

²⁴Forrásba hozza a mélyet, mint egy üstöt, festékesfazék lesz körötte a tenger.

²⁵Mögötte fényesen világlik az útja, ősz ember hajának gondolnád a tengert.

²⁶Nincs hozzá fogható a földkerekségen, arra termett, hogy sohase féljen.

²⁷Mindent, ami magas, megvetéssel néz le, mert a büszke állatoknak ő a királyuk.