Az ártatlan Jób ismeri Isten hatalmát

¹Jób folytatta beszédét és így szólt:

²Amint igaz, hogy él az Isten, ki elvette igazam, s a Mindenható keserűvé tette a szívem,

³addig, amíg csak lélegzet van bennem, s Isten lehelete van az orromban,

⁴ajkam álnokságot addig biztos nem szól, sem a nyelvem nem mond hazugságot.

⁵Távol legyen tőlem, hogy nektek helyeseljek, ártatlanságomat nem adom fel holtig.

⁶Igazamhoz ragaszkodom, nem mondok le róla. Egyetlen napomért sem szégyenkezik szívem.

⁷Ellenségeim jussanak a gonoszok sorsára, ellenfeleim meg a bűnösökére!

⁸Mit remél a bűnös, mikor imádkozik, mikor fölemeli lelkét az Istenhez?

⁹Talán meghallgatja kiáltását Isten, amikor majd balsors szakad a nyakába?

¹⁰Örömét leli-e a Mindenhatóban, és mindig segítségül hívhatja az Istent?

¹¹Elétek tárom az Isten tetteit, a Mindenható terveit nem tartom titokban,

¹²hiszen magatok is mindnyájan láttátok. Miért tápláltok tovább is hiú reménységet?

Cofár beszéde: Az átkozott

¹³Ezt a sorsot szánta Isten a gonosznak, ezt adta örökségül a Mindenható a zsarnoknak.

¹⁴Ha sok is a fia, kard várja őket, és nem lakhatik jól kenyérrel a sarjuk.

¹⁵Maradékaikat pestis viszi sírba, és az özvegyeik nem tartanak gyászt.

¹⁶Ha ezüstöt halmoz fel, mintha csak por volna, a ruhát csak sárnak rakja csomóba.

¹⁷Ő csak gyűjtögeti, de fel a jámbor ölti, az ezüstjét meg a tiszta örökli.

¹⁸Házát, mint a pók a hálóját, úgy építette, olyan az, mint a csősz csinálta kunyhó.

¹⁹A gazdag lefekszik, nem kezdi el újra, felnyitja a szemét, és már semmi sincs meg.

²⁰Nappal, mint az árvíz, bajok zúdulnak rá, elfújja éjszaka a viharnak szele.

²¹Keleti szél viszi, nincsen maradása, elsöpri onnét, ahol a lakóhelye volt.

²²Irgalmat nem ismerve nyilakat szór rá, menekülnie kell a hatalma elől.

²³Kezüket összecsapva tapsolnak fölötte, és saját házából utánapisszegnek.